Gajnak nem állt le vitatkozni vele. Félredobta a tankönyvet, odament a szekrényhez a gitárjáért, és nekiállt felhangolni. Mak és Rada félretolta az asztalt, és egymás felé fordultak, táncolni készültek az „igen — nem” dallamára. Gaj játszott nekik. Ahogy a táncukat figyelte, arra gondolt, micsoda pompás pár lennének. De képtelenség lakást találni. Ha összeházasodnak, neki a kaszárnyába kéne költöznie.
Jó, persze az sem volna olyan rossz. A káplárok közül többen a kaszárnyában laknak. Másrészt, Mak nem úgy viselkedik, mintha nősülést tervezne. Inkább barátként kezeli Radát, habár szokatlan gyengédséggel és tisztelettel. De az világos volt, hogy Rada beleszeretett. Hogy csillognak a szemei! És hogy ne szeretne bele egy lány egy ilyen legénybe! Még az a vén boszorkány Go asszony is vigyorogva dugja ki a halálfejét az ajtó mögül, amint meghallja, hogy Mak végigmegy a folyosón. A házban minden lakó szereti. A légiósok szintén. Csak a kapitány bánik vele furcsán… De még ő sem tagadja, hogy Mak rendkívüli fickó.
A pár egyre csak táncolt, míg csaknem összeestek a kimerültségtől. Akkor Mak átvette a gitárt Gajtol, visszahangolta az ő különös stílusára, és énekelni kezdte hegyvidéki dalait. Tucatnyi volt belőlük, de egyik sem ismerős dallam. A dalok különös hatással voltak Gajra. Noha egyetlen szót sem értett belőlük, néha úgy érezte, sírni szeretne tőlük, néha meg nevetni szeretett volna. Rada már megtanulta némelyiket, és most próbálta dúdolni őket. Egyik kedvence a vicces kis nóta volt egy lányról, aki a hegytetőn ülve várta a barátját. De bármilyen keményen igyekezett, a fiú sosem érhette el… egyik akadály a másik után állta el az útját.
Megszólalt az ajtócsengő, de a zene miatt nem hallották. Aztán hangos kopogás után Csacsu kapitány tisztiszolgája vágódott be a szobába.
— Káplár úr, beszélhetnék magával? — bömbölte, lapos pillantást vetve Rada irányába.
Mak abbahagyta a játékot.
— Mi van? — kérdezte Gaj.
— A kapitány úr parancsa, hogy maga, és Szim jelölt azonnal jelentkezzenek a századparancsnokságon. A kocsi lent vár.
Gaj felugrott.
— Várjon a kocsinál. Pár perc múlva mi is ott leszünk. Öltözz gyorsan — mondta Maximnak.
Rada elvette a gitárt, és úgy tartotta a karjában, mint egy kisbabát. Aztán megfordult, és az ablakhoz sétált.
— Mi lehet ez? — kérdezte Mak.
— Honnan tudhatnám? Talán egy próbariadó.
— Azt nem hiszem.
Gaj ránézett, aztán bekapcsolta a rádiót. Semmi riasztó hír. Gyorsan felöltöztek.
— Nos, Rada, mennünk kell — mondta Gaj.
— Akkor menjetek — válaszolta Rada, anélkül, hogy megfordult volna.
— Menjünk, Mak. — Gaj a szeme fölé igazította a barettjét.
— Hívjatok fel, ha ott fognak benneteket — mondta Rada.
A tisztiszolga udvariasan kinyitotta az ajtót Gaj előtt. Felszálltak a kocsira, és elindultak a parancsnokság felé. Nyilván valami vészhelyzet miatt rendelték be őket. A sofőr a szirénát teljes gőzre kapcsolva száguldott velük úti céljuk felé. Gaj némi sajnálkozással gondolt a félbeszakadt kellemes estére. De ilyen a légiósok élete. Egyik pillanatról a másikra az ember megkapja a parancsot, fogja a fegyverét, és megy lövöldözni. Rögtön egy kellemes este után: sör, meleg házikabát, nótázás gitárkísérettel. Ó igen, ilyen a légiós élete, az elképzelhető legjobb élet. Feleség, barátnő? Nincs szükség rájuk. Mak nem akarja elvenni Radát. Nem számít, a lány megvárja. Ha szereti őt, megvárja.
A kocsi beszáguldott az alakulótérre, és a laktanyaépület bejárata előtt fékezett. Gaj leugrott, és felszaladt a lépcsőn. Egy pillanatra megállt az ajtó előtt, ellenőrizte a barettjét és az övcsatját, gyorsan rápillantott Makra, begombolta a gallérját — masszaraks, már megint ki volt gombolva! — és bekopogott.
— Jöjjön be! — kiáltotta egy ismerős hang.
Gaj belépett, és szolgálatra jelentkezett. Csacsu kapitány tányérsapkát és gyapjúköpenyt viselt, az íróasztala mögött ült, dohányzott, és kávét ivott. Előtte egy lőszeres láda volt, tele töltényekkel. Két gépfegyver hevert oldalt az asztalon. A kapitány lassan felállt, mindkét kezével erősen az asztalra támaszkodott. Mereven Makra bámulva beszélni kezdett.
— Szim jelölt! Megmutattad, hogy rendkívüli harcos, és lojális bajtárs vagy. Én kérelmeztem a brigádparancsnoknál az idő előtti előléptetésedet a Harcos Légió tényleges közlegényi rangjára. Sikeresen átestél a tűzpróbán. Most át fogsz esni a vér próbáján.
Gaj el volt ragadtatva: nem számított rá, hogy ez ilyen hamar megtörténik. — Lám, az öreg katona! — gondolta. — Én bolond meg azt hittem, el akarja intézni Makot. — Makra pillantott, és öröme elpárolgott, látva merev arckifejezését, előre meredő szemét. Minden a szabályzat szerint. De ebben a különleges pillanatban ez nem szükséges.
— Én most átadok neked egy parancsot, Szim jelölt — folytatta a kapitány, és átnyújtott Maknak egy iratot. — Ez az első parancs, amit személyesen neked címeztek. És remélem, nem az utolsó. Olvasd el, és írd alá.
Mak átvette a parancsot, és átfutotta. Gaj szívverése megint elakadt — nem az örömtől, hanem valami homályos, baljós előérzettől. Mak arca mozdulatlan maradt, és minden szabályszerűen történt, kivéve, hogy szinte alig észrevehetően tétovázott, mielőtt felvette a tollat, és aláírta a dokumentumot. A kapitány megvizsgálta az aláírást, és a papírt az irattartójába tette.
Felvett egy géppel címzett borítékot az asztaláról. — Gaal káplár, menj az őrszobára, és hozd ide az elítélt foglyokat. Vigyél fegyvert… nem, itt, ezt vigyed.
Gaj átvette a borítékot, vállára vetette a fegyvert, végrehajtott egy hátraarcot, és az ajtó felé masírozott. Még hallotta, hogy a kapitány azt mondja Maknak: — Ne aggódj, jelölt. Nem kell idegeskedni. Csak elsőre olyan ijesztő.
Gaj futólépésben indult a téren át az őrszoba felé. Átadta a borítékot az őrparancsnoknak, aláírta a megjelölt helyen, és sorban megkapta a szükséges elismervényeket. Átadták neki az elítélt foglyokat. A múltkori összeesküvők voltak: a zömök férfi, akinek az ujjait Mak kificamította, és a nő. Masszaraks, ez már sok! A nő… ez teljesen szükségtelen! Ez nem Maknak való munka. Kivezette a foglyokat a térre, és a laktanyaépület felé lökdöste őket. A férfi éppen csak vonszolta magát, sérült kezét babusgatta, de a nő szálegyenesen lépkedett, kezeit mélyen dzsekije zsebébe süllyesztve. Úgy tűnt, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, mi történik körülötte. — Masszaraks, és miért ne lenne Maknak való? Mi az ördögért ne? Az a némber ugyanolyan mocsok, mint a többi degen kurafi. Miért kéne kivételt tennünk vele? És masszaraks, miért kéne kivételt tennünk Szim jelölttel? Szokjon csak hozzá!
A kapitány és Mak a kocsinál várták. A kapitány a kormánykerék mögött ült; Mak a platón, fegyvere a térdén hevert. Gaj lenyitotta a plató hátulját, és a foglyok felmásztak. — A földre! — adta ki a parancsot Gaj. Azok engedelmesen leültek az acélpadlóra, és Gaj is leült Makkal szemben. Megpróbálta elkapni Mak tekintetét, de ő a foglyokat nézte. De nem, a nőt nézte, aki térdeit átölelve kuporgott a padlón. Anélkül, hogy hátrafordult volna, a kapitány megkérdezte, készen vannak-e. A teherautó elindult velük.