Az aknákat a torony lábaihoz erősítette, mindegyikhez kettőt, biztos, ami biztos. Habár volt elég ideje, sietett: Tábornok és Memo vérzett. És valószínűleg valahol az országúton légiósokkal megrakott teherautók tartottak feléjük. Gajt nagy valószínűséggel kivezényelték, és most ő és Pandi a macskaköves utakon zötykölődnek. A környező falvak lakosai felébredtek: a férfiak megragadják a puskájukat; a gyerekek sírnak; és az asszonyok átkozzák a véreskezű kémeket, akik elrabolták tőlük az álmukat. Érezte, hogy a nedves sötétség kavarog, pezseg, életre kel, megtelik veszéllyel.
Maxim beállította az öt perces időzítőket, aktiválta őket, aztán futni kezdett visszafelé, Tábornokhoz és Memóhoz. Érezte, hogy elfelejtett valamit, megállt, körülnézett, aztán eszébe jutott. Ordi. Visszament hozzá, könnyű testét a vállára emelte, aztán újra futásnak eredt a szögesdrót felé. Az északi rés felé fordult, ahol Tábornok és Memo feküdt. Megállt mellettük, és megfordult, hogy megnézze a tornyot.
Ott volt. Végre beteljesült a terroristák értelmetlen álma. Az aknák gyors egymásutánban felrobbantak, és a torony alja füstbe burkolózott. A vakító fény kialudt, és hirtelen szuroksötét lett. A sötétben a föld morajlott, és újra és újra megremegett.
Maxim az órájára pillantott. Tíz múlt tizenhét perccel. Szeme alkalmazkodott a sötétséghez, újra látta a széttépett szögesdrótot, és a tornyot. A torony az őrház oldala mellett feküdt, gerendáit széthajlította és megcsavarta a robbanás.
— Ki van ott? — kérdezte Tábornok rekedten.
— Maxim. — Föléje hajolt. — Ideje mennünk. Hol találták el? Tud járni?
— Várj! Mi van a toronnyal?
— A toronynak vége.
Ordi még a vállán feküdt. Hogy tudná tapintatosan közölni a hírt Tábornokkal?
— Lehetetlen, — mondta Tábornok, kissé felemelkedve. — Masszaraks! A toronynak tényleg vége, nem igaz? — Felnevetett, és hátrahanyatlott a fűre.
— Figyelj, Mak, én egy kissé összezavarodtam. Mennyi az idő?
— Tíz húsz.
— Tehát minden rendben van. Végeztünk. Szép munka volt, Mak. Várj csak… Ki fekszik itt mellettem?
— Patás.
— Lélegzik — mondta Tábornok. — Folytasd ki van még életben? Ki van ott nálad?
— Ordi — mondta Maxim nehézkesen.
Tábornok néhány másodpercig nem szólt semmit.
— Ordi — ismételte határozatlanul, és dülöngélve felállt. — Ordi — ismételte megint, és tenyerét a nő arcára tette.
— Egy darabig csendben álltak. Aztán Memo szólalt meg rekedten:
— Mennyi az idő?
— Tíz huszonkettő.
— Hol vagyunk?
— Indulnunk kell — mondta Maxim.
Tábornok megfordult, és átment a szögesdrótba robbantott átjárón. Erősen dülöngélt. Összegörnyedt. Maxim felemelte Memót, a másik vállára vetette, és követte Tábornokot. Mikor utolérte, Tábornok megállt.
— Csak a sebesültet — mondta.
— Elbírom Ordit is.
— Csak a sebesültet. Ez parancs!
Karját kinyújtva, nyögve a fájdalomtól, levette Ordi testét Maxim válláról. A súlya túl sok volt neki, letette a földre.
— Csak a sebesültet — mondta kimérten. — Gyerünk! Futólépés!
— Hol vagyunk? — kérdezte Memo. — Ki van itt? Hol vagyunk?
— Fogja meg az övemet — utasította Maxim Tábornokot. Futni kezdtek.
Memo felsikoltott, és a teste elernyedt. Feje imbolygott, karjai himbálóztak, lába Maxim hátát verte. Tábornok hangosan lihegve, erősen Maxim övébe kapaszkodva, szorosan mögötte futott.
