— Hagyd már, Patás — mondta Zöldség. — Ez a dolgunk. Régi terv, új terv — mi a különbség? Mindegyik rizikós. Mire számítottál? Nem tudjuk elvégezni a melót anélkül, hogy valami rizikót vállalnánk, ez a pirula csak csökkenti azt. Mikor tíz órakor rajtuk ütünk, azok a srácok a torony alatt azt sem fogják tudni, mi történik velük. Tízkor valószínűleg szeszt vedelnek, és torkuk szakadtából énekelnek. Ezért akkor támadunk. Talán a puskájuk sem lesz megtöltve; túl részegek lesznek. Igen, nekem tetszik ez a terv. Igaz, Mak?
— Szerintem is — mondta Erdész. — Ha ez a terv nekem is meglepetés, képzeljétek el, milyen lesz a légiósoknak. Zöldségnek igaza van: azt sem fogják tudni, honnan kapják az áldást. Ráadásul azok a pirulák adnak nekünk plusz öt percet. És mire észrevennétek, Mak már le is dönti azt a tornyot, és minden jóra fordul majd. Ó, a fenébe, de még milyen jóra! — mondta hirtelen, mintha új ötlete támadt volna. — Mi leszünk az első fickók az ellenállásban, akik ledöntöttek egy tornyot. Gondoljátok csak el, milyen sokáig tart majd, míg kijavítják! Megint emberekként élhetünk majd legalább egy hónapig, anélkül, hogy ránk támadnának azzal a kurva toronnyal.
— Attól félek, félreértett, Patás — mondta Tábornok. — Valójában semmi nem változott ebben a tervben. Csak éppen meglepetésszerűen támadunk, Csibével megerősítve. És a visszavonulásunk is csak egy kicsit tér el a szokásos eljárástól.
— Ha amiatt aggódsz, hogy Mak nem tud majd mindannyiunkat elvonszolni onnan, — mondta Ordi, — ne feledd, csak egyikünket kell vinnie, legfeljebb kettőt. Elég erős hozzá.
— Igen — mondta egyetértően Tábornok. — Így igaz.
Tábornok szerelmes volt Ordiba. Csak Maxim ismerte az érzéseit, de ő azt is tudta, hogy ez régi, és reménytelen szerelem. Akkor kezdődött, mikor Gel még élt, de most még reménytelenebbnek tűnt. Tábornok igazából nem volt tábornok. A háború előtt futószalag mellett dolgozott, aztán altisztképző iskolát végzett, harcolt a gyalogságnál, és kapitányként fejezte be a háborút. Jól ismerte Csacsu kapitányt, régről eredő elszámolnivalója volt vele — valami zűrös ügyük volt, közvetlenül a háború után. Mindenesetre régóta sikertelenül üldözte Csacsut. Habár a földalatti mozgalom vezetőségéhez tartozott, gyakran vett részt fegyveres akciókban, jó katona volt, és hozzáértő parancsnok. Szívesen dolgozott az ellenállásban, de azt nehezen tudta elképzelni, mi lesz majd a győzelem után. Valójában nem is hitt igazán a győzelemben. Született katona volt, könnyedén alkalmazkodott a körülményekhez, és sosem tervezett messzebbre az elkövetkező tíz-húsz napnál. Az elképzeléseit véletlenszerűen szedegette össze, egy kicsit innen, egy kicsit onnan; a félkarú Vadkantól, Ketseftől, a vezérkartól. De gondolkodása előterében ott maradtak azok az ideálok, amit az altisztképzőben vertek belé. Ha részletesebben ki kellett volna fejtenie a teóriáit, a nézetek különös keveréke kerekedett volna ki belőle: a gazdagok hatalmát meg kell dönteni (ez Vadkantól volt, aki Maxim szerint valamiféle szocialista vagy kommunista lehetett); országunkat a mérnököknek és technikusoknak kellene vezetni (ez Ketseftől); a városokat a földdel kellene egyenlővé tenni, és a természettel bensőséges kapcsolatban kellene élnünk (valami bukolikustól a vezetőségből). Mindezt a feljebbvalóink iránti abszolút engedelmességgel lehetne megvalósítani, és az elvont témákról folytatott beszélgetések terjedelmének jelentős korlátozásával.
Maxim kétszer is összetűzött vele. Miért pusztítsanak el tornyokat, áldozzanak fel bátor bajtársakat, időt, pénzt, fegyvereket, vitatkozott Maxim, mikor a tornyokat egyébként tíz nap alatt helyreállítják? Minden úgy folytatódna tovább, mint azelőtt, leszámítva azt, hogy a szomszédos falvak lakóit meggyőznék arról, hogy a degenek kegyetlen ördögök. Tábornok nem tudta világosan elmagyarázni Maximnak, miért foglalkoznak a tornyok elleni diverzióval. Vagy titkolt valamit, vagy ő sem értette, miért volt erre szükség. Minden alkalommal ugyanazt ismételgette: a parancsok nem arra valók, hogy megvitassák őket; a tornyok elleni minden támadás egy csapás az ellenségre; és hogy az embereket nem szabad megakadályozni abban, hogy visszavágjanak, különben a gyűlölet elemészti őket, és nem lesz semmi, amiért élhetnének.
