— Most szétszóródunk — mondta Tábornok. — Patás, maga Erdésszel megy. Mak Zöldséggel. Én Csibével. Huszonegy-nulla-nullakor találkozunk a határjelzőnél. Ne az úton menjenek; inkább a fák között. Mindegyikük felelős a társáért, tehát maradjanak együtt. Gyerünk. Először Memo és Erdész. — A csikkeket összesöpörte egy papírlapra, összegöngyölte, és a zsebébe tette.
Erdész megdörzsölte a térdét. — Sajognak a csontjaim. Esni fog. Ez azt jelenti, jó kis éjszakánk lesz — jó sötét.
11.
Az erdő szélétől a szögesdrótig kúszniuk kellett. Zöldség mászott elől, maga után húzva egy rudat a robbanótöltettel, és szitkozódott, mert a tüskék szurkálták a kezét. Maxim mögötte kúszott egy zsák mágneses aknával. Az eget felhők takarták, eső permetezett. A fű nedves volt; pár perc alatt bőrig áztak. Zöldség híven követte az iránytűjét, egyszer sem tért el az iránytól. Mikor nedves rozsda szagát sodorta feléjük a szél, Maxim meglátta a három sor szögesdrótot, és mögöttük a torony masszív gerendáinak halvány körvonalait. Fejét kissé felemelve észrevett egy zömök, háromszögletű épületet a torony aljánál. Az őrház. Három légiós ült benne egy géppuskával. Felismerhetetlen hangok sodródtak feléjük az eső kopogásán át; aztán fellángolt egy gyufa, és halvány, sárgás fény világította meg a keskeny lőrést.
Zöldség négykézláb a szögesdrót alá tolta a rudat. — Kész — súgta. — Hátra! — Hátrakúsztak tíz lépésnyire, és vártak. Zöldség órájának foszforeszkáló mutatóját figyelte. A detonátort a markában szorongatta. Reszketett. Maxim hallotta fogainak vacogását és nehézkes lélegzését. Ő szintén remegett. Kezét a zsákra tette, és megtapogatta az aknákat; érdesek voltak, és hidegek. Ahogy az eső erősödött, elnyomott minden más hangot. Zöldség négykézláb kissé felemelkedett, és egyfolytában suttogott valamit: vagy imádkozott, vagy szitkozódott. — Jól van, rohadékok! — kiáltotta hirtelen, és jobb kezével gyors mozdulatot tett. A gyutacs csattanását szisszenő hang követte, és nem messze előttük vörös lángfüggöny tört fel a földből. Távolabb, balra, egy másik, széles függöny szökkent fel fülrepesztő dörrenéssel, forró, nedves földet, parázsló fűcsomókat, és izzó-vörös fémszilánkokat szórva szerteszét. Zöldség előre iramodott. Hirtelen vakító fény világította be az egész területet. Maxim hunyorgott. Hideg borzongás futott végig a gerince mentén, és egy gondolat villant az agyába: — Végünk van. — De nem hallott lövéseket, csak suhogás és sziszegés törte meg a csendet.
Mikor Maxim kinyitotta a szemét, látta a szürke őrházat, a széles rést a szögesdróton, és apró, magányos alakokat a tornyot körülvevő hatalmas üres területen.
Az alakok teljes erőből futottak az őrház felé, csendben, hangtalanul, elestek, újra felugrottak, és futottak tovább. Aztán Maxim panaszos nyöszörgést hallott: Zöldség a földön ült a szögesdrót mögött, jobbra-balra himbálózott, mindkét kezét a fejére szorítva. Maxim odarohant hozzá, és lefejtette a kezeit az arcától. Zöldség szemei kidülledtek, és nyál habzott az ajkán. Még mindig nem lőttek. Egy örökkévalóság telt el, de az őrház még csendes volt. Hirtelen egy ismerős dal csendült fel.
