— Nos — szólalt meg Szélesvállú — ebben az esetben nincs több megbeszélnivalónk. Ordi kiállt mellette. Ki van még vele, és ki ellenzi?
— Meg akarom magyarázni, miért támogatom — mondta Ordi. — Mindenek előtt, én hiszek neki. Ezt már mondtam, és talán nem is olyan lényeges, mert csak rám tartozik. De ez az ember olyan képességekkel rendelkezik, ami mindannyiunk számára hasznos lehet. Meg tudja gyógyítani nem csak a saját, de mások sebeit is. Nem akarom megbántani, doktor, de sokkal jobban, mint maga.
— Az én szakterületem a törvényszéki orvostan — szipákolt a doktor.
— De ez még nem minden — folytatta Ordi. — Tudja, hogy lehet megszüntetni a fájdalmat.
— Hogyan? — kérdezte az erdész.
— Nem tudom, hogy csinálja. Megmasszírozza az ember halántékát, suttog valamit, és a fájdalom elmúlik. Nekem kétszer volt sugárzási rohamom anyám házában, és ő mindkétszer segített rajtam. Először nem túl sokat, de nem vesztettem el az eszméletemet, mint máskor szoktam. És másodszorra egyáltalán semmi fájdalmat nem éreztem.
A hangulat hirtelen megváltozott a szobában. Néhány perccel azelőtt még Maxim bírái voltak ott, hogy eldöntsék, éljen-e, vagy meghaljon. Most a bírák eltűntek, és a helyükön elkínzott, halálra szánt emberek ültek, akik hirtelen egy halvány reménysugarat pillantottak meg. Reménykedve nézték, mintha ő itt és most el tudná űzni azt a lidércnyomást, ami éjjel-nappal, a nap minden percben gyötörte őket, évek óta folyamatosan. — Nos — gondolta Maxim — itt legalább gyógyítanom kell majd, nem ölni. — De ez a gondolat valahogy nem nyugtatta meg. — Azok a tornyok… micsoda beteges ötlet. Csak egy szadista találhatta ki őket.
— Tényleg képes rá? — kérdezte a doktor.
— Mire?
— Hogy megszüntesse a fájdalmat.
— A fájdalmat? Igen.
— Hogyan?
— Ezt nem tudnám elmagyarázni magának. A nyelvükben nincsenek meg a szükséges szavak, és nem tudnak eleget. De van itt valami, amit nem értek: nincs semmiféle fájdalomcsillapító gyógyszerük?
— Semmi. Csak a halálos dózis nyújtana valami enyhülést.
— Figyeljen, — mondta Maxim, — szívesen megpróbálok segíteni magukon, de ez igazából nem megoldás! Tömegesen alkalmazható gyógyszert kell kifejleszteni. Vannak vegyészeik?
— Van itt minden, — mondta Szélesvállú, — de ezt a problémát nem lehet ilyen egyszerűen megoldani. Ha lehetne, az államügyész nem szenvedne ettől a szörnyű fájdalomtól. Higgye el, ő átkozottul hamar rátenné a kezét arra a gyógyszerre. De ő minden sugárcsapás előtt leissza magát, és belecsobban egy kád forró vízbe.
Maxim meghökkent. — Az államügyész degen?
— Azt beszélik — felelte Szélesvállú hűvösen. — De kezdünk eltérni a tárgytól. Befejezted, Csibe? Akar még valaki hozzászólni?
— Egy pillanat, Tábornok — mondta az erdész Szélesvállúnak. — Ez azt jelenti, hogy ez az ember lehetne a megmentőnk? — Maximhoz fordult. — El tudnád mulasztani a fájdalmamat? Bajtársak, ez az ember olyan értékes, hogy én ki sem engedném ebből a pincéből. A fájdalmaim már elviselhetetlenek, képtelen vagyok tovább tűrni. Talán tényleg kitalálhat valami szert, nem igaz? Nem, bajtársak, egy ilyen embert úgy kellene őrizni, mint a kincset.
— Tehát te mellette vagy — mondta Tábornok.
— Mi az hogy! Ha valaki csak egy ujjal is…
— Megértettük. És maga, doktor?
— Én mindenképpen vele vagyok. Akár gyógyít, akár nem. — A doktor belefújt a pipájába. — Ugyanaz a benyomásom, mint Csibének. Habár a fiú még nem tartozik közénk, de nem állhat máshova. Hozzájuk semmiképpen. Ahhoz túl okos.
— Rendben — mondta Tábornok. — És maga, Patás?
— Én mellette vagyok — mondta Memo. — A hasznunkra lehet.
— Nos, — mondta Tábornok, — akkor én szintén mellette vagyok. Nagyon örülök, Mak. Igazán bántott volna, ha úgy alakul, hogy meg kell szabadulnunk magától. — Az órájára nézett. — Gyerünk — mondta. — Rögtön itt a sugárcsapás, és Maknak lehetősége lesz rá, hogy megmutassa a képességeit. Erdész, tölts neki egy kis sört, és adj neki a sajtodból is. Patás, menjen, váltsa le Zöldséget. Nem evett reggel óta.
10.
Tábornok egy akció előtti utolsó eligazítást tartott a Kétfejű Ló kastélynál. Ez egy a háború alatt lerombolt régi múzeum maradványa volt a városon kívül. Repkénnyel és fűvel benőtt, elvadult, magányos hely. A városlakók sosem látogatták a közeli maláriás mocsár miatt, és mert a helyi lakosság körében az a hír járta, hogy banditák és tolvajok búvóhelye. Maxim gyalogosan érkezett Ordi társaságában; Zöldség a motorbiciklijén Erdésszel. Tábornok és Patás Memo egy vízelvezető csatornában vártak rájuk, ami egyenesen a mocsárba vezetett. A Tábornok dohányzott, Memo pedig dühösen hessegette a szúnyogokat valami illatosított pálcikákkal.
— Elhoztad? — kérdezte Erdészt.
— Persze. — Erdész előhúzott a zsebéből egy tubus rovarriasztót.
Mindenki bekente magát, és Tábornok elkezdte az eligazítást.
Memo kiterített egy térképet, és újra végigvették az egész akciótervet, habár már mindenki fejből tudta. Éjjel 12:00 és 1:00 között a csoport négy irányból odakúszik a szögesdrót kordonhoz, és elhelyezik a hosszú drótakadály-robbantó tölteteket. Erdész és Memo egyedül dolgozik, északról és nyugatról támadnak. Tábornok és Ordi együtt mennek, kelet felől. Maxim és Zöldség délről jön. A töltetek egyszerre robbannak majd, pontosan 1:00-kor. Tábornok, Zöldség, Memo, és Erdész átrohannak a szögesdrótba robbantott réseken, és gránátot hajítanak az őrházra. Amint a tüzelés az őrházból megszűnik vagy elcsendesedik, Maxim és Ordi mágneses aknákkal odafutnak a toronyhoz, és elhelyezik őket, miután két további gránátot dobtak az őrházra, hogy biztosan elintézzék őket. Aztán meggyújtják a kanócokat, összeszedik a sebesülteket — csak a sebesülteket! — és irány kelet, az erdőn át, a falu felé. Pici ott fogja várni őket egy motorbiciklivel. A súlyos sérülteket felteszik a motorra; a könnyebben sebesültek gyalog menekülnek majd. Erdész kunyhója lesz a gyülekezési hely. Ott várakoznak legfeljebb két órát. Aztán el kell menniük, a szokásos úton. Kérdés? Semmi? Akkor ennyi volt.
Tábornok eldobta a csikket, kezét az inge alá csúsztatta, és előhúzott egy fiolányi sárga tablettát. — Figyelem! — mondta. — A vezetőség úgy döntött, egy kicsit változik a terv. Az indulási időt előrehozták huszonkettő-nulla-nullára.
— Masszaraks! — kiáltott fel Memo. — Ennyit az újdonságokról!
— Ne szakítson félbe! — szólt rá Tábornok. — Pontosan huszonkettő-nulla-nullakor kezdődik az esti sugárcsapás. Pár másodperccel azelőtt mindnyájan beveszünk két tablettát. Az akció a továbbiakban változatlan, egy kivételleclass="underline" Ordi és én dobjuk a gránátokat. Maknál lesz az összes akna, és egyedül fogja felrobbantani a tornyot.
— Hogyan? — kérdezte Erdész a térképet tanulmányozva. — Ennek így nincs értelme: huszonkettő-nulla-nulla a sugárzási idő. Akkor én a hátamon fogok feküdni, és még egy bajonettszúrás sem lesz képes talpra állítani.
— Egy pillanat! — mondta Tábornok. — Ismétlem: tíz másodperccel huszonkettő-nulla-nulla előtt mindenki beveszi ezt a fájdalomcsillapítót. Megértette, Erdész? Be fogja venni! Tehát, huszonkettő-nulla-nullakor…
— Ismerem ezeket a pirulákat — mondta Erdész. — Két perc megkönnyebbülés, aztán annyi. Utána az ember szabályosan bebicskázik. Ismerjük ezt, már próbáltuk.