Berohantak az erdőbe. Nedves ágak csapódtak az arcukba. Kerülgetni az eléjük kerülő fatörzseket, átugrálni a földből kiálló tuskókat sokkal nehezebb volt, mint Maxim gondolta volna. Rájött, hogy gyalázatos állapotban van. A levegő is áporodott volt. Egyáltalán, mindent rossznak látott. Ez az egész zűrzavar annyira feleslegesnek, értelmetlennek tűnt. Nyomukban letört ágak hevernek, vérfoltos a csapás. Biztos volt benne, hogy az utat mostanra már lezárták, a vérebek már a pórázt rángatják, és Csacsu kapitány, pisztollyal a kezében, parancsokat ordítva, lúdtalpasan rohan az út mellett. Csacsu lesz az első, aki beveti magát az erdőbe. Mögöttük hever az a hülye torony, ledöntve. És az összeégett légiósok. És három halott bajtárs. Vele most két félholt sebesült volt, kicsi az esély, hogy élve megússzák. Mindez egy torony kedvéért, egy hülye, értelmetlen, mocskos, rozsdás toronyért. Egyért az ezer hasonló közül.
— Nem fogom hagyni magam még egyszer ilyen hülyeségbe belekeverni. Nemet fogok nekik mondani. Ennyi vért egy rakás haszontalan, rozsdás vasért; egy fiatal, bolond életet áldoztak fel rozsdás vasért, és egy öreg, bolond életet, néhány napnyi normális emberi élet reményéért. És egy szerelemnek golyókkal vetettek véget. Meg fogom mondani nekik, maguk, emberek, állandóan a túlélésről beszélnek. Ha tényleg ezt akarják, akkor miért halnak meg, és miért ilyen olcsón adják az életüket? Masszaraks! Nos, nem fogom hagyni őket meghalni! Micsoda fafej vagyok! Hogy tehettem ilyet? Hogy hagyhattam őket ilyet tenni?
Tábornokot a karjánál fogva vonszolva, Memóval a vállán, kiszökkent az útra, és körülnézett. Pici rohant feléjük, vizesen, és ijedten.
— Összesen ennyi? — kérdezte rémülten, és Maxim hálás volt neki ezért a reakcióért.
A sebesülteket a motorbiciklihez vonszolták, és Memót begyömöszölték az oldalkocsiba. Aztán Maxim felültette Tábornokot a hátsó ülésre, és odakötözte Picihez egy övvel. Csend volt az erdőben, de Maxim tudta, hogy ez a nyugalom csak látszólagos.
— Menj — mondta. — Ne állj meg. Törj át rajtuk.
— Tudom — felelte Pici. — Veled mi lesz?
— Megpróbálom magam után csalni őket. Ne aggódj. Nem kapnak el.
— Reménytelen — mondta Pici szomorúan. Megnyomta az önindítót, és a motor felberregett. — Felrobbantottátok a tornyot?
— Igen — felelte Maxim. Pici gázt adott.
Maxim, most már egyedül, mozdulatlanul állt néhány másodpercig, aztán nekiiramodott, vissza az erdőbe.
Az első tisztásnál letépte magáról a dzsekijét, és a bokrok közé dobta. Futólépésben visszatért az útra, és teljes erejéből futni kezdett a város irányába. Aztán megállt, leakasztotta a gránátokat az övéről, szétszórta őket az úton, átverekedte magát a bozóton a másik oldalra, megpróbált annyi ágat letörni, amennyit csak lehetett, és a zsebkendőjét bedobta a bokrok mögé. Csak ezután folytatta útját az erdőn át, próbálva állandó tempót tartani a következő tíz-tizenöt kilométeren.
Futás közben arra koncentrált, hogy tartsa a délnyugati irányt, és kikerülje az akadályokat. Kétszer keresztezett utakat: először egy elhagyatottat, aztán a szintén néptelen 11-es főutat. Itt hallotta először a kutyák ugatását. Mivel nem tudta megállapítani, vajon vérebek voltak-e, úgy döntött, a biztonság kedvéért csinál egy nagy kerülőt. Fél órával később a város teherpályaudvarán találta magát, raktárépületek között kocogva.
Fények izzottak, mozdonyok fütyültek, emberek rohangáltak. Az incidens híre valószínűleg még nem ért el ide, de jobbnak látta abbahagyni a futást, mielőtt még tolvajnak nézték volna. Lelassított sétatempóra, és mikor egy nehéz tehervonat húzott el mellette a város irányába, felugrott az első homokkal töltött kocsira, amit észrevett; ott feküdt rajta, amíg egy cementgyárhoz nem ért. Akkor aztán leugrott, lerázta magáról a homokot, és átgondolta, merre menjen tovább.