— Ez más — magyarázta Tábornok türelmesen. — Ez legalább öt percig hatásos. Lesz rá időnk, hogy odarohanjunk az őrházhoz, és eldobjuk a gránátjainkat. A többit majd Mak elintézi.
Csend támadt. Gondolkoztak. Erdész, akinek egy kicsit lassú volt a felfogása, a fejét vakarta. Az ötlet lassan gyökeret eresztett benne. Abbahagyta a vakarózást, arcán a hirtelen megvilágosodás kifejezésével körülnézett, szeme felcsillant, és a térdére csapott. Sok kemény ütést kapott az élettől, de még mindig nem értette, mire megy ki ez az egész. Nem akart ő semmi mást, csak hogy békén hagyják, és visszatérhessen a családjához. Az egész háborút a lövészárokban töltötte, ahol jobban félt a káplárjától, mint az atomfegyverektől. Nagyon megkedvelte Maximot, és rendkívül hálás volt neki, mert kikúrálta egy régi lábsérülését. Attól fogva szilárdan hitte, hogy semmi rossz nem történhet vele, amíg Maxim velük van. Maxim egy hónapon át a pincéjében aludt, és minden este lefekvés előtt Erdész ugyanazt a történetet mesélte el neki, de minden alkalommal más befejezéssel. Maxim nem tudta elképzelni, hogy Erdész bármilyen vérontásban részt vett volna, habár hallott róla, hogy képzett, és könyörtelen harcos.
— Az új tervnek a következő előnyei vannak — folytatta Tábornok. — Mindenek előtt, nem számítanak ránk: a meglepetés ereje. Másodszor, az első terv elég régen készült, és fennáll a veszélye, hogy az ellenség értesült róla. Ezúttal mi fogunk először ütni. Ez növeli a siker esélyét.
Zöldség egyetértően bólogatott, arcán gúnyos mosollyal. Olyan ember volt, aki élvezte a kockázatot; szerette a váratlan dolgokat. Múltja sötét volt: tolvaj volt, és csaló; hosszú időt töltött börtönben, végrehajtott egy merész szökést, megpróbált visszatérni alvilági cimboráihoz, de az idők megváltoztak. Azok nem tűrtek meg degent maguk között, fel akarták jelenteni. De ő elbánt velük, és megint megszökött. Vidéken bujkált, amíg a néhai Gel Ketsef rá nem talált. Zöldség értelmes volt, romantikus, hitte, hogy a föld lapos, és az égbolt szilárd. Pontosan a tudatlansága és vad képzelete okozta, hogy ő volt az egyetlen ember a lakott szigeten, aki gyanította, hogy Maxim nem a hegyek közül érkezett, nem a természet különös tréfája volt, hanem látogató valami lehetetlen helyről, talán a mennyei boltozaton túlról. Látott már hegyi embereket — minden félét- és fajtát. Elképzeléseit nem mondta el közvetlenül Maximnak, de célozgatott rá, és olyan mélységes tisztelettel kezelte, ami már-már határos volt a talpnyalással. — Te leszel itt a góré — mondogatta. — Akkor aztán majd megmutatjuk nekik… — Hogy mit, és hogyan akart megmutatni, az nem volt egészen világos, de egy dolog biztos volt: Zöldség szerette a rizikós munkákat, és utálta a rutinfeladatokat. Maxim idegenkedett vad, primitív kegyetlenségétől. Számára Zöldség csak egy alig megszelídített majom volt.
— Nekem ez nem tetszik — mondta Memo morcosan. — Túl kockázatos. Nincs előkészítve. Semmi nincs leellenőrizve. Nem, nekem ez nem tetszik.