Maxim a hátára fordította a nyáladzó Zöldséget, másik kezével a zsebében kotorászott. Szerencse, hogy Tábornok túlzottan óvatos volt, és adott Maximnak tartalék fájdalomcsillapítót. Szétfeszítette Zöldség száját, és kényszerítette, hogy nyelje le. Aztán megragadta Zöldség gépfegyverét, és megfordult, kereste a vakító fény forrását. Még mindig nem lőttek, és a magányos alakok futottak tovább. Egyikük már egészen közel volt az őrházhoz, a másik nem messze mögötte. A harmadik, aki jobb oldalon futott, hirtelen széttárta a karját, és teljes hosszában elvágódott. — Ó, hogy sír az ellenség — bömbölte az éneklő hang. És a fény felülről tűzött lefelé, nagyjából tíz méter magasságból, valószínűleg a toronyból, amit most nem is látott. Öt vagy hat vakító, kékesfehér korong volt a helyén. Maxim felemelte a fegyverét, megcélozta a korongokat, és meghúzta a ravaszt. Az apró, esetlen, és szokatlan házi készítésű fegyver megremegett a kezében. Mintegy válaszképpen, vörös lángok villantak fel a lőrésben. Zöldség hirtelen kitépte a fegyvert Maxim kezéből, előre iramodott, aztán megbotlott, és elesett.
Maxim lehasalt, és visszakúszott a zsákjáért. Mögötte szaporán ropogtak a fegyverek. Aztán, végre, egy gránát robbant, egy másik is, aztán kettő egyszerre, és a géppuska elhallgatott. Csak egy géppisztoly kerepelt tovább. Újabb robbanások morajlottak. Egy nem emberi sikoly hasított a levegőbe, aztán elcsendesedett. Maxim megragadta a zsákot, és rohanni kezdett. Füstoszlop emelkedett az őrház felett. Lőporszag érződött. A környék világos volt és kihalt, leszámítva egy sötét, görnyedt alakot, aki az őrház fala mellett vánszorgott, karjával a falnak támaszkodva. Elérte a lőrést, bedobott rajta valamit, és a földre rogyott. A lőrésből vörös fény izzott. Aztán hangos dörrenés hallatszott, majd minden újra elcsendesedett.
Maxim megbotlott, és majdnem elesett. Néhány lépés után újra megbotlott, és észrevette, hogy rövid pálcikák állnak ki a földből. Taposóaknák kioldói, elrejtve a fűben. — Szóval így állunk! Istenem, mekkora bolond vagyok! Ha Tábornok hagyta volna, hogy menjek a magam feje után, és egyedül jöttem volna, elvesztettem volna mindkét lábamat, és most itt feküdnék félholtan. Fene azt a nagy számat! — A torony már egészen közel volt. Óvatosan futott, kerülgetve az aknákat.
Mikor elérte a torony egyik óriási vas tappancsát, letette a zsákját a mágneses aknákkal. Ó, de szívesen tapasztotta volna rá valamelyiket arra a nedves acélra! De neki még az őrház miatt kellett aggódnia. Az acélajtó kissé nyitva volt, és lusta lángnyelvek nyújtózkodtak mögüle. Egy légiós feküdt a lépcsőn — már vége volt. Maxim megkerülte az őrházat, és megtalálta Tábornokot. A földön ült, a betonfalnak támaszkodva; kifejezéstelenül nézett maga elé, és Maxim rájött, hogy elmúlt a tabletták hatása. Körülpillantott, felemelte Tábornokot, és elvitte a toronytól. Nagyjából húsz lépéssel odébb Ordi feküdt a fűben, kezében egy gránáttal. Arccal lefelé feküdt, de Maxim tudta, hogy meghalt. Tovább keresve megtalálta az erdészt, szintén holtan. Zöldség is meghalt. Kit hagyhatna ott Tábornokkal?
A halálesetektől döbbenten körüljárta a területet. Csupán néhány perccel azelőtt még úgy gondolta, felkészült rá, hogy szembenézzen ezzel a lehetőséggel. Most már nem vágyott rá, hogy visszatérjen, felrobbantsa a tornyot, befejezze a munkát, amit elkezdtek. Előbb meg kell néznie, mire jutott Memo. A szögesdrót mellett fekve találta. Megsebesült, valószínűleg megpróbált elkúszni, aztán elvesztette az eszméletét. Maxim melléje fektette Tábornokot, aztán újra a torony felé futott. Milyen különös, gondolta, hogy most mennyire könnyű lefutni ezt a nyavalyás alig kétszáz métert.