— Meg kell keresnünk a Központot! — erősködött Maxim. — Minden erőnkkel a Központra kell lecsapnunk! Mire használják az eszüket azok ott a vezetőségnél, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem értenek meg?
— A vezetőség tudja, hogy mit csinál — mennydörgött Tábornok. A mi helyzetünkben első a fegyelem! Nincs szükségünk anarchistákra, köszönjük szépen. Mindennek megvan a maga ideje, Mak. Megkapod a Központodat is, ha elég sokáig élsz. — Tábornok mégis tisztelte Maximot, és sóváran kereste a segítségét, mikor a sugárcsapások az erdész pincéjében érték.
— Én még mindig ellenzem — mondta Memo makacsul. — Mi van, ha a tüzükkel földhöz szegeznek minket? Mi van, ha a munkához hat percre lesz szükségünk öt helyett? Ez egy őrült terv.
— Először fogunk drótakadály-robbantó tölteteket használni — magyarázta Tábornok. — Ha a régi módszerünkkel törünk át a szögesdróton, az akció sorsa három-négy perc alatt eldől. Ha meglepetésszerűen kapjuk el őket, egy, vagy akár két percet is megspórolunk.
— Két perc, az hosszú idő — mondta Erdész. — Két perc alatt én puszta kézzel megfojtom őket. Már ha a kezem közé tudom őket kapni.
— Na ja, ha a kezünk közé tudjuk kapni őket — fintorgott Zöldség. — Nem igaz, Mak?
— Mak, nem akarsz mondani valamit? — kérdezte Tábornok.
— Már megmondtam. Az új terv jobb, mint a régi, de még így is gyatra. Hadd csináljam én egyedül. Vállalom a kockázatot.
— Ne kezdjük ezt megint. — Tábornok hangja ingerült volt. — És ezzel fejezzük be a témát. Van valami praktikus javaslatod?
— Nincs — felelte Maxim, megbánva, hogy újra megnyitotta a vitát.
— Hol szerezte ezeket az új tablettákat? — kérdezte váratlanul Memo.
— Ezek ugyanazok, mint a régiek, — magyarázta Tábornok, — de Maknak sikerült egy kicsit hatásosabbá alakítania őket.
— Ó igen, Mak… Memo lekicsinylő tónusa mindenkiben kényelmetlen érzéseket keltett. Azt sejttette, lám, itt van ez a zöldfülű, nem is igazán közülünk való, egy idegen, aki akár csőbe is húzhatja őket.
— Igen, Mak — mondta Tábornok élesen. — Elég a szóból. A parancs a vezetőségtől jött. Engedelmeskedjen neki, Patás!
— Azt teszem. — Memo megvonta a vállát. — Ellenzem, de engedelmeskedem. Mi mást tehetnék?
Maxim szomorúan nézte őket. Tisztára vegyes társaság. Normális körülmények között valószínűleg eszükbe sem jutott volna, hogy társuljanak egymással. Ex-farmer, ex-bűnöző, ex-tanár. Amibe belefogtak, olyan értelmetlennek tűnt; néhány óra múlva többségük halott lesz, és a világon semmi nem fog megváltozni. Akik túlélik, azok legfeljebb egy kis időre megszabadulnak attól a szörnyű fájdalomtól. De megsebesülnek, vagy kimerülnek a megpróbáltatásoktól. Veszett kutyákként üldözik majd őket, és fojtogató, szűk lyukakban kell majd bujkálniuk. És a kör kezdődik majd előröl. Velük együttműködni butaság volt, de cserbenhagyni őket lelkiismeretlenség lett volna. Az előbbi lehetőséget kellett választania. Talán itt ez a módja, így kell tenni, ha az ember el akar érni valamit. El kell tűrni a butaságot, az értelmetlen vérontást, még az árulást is. Micsoda nyomorult, ostoba, gonosz emberek. De mi másra számíthatunk egy ilyen nyomorult, ostoba, gonosz világon? A butaság a gyengeségből ered, és a gyengeség a tudatlanságból, a helyes út ismeretének hiányából. Képtelenség, hogy ne lehetne megtalálni a helyes utat. — Én egyszer már megpróbáltam, és tévedtem. Nyilvánvaló, hogy amin most járok, szintén tévút. Ki tudja, talán nem kéne megint a rossz utat választanom, és zsákutcában találni magam. De kinek próbálom megmagyarázni a cselekedeteimet? És miért? Szeretem ezeket az embereket, és tudok nekik segíteni. Egyelőre ez minden, amit tudnom kell.