Mak megállt, és újra feléje fordult.
— Lőni? — kérdezte. — Miért? Jó, az indok nem érdekes. Tegye el a pisztolyát.
Pisztolyát csípőjének támasztva Csacsu kapitány Makra célzott.
— Háromig számolok. Szálljon fel a kocsira, jelölt. Egy!
— Gyerünk, adja ide a pisztolyát. — Mak kinyújtotta a karját, és a kapitány felé közeledett.
— Kettő!
— Ne! — kiáltotta Gaj.
A kapitány tüzelt. Mak közel volt hozzá. Gaj látta, hogy a golyó eltalálta a bal vállát. Mak hátratántorodott, mintha akadályba ütközött volna.
— Bolond! — mondta Mak. — Adja ide a fegyverét, maga csökönyös bolond!
Folyamatosan közeledett a kapitány felé, kezét kinyújtva a fegyverért. Vér lövellt ki a vállából. A kapitány furcsa, bizonytalan kiáltással meghátrált, és gyors egymásutánban három lövést adott le a széles, napbarnított mellkasra. Mak hanyatt esett, felkelt, aztán megint elesett. A kapitány még háromszor tüzelt. Mak előre bukott, és elcsendesedett.
Gaj szédült, a lábai rogyadoztak. Összecsuklott, leült a teherautó deszkahágcsójára. A golyók visszataszító, recsegő hangja, ahogy behatoltak legközelebbi barátja testébe, még a fejében visszhangzott. Hamarosan vissza fogja nyerni az erejét, de most még bizonytalanok a lábai, még pihennie kell egy kis ideig.
Mak mozdulatlan teste sziklatömbként hevert a rózsaszín kőtörmelék között. A kapitány visszatért oda, ahol az előbb állt, fegyverét készenlétben tartva rágyújtott egy cigarettára, és mohón beszívta a füstöt. Nem nézett Gajra. Tövig elszívta a cigarettát, a körmére égett; eldobta a csikket, és kettőt lépett a halott ember felé.
— Masszaraks! — morogta, és visszatette a pisztolyt a tokjába.
Sokáig ügyetlenkedett vele, próbálta becsatolni, aztán feladta. Odament Gajhoz, nyomorék kezével megragadta mellén a ruhát, és felrántotta. Zajosan az arcába lihegve, bizonytan hangon megszólalt.
— Rendben van, fiam, nem fokozunk le közlegénnyé. De te befejezted a Légiónál. Megírod a kérvényedet, hogy helyezzünk át a hadsereghez. Szállj be a fülkébe.
Harmadik rész: A terrorista
9.
— Itt várjon — suttogta a kísérője, és eltűnt a bokrok között. Maxim leült egy tuskóra a tisztás közepén, kezét mélyen vászonnadrágja zsebébe fúrta, és várt. Az erdő öreg volt, fojtogatta az aljnövényzet. Az ősöreg tuskók rothadó penész szagát árasztották. Maxim didergett a nedvességtől. Gyengének érezte magát, inkább a napon üldögélt volna, hogy átmelegíthesse a vállát.
Valaki volt a közeli bozótban, de Maxim nem vett róla tudomást. Habár attól a pillanattól fogva követték, hogy elhagyta a falut, ő nem törődött velük. Furcsa is lenne, ha rögtön elhitték volna a történetét.
Túlméretezett, foltos blúzt viselő kislány jött be oldalról a tisztásra, kezében kosárral. Amint elment mellette, szemét Maximra szegezte, úgy botladozott végig a magas fűben. Egy mókusszerű állat rohant át a bokrokon, felugrott egy fára, lenézett, megriadt, és eltűnt. Csend volt, leszámítva egy a tavon gyékényt vágó gép távoli, szabálytalan csattogását.
Az ember a bozótban nem tágított. Az érzés, hogy figyelik, kellemetlen volt, de hozzá kellett szoknia. Ezzel mostantól fogva számolnia kell. A lakott sziget ellene fordult: az egyik csapat lőtt rá, a másik nem bízott benne. Maxim elbóbiskolt. Mostanában képes volt a legalkalmatlanabb időpontokban elszundítani. Elaludt, felébredt, aztán elaludt megint. Rájött, hogy a teste jobban tudja, mire van szüksége, ezért nem küzdött ellene. Majd elmúlik.
Léptek zizegését hallotta, és a kísérője hangját: — Kövessen.
Maxim felállt, és követte. Mélyen bementek az erdőbe, ide-oda kanyarogtak, köröket és bonyolult hurkokat írtak le, miközben fokozatosan közeledtek egy helyhez, ami valójában igen közel volt a tisztáshoz. A kísérő végül úgy döntött, hogy már eléggé összezavarta Maximot, és lerövidítette az utat valamiféle kidőlt fákon át. Jókora zajt csapott, mint egy városlakó, aki nem szokott hozzá az erdőben járáshoz, ezért Maxim már nem hallotta a mögöttük lopakodó ember lépteit.
Mikor túljutottak a kidőlt fákon, Maxim egy rétet, és egy bedeszkázott ablakú, düledező rönkházat pillantott meg. A rétet magas fű borította, de Maxim mind friss, mind régi csapásokat megfigyelt rajta. Bárki is járt ide, óvatos volt, próbálta minden alkalommal más úton megközelíteni a kunyhót. Beléptek a sötét, dohos helyiségbe. A kísérő felemelt egy csapóajtót, és azt mondta: — Erre. Óvatosan. — Maxim a sötétben lement a falépcsőn.
A pince meleg volt, és száraz. Néhány ember ült egy fa asztal körül, és szemüket meresztve próbálták kivenni Maxim körvonalait a sötétben. A frissen eloltott gyertya szaga azt jelezte Maximnak, nem akarják, hogy lássa az arcukat. Csak kettőt ismert fel közülük: Ordit, Illi Tader lányát, és Memo Gramenut, aki a lépcsőnél ült, térdén egy gépfegyverrel. Fent a csapóajtó becsukódott.
— Kicsoda maga? — kérdezte valaki. — Beszéljen magáról.
— Leülhetek? — kérdezte Maxim.
— Igen, természetesen. Jöjjön ide, erre, felém. Van itt egy pad.
Maxim leült az asztalhoz, és körbepillantott. Négy ember ült az asztal körül. Szürkén és életlenül látszottak, mint egy nagyon régi fényképen. A jobbján Ordi ült. A vele szemben ülő széles vállú férfi, aki zavaróan emlékeztetett Csacsu kapitányra, megszólalt. — Beszéljen nekünk magáról — ismételte.
Maxim felsóhajtott. Irtózott a gondolattól, hogy egy rakás hazugsággal kell bemutatkoznia, de nem volt más választása.
— Semmit sem tudok a múltamról — magyarázta. — Azt mondják, a hegyekből jöttem. Lehet. Nem emlékszem. A nevem Maxim. A családnevem Kammerer. A Légióban Mak Szim volt a nevem. A legrégebbi emlékem az, hogy letartóztattak egy erdőben, közel a Kék Kígyó folyóhoz.
A hazugságoknak ezzel vége volt, a többi már könnyebben ment. Elmondta nekik a történetét, próbálta rövidre fogni, de nem átugorni a fontos részeket.
— Bevezettem őket a kőfejtőbe, olyan messzire, amennyire csak lehetett, mondtam, hogy fussanak, és nem siettem el az utat visszafelé. Aztán a kapitány lelőtt. Aznap éjjel tértem magamhoz, kivergődtem a kőbányából, és egy legelőre jutottam. Nappal elrejtőztem a bokrok között, és aludtam; éjjel odakúsztam a tehenekhez, és ittam egy kevés tejet. Néhány nap után jobban éreztem magam. Kölcsönöztem néhány rongyot a pásztoroktól, elmentem Kacsafalvára, és ott megtaláltam Illi Tadert. A többit tudják.
Hosszú szünet következett. Aztán egy közömbös arcú, vállig érő hajú férfi szólalt meg. — Nem értem, miért nem emlékszik a múltjára. Hihetetlennek tartom. Szeretném hallani a doktor véleményét.
— Van ilyen, — magyarázta a doktor, egy elcsigázott kinézetű, vékony férfi. Nyilván idegesítette, hogy nem dohányozhat, egy pipát forgatott a kezében.
— Miért nem menekült el a foglyokkal? — kérdezte Szélesvállú.
— Gaj még ott maradt. Azt reméltem, eljön majd velem. — Maxim szünetet tartott, felidézte magában Gaj sápadt, rémült arcát, a kapitány gyűlölettel telt szemeit, az égő, nyilalló fájdalmat a mellében és a hasában, lelki sebeit, a tehetetlenség érzését. — Természetesen hülyeség volt tőlem azt hinni, hogy velem jön — tette hozzá. — De akkor ezt nem értettem.
— Részt vett a Légió akcióiban? — kérdezte Memo.