Memo Gramenu, a Halál Patája, örök elégedetlen volt, és mindig úgy tűnt, mintha félne valamitől. A múltja titok volt, mert valamikor nagyon magas pozíciót töltött be a földalatti mozgalomban. A rendőrség kezére került, és valahogy túlélte. A kínvallatás megnyomorította, de a cellatársai magukkal vonszolták, mikor sikerült megszervezniük a szökésüket. Ezt követően, betartva a földalatti mozgalom szokásait, eltávolították a pozíciójából, habár kétségtelenül minden gyanún felül állt. Kinevezték Gel Ketsef helyettesének. Harcolt tornyok elleni támadásokban, járőrkocsikat robbantott fel, becserkészte és lelőtte a Légió egyik brigádjának parancsnokát, és közismert volt fanatikus merészségéről és kitűnő céllövő képességéről. Pont mielőtt kinevezték volna egy csoport vezetőjének valahol egy délnyugati kisvárosban, Gel csoportját elkapták. Patás továbbra is minden gyanún felül állt, de nyugtalanította a gondolat, hogy a bajtársai talán kényelmetlenül érzik magukat a társaságában. Habár félelme nem nyert igazolást, akár igaz is lehetett volna. A földalatti mozgalomban nem kedvelték különösebben a túl szerencsés fickókat. Memo csendes, de szőrszálhasogató típus volt, igencsak járatos a konspiráció művészetében, és makacsul ragaszkodott a szabályokhoz, még a legjelentéktelenebbekhez is. Úgy gondolta, semmi másról nincs értelme beszélgetni, kivéve a földalatti mozgalom dolgairóclass="underline" minden energiáját a csoportnak szentelte. Gondoskodott róla, hogy tökéletesen el legyenek látva fegyverrel, élelemmel, pénzzel, és biztonságos találkahelyekkel. Még egy motorbiciklit is szerzett. Habár Maxim megérezte az iránta való ellenszenvét, nem értette az okát Memo viselkedésének, és jobbnak látta nem megkérdezni tőle. Memo nem az a fajta volt, akivel az ember őszinte beszélgetést folytathatott volna. Talán azért utálta őt, mert Maxim volt az egyetlen, aki állandó félelmét megérezte. A többiek sosem hitték volna el, hogy a mogorva Patás, a földalatti mozgalom alapítóinak egyike, a született terrorista, aki a vezetőség képviselőit magával egyenlőkként kezelte, félhet bármitől is.
— Nem értem a vezetőség érvelését — folytatta Memo, újabb adag rovarriasztót kenve a nyakára. — Nem először hallok erről a tervről. Vagy százszor ki akarták próbálni, de mindig elvetették, mert szinte biztos halált jelent. Amíg nincs sugárzás, még lenne esélyünk a menekülésre kudarc esetén, és életben maradnánk, hogy valahol máshol csaphassunk le. De ezzel a tervvel a legelső hiba azt jelentené, hogy mindannyiunkat megölnek. Szerintem nagyon különös, hogy a vezetőség nem látja be ezt a nyilvánvaló tényt.
— Nincs igazad, Patás — felelte Ordi. — Most itt van velünk Mak. Ha bármi rosszra fordul, ő ki tud húzni minket, és talán a tornyot is fel tudja robbantani.
Közönyösen cigarettázott, a mocsár mélyébe bámulva. Hűvös volt és nyugodt, felkészült mindenre. Az embereket elbátortalanította, hogy úgy tekintett rájuk, mint többé-kevésbé hasznos pusztító gépezetekre. Múltjában és jelenében nem volt semmi homályos, vagy megkérdőjelezhető. Művelt családból származott. Apja meghalt a háborúban; anyja még dolgozott, tanár volt Kacsafalván. Ordi szintén tanárként dolgozott, amíg ki nem rúgták, mert degen volt. Bujkált, megpróbált átszökni Hontiba, végül találkozott Gellel, aki fegyvereket csempészett. A férfi csinált belőle terroristát. Kezdetben tisztán idealista megfontolások alapozták meg az ügy iránti odaadását: egy igazságos társadalomért harcolt, ahol mindenki szabadon gondolhatja és teheti azt, amit akar, és képes megtenni.
Aztán, hét évvel ezelőtt, a rendőrség Ordi nyomára bukkant, és a gyermekét túszul ejtették, azzal a szándékkal, hogy rákényszerítsék, adja fel magát, és a férjét. A mozgalom vezetősége ezt nem engedte volna meg neki, mert túl sokat tudott. Soha többé nem hallott a gyermekéről, halottnak tekintette, habár a lelke legmélyén ezt nem hitte el. Az utóbbi hét évben elsősorban az ellenség gyűlölete vezette. Álmai az igazságos társadalomról távoli ideákká halványodtak. Habár szívből szerette, meglepő nyugalommal fogadta férje elvesztését. Valószínűleg már jóval letartóztatása előtt megbékélt a gondolattal, hogy többé már nem kötődhet soha senkihez. Most, ugyanúgy, mint Gel a tárgyalásán, már csak egy élő holttest volt, de egy igen veszélyes fajta.
— Mak zöldfülű — mondta Memo. — Honnan tudhatjuk, hogy nem veszíti el a fejét, ha egyedül marad? Nevetséges, hogy erre a tervre bízzuk magunkat, és elvetjük a régi, bevált tervet, csak azért, mert itt van velünk ez a zöldfülű. Már mondtam, és mondom még egyszer: ez túl kockázatos.