Értelmetlen lett volna az erdész háza felé venni az útját, habár az volt az egyetlen biztonságos búvóhely a környéken. Megpróbálhatta volna Kacsafalván tölteni az éjszakát, de az veszélyes lett volna. Csacsu kapitány jól ismerte a környéket. Amellett elrettentette a gondolat, hogy hirtelen betoppan az öreg Illi otthonába, és szembesíti őt a lánya halálhírével. Hová mehetne máshová? Bement egy munkások által látogatott ócska kis vendéglőbe, evett valami kolbászfélét, ivott egy kis sört, és a falnak dőlve elszundikált. Az összes többi vendég is ugyanolyan piszkos és fáradt volt, mint ő; munkások voltak, akik elszabadultak az éjszakai műszakból, és lekésték az utolsó villamost hazafelé.
Radáról álmodott. Gaj kint volt egy razzián. Nagyszerű! Rada szeretettel várta, melegen üdvözölte, megengedte, hogy megmosakodjon, és ruhát váltson. A civil ruhák, amit Fank adott neki, még ott voltak. Aztán reggel keletnek indult volna, ahol a második biztonságos búvóhely volt. Ennél a pontnál felébredt. A pultra dobott egy gyűrött bankjegyet, és távozott.
Rövid, veszélytelen séta volt csak az út a lány lakóhelyéig. Az utcák néptelenek voltak, leszámítva egy férfit, aki a bérház bejáratánál posztolt. A portás. Maxim lábujjhegyen osont el mellette, felsétált a lépcsőn, és becsengetett. Csend volt az ajtó mögött. Aztán valami mocorgást hallott, lépteket, és az ajtó kinyílt. Rada volt.
A lány elfojtott egy sikolyt. Maxim megölelte, és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha hosszú távollét után hazatért volna. A lány becsukta mögötte az ajtót, és csendben beléptek a szobába. Rada könnyekben tört ki. A szoba nem változott, csak a kis dívány hiányzott. Gaj pizsamában ült az ágya szélén, döbbenten és riadtan bámult Maximra. Néhány pillanat tel el így, Maxim és Gaj egymást nézték, Rada pedig sírt.
— Masszaraks! — mondta Gaj gyenge hangon. — Te élsz!
— Szia Gaj. Kár, hogy itthon vagy. Nem akarlak bajba keverni. Csak egy szót szólj, és már megyek is.
Rada megszorította a karját.
— Nem, dehogy! Nem mész sehová. Csak hagyd, hogy megeméssze… ha te mész, megyek én is!
Gaj félredobta a takarót, kiugrott az ágyból, és odament Maximhoz. Megérintette a vállát és piszkos kezét, aztán megtörölte a saját homlokát, összemaszatolva azt is.
— Lehetetlen! Ezt nem hiszem el! Semmit nem értek — mondta. — Te élsz. Honnan jössz? Rada, hagyd abba a bőgést! Megsebesültél? Pocsékul nézel ki. És csupa vér vagy.
— Nem az enyém.
— Semmit nem értek — ismételte Gaj. — De te tényleg élsz! Rada, csinálj egy kis teát! Nem is, keltsd fel az öreget, kérj tőle valami töményet.
— Óvatosan — figyelmeztette Maxim. — Ne csapj zajt. Keresnek.
— Kicsoda? Miért? Micsoda képtelenség. Rada, hadd váltson ruhát. Gyere, Mak, ülj le. Vagy inkább lefeküdnél? Mi történt? Hogy lehet, hogy te élsz?
Maxim óvatosan leült a szék szélére, és kezeit a térdére tette, nehogy összekoszoljon valamit. Rájuk nézett, gyengéden, talán utoljára. És némiképpen kíváncsian is. Vajon hogy fognak reagálni arra, amit mondani fog nekik?
— Én most egy bűnöző vagyok, barátaim. Éppen az imént robbantottam fel egy tornyot.
Nem lepte meg, hogy rögtön megértették, tudták, hogy miféle toronyról beszél, és nem kérdezősködtek róla. Rada csak összeszorította az ökleit, a szemét nem tudta levenni róla. Gaj felmordult, ismerős mozdulattal, ujjaival hajába szántott, és elfordult.
Te tökfej! Tehát úgy döntöttél, hogy bosszút állsz. De kin? Ó, Mak, bolond vagy, mint mindig. Mint egy kisgyerek. De emlékezz rá, te nem mondtál semmit, és mi nem hallottunk semmit. Nem akarok tudni semmi többet. Rada, csinálj egy kis teát. És ne csapj zajt, nehogy felébresszünk valakit. Vedd le a ruhád, Mak. Csupa mocsok. Hol az ördögben jártál?
Maxim felkelt, és levetkőzött. Levetette piszkos, nedves ingét (Gaj meglátta a sebhelyeket, és nagyot nyelt), és lehúzta mocskos csizmáját és nadrágját. Egész ruházatát sötét foltok borították.
— Nos, így már sokkal jobb. — Megint leült. — Köszönöm, Gaj. Nem akarok sokáig maradni. Csak reggelig, aztán elmegyek.
— A portás látott téged?
— Aludt.
— Aludt? — hitetlenkedett Gaj. — Nos, talán igen. Neki is kell aludnia valamikor.
— Mit csinálsz itthon? — kérdezte Maxim.
— Eltávozáson vagyok.
— Hogy érted azt, hogy eltávozáson? Az egész istenverte Légió valószínűleg ott kint van, és átfésüli a vidéket.
— De én már nem vagyok légiós. — Gaj mosolya ferdére sikeredett. — Mak, engem kirúgtak a Légiótól. Most csak közönséges káplár vagyok a hadseregnél. Falusi fajankókat tanítok arra, hogyan különböztessék meg a jobb lábukat a baltól. Aztán ki velük a honti határra, a lövészárkokba. Tehát így mennek a dolgaink mostanában, Mak.
— Miattam?
— Nos, igen.
Egymásra néztek, aztán Gaj elfordította a szemét. Maxim hirtelen arra gondolt, ha Gaj most rögtön feladná őt, talán visszatérhetne a Légióhoz, és a tiszti iskola levelező tagozatára. Tudatában volt annak is, hogy ez a gondolat meg sem fordult volna a fejében két hónappal ezelőtt. Elszégyellte magát, menni akart. De Rada ráparancsolt, hogy menjen, és mosakodjon meg. Miközben Maxim tisztálkodott, Rada készített valami harapnivalót, és egy kancsó teát. Gaj a szokott helyén ült, elgyötört arcát ökleivel kétfelől megtámasztva. Nem kérdezett semmit — nyilván mert attól félt, valami szörnyűséget fog hallani, valamit, ami átüti védelmének utolsó vonalát, és szétszakítja az őt Makhoz fűző utolsó köteléket is. Rada sem kérdezett. Talán még túlságosan feldúlt volt. De a szemét nem vette le Maximról, és erősen a kezébe kapaszkodott, időről időre felzokogva, mintha attól félne, hogy hirtelen eltűnik. Eltűnik örökre. Maxim rájött, hogy fogytán az ideje, ezért félretolta megkezdett csésze teáját, és elkezdte elmondani a történetét.
Elmondta nekik, hogyan segített rajta egy terrorista anyja, miután Csacsu kapitány megