— Rendben, — mondta Szélesvállú, — és mi a helyzet a fájdalommal? Magának van?
— Az a hasogató fejfájás? Nem, soha.
— Miért faggatja erről? — kérdezte az erdész. — Ha lett volna neki, most nem ülne itt.
— Pontosan ez az, amit tudni akarok. Miért van itt? — Szélesvállú Maximhoz fordult. — Miért jött hozzánk? Velünk akar harcolni?
Maxim a fejét rázta.
— Azt nem mondanám. Nem lenne igaz. Meg akarom tudni, mi itt a helyzet. Momentán inkább magukkal tartanék, mint amazokkal. De magukról is nagyon keveset tudok.
A kihallgatói összenéztek.
— Mi nem így dolgozunk, barátocskám — mondta az erdész. — Mi úgy csináljuk: vagy közénk tartozol, és jössz harcolni, vagy nem. Ebben az esetben, akkor mi… tudod, mire gondolok. Ahova mondtad, hogy kellett volna. A fejedbe, ugye?
A doktor sóhajtott, és a padhoz ütögetve kiürítette a pipáját.
— Szokatlan, és bonyolult eset. Lenne egy javaslatom. Hagyjuk, hadd kérdezzen. Vannak kérdései, nem igaz, Mak?
— Azért vagyok itt.
— Egy egész csomó kérdése van — vigyorodott el Ordi. — Anyámnak egy perc nyugtot sem hagyott. És engem is folyton nyaggatott.
— Akkor rajta — mondta Szélesvállú. — Hallgatjuk.
— Kik azok a Mindenható Teremtők, és mit akarnak? — kezdte Maxim.
— A Teremtők — felelte a doktor — a legügyesebb intrikusok egy anonim csoportja a pénzügyek, a politika, és a katonaság köreiből. Két céljuk van. A fő céljuk a hatalom megtartása, a másodlagos céljuk pedig, hogy maximális hasznot húzzanak ebből a hatalomból. Mind tolvajok, paráznák, szadisták. És mind hataloméhesek. Elég ennyi?
— Mi a gazdasági programjuk? — kérdezte Maxim. — Az ideológiájuk? A hatalmuk bázisa? Kinek a támogatására számíthatnak?
A többiek megint összenéztek. Az erdész tátott szájjal bámult Maximra.
— Gazdasági program? — mondta a doktor. — Túl sokat vár tőlünk. Nem vagyunk elméleti szakemberek. Mi gyakorlatiasak vagyunk. Számunkra a legfontosabb az, hogy ezek el akarnak pusztítani minket. Mi szó szerint az életünkért harcolunk. — Kezdte megtömni a pipáját.
— Senkit nem állt szándékomban megbántani. Én csak próbálom megérteni… — El kellett volna magyaráznia nekik a történelmi szükségszerűség elméletét, de a nyelvükből hiányoztak a szükséges szavak. — Mi az, amit maguk akarnak? A túlélésért való harcon túl mik a céljaik? És kik maguk?
— Hadd válaszoljak én neki — mondta hirtelen az erdész. — Hadd mondjam el neki. Barátocskám, nem tudom, nálatok hegylakóknál hogy van ez, de azt el tudom mondani neked, hogy a mi vidékünkön hogy éreznek az emberek. Mi élni akarunk, szeretjük az életet. És te azt kérdezed, mi mást akarunk? Nekem ennyi elég. Azt hiszed, ez olyan kevés? Ó, tudom, te egy bátor ember vagy. De próbálj csak egy pincében bujkálni, távol az otthonodtól, a feleségedtől és a családodtól, mikor mindenki elfordult tőled. Elmész te a fenébe!
— Nyugodjon meg, Erdész — mondta Szélesvállú.
— Nem én! Szép kis alak, jössz itt nekem mindenféle dumával a társadalomról meg gazdasági programokról…
— Nyugi, papa — mondta a doktor. — Ne húzd fel magad. Láthatod, ez a fiú semmit nem ért. — Maximhoz fordult. — A mozgalmunk meglehetősen heterogén. Nincs egységes politikai programunk — ez nem is lehetséges. Mi megöljük őket, mert ők megölnek minket. Ezt meg kell értenie. Mi mindnyájan elítélt emberek vagyunk, kevés a reményünk a túlélésre. Számunkra a biológia háttérbe szorítja a politikát. Fő célunk az életben maradás. Arra nincs időnk, hogy az elméleti alapok miatt aggódjunk. Tehát ha maga itt valami szociális programmal akar előrukkolni, abból semmi jó sem fog kisülni.
— De mi van e mögött az egész mögött? Miért akarják elpusztítani magukat? — kérdezte Maxim.
— Minket degeneráltaknak bélyegeztek. Senki sem emlékszik rá, hogyan kezdődött. De a Teremtők nyernek valamit a kiirtásunkkaclass="underline" elterelik az emberek figyelmét a belpolitikai problémákról, a pénzügyi korrupcióról, a lőszerek eladásából és az ABR-tornyok építéséből származó óriási profitról.
— Ennek már van valami értelme — mondta Maxim. — Tehát a pénz a mozgatórugó. Ez azt jelenti, hogy a Teremtők a pénzügyi körök érdekeit szolgálják. És még kit védelmeznek?
— Nem, ők nem szolgálnak vagy védelmeznek senkit. A Teremtők maguk a pénzügyi körök. Ők a minden. És ugyanakkor semmik is, mert névtelenek, és folyton irtják egymást… Beszélnie kéne a Vadkannal — javasolta a doktor Szélesvállúnak. — Vele jól megértenék egymást.
— Jó, beszélni fogok a Vadkannal a Teremtőkról. De most…
— Késő — mondta Memo dühösen. — Vadkant lelőtték.
— A félkarú — magyarázta Ordi. — Igen, magának tudnia kellene róla.
— Tudom — mondta Maxim. — De nem lőtték le. Átnevelő táborba küldték, száműzetésbe.
— Lehetetlen! — kiáltott fel Szélesvállú. — Vadkant?
— Igen — felelte Maxim. — Gel Ketsefet halálra ítélték. Vadkant száműzetésre. A másik pasast, aki nem árulta el a nevét — a civil magával vitte. Talán a kémelhárításra.
— Megint hosszú csend következett. A doktor az italát kortyolgatta. Szélesvállú csendesen ült. Az erdész sóhajtozott, együttérzően nézett Ordira. A nő az asztalt bámulta, ajkait keményen összeszorította. Ez veszélyes téma volt, Maxim sajnálta, hogy előhozakodott vele. Mindenkit megrázott, kivéve Memót, aki inkább riadtnak tűnt, mint feldúltnak. — Egy ilyen embernek nem kellene gépfegyvert adni — gondolta Maxim. — Mindannyiunkat lelőhetne.
— Nos akkor, — mondta Szélesvállú, — van még kérdése?
— Sok kérdésem van még. De attól félek, tapintatlanságnak tűnnének.
— Halljuk.
— Jó, akkor a következő: Mi bajuk az ABR-tornyokkal? Azok miért zavarják magukat?
Gúnyos nevetés volt a válasz.
— Ezt az ostobát! — fakadt ki az erdész. — Rendben, ő az okát akarja tudni, az elméleti alapokat. Mondjuk el neki.
— Azok nem ABR-tornyok — magyarázta a doktor. — Ez a mi végzetünk. Kitaláltak egy sugárzást, amit arra használnak, hogy 'degeneráltakat' állítsanak elő vele. A legtöbb ember, mint például maga is, teljesen immúnis erre a sugárzásra, de bizonyos fiziológiai sajátosságaik folytán egy szerencsétlen kisebbség kínzó fájdalmat érzékel a hatására. Egyesek el tudják viselni a fájdalmat, mások nem, és sikoltoznak tőle; egyharmaduk elveszti az öntudatát; egynegyedük megőrül, vagy meghal. A tornyok sugárcsapást továbbítanak országszerte, naponta kétszer. Amíg mi az utcákon fekszünk, tehetetlenül a fájdalomtól, ők elkapnak minket, és letartóztatnak. A járőrkocsikon rövid hatótávolságú sugárzók is vannak. Ráadásul léteznek önmaguktól bekapcsolódó berendezések, és véletlenszerű éjszakai sugárcsapások. Nincs olyan hely, ahol elrejtőzhetnénk előle. Nincs ellene védelem. Megőrülünk tőle, saját magunkat lőjük le, mindenféle értelmetlen dolgokat művelünk kétségbeesésünkben. Ki fogunk halni.
A doktor elhallgatott, megfogta a bögrét, és kiürítette. Arca rángatózott, miközben dühösen szívta a pipáját.
— Nincs értelme elmagyarázni neki — mondta hirtelen Memo. — A leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit jelent így élni — minden nap a következő sugárcsapásra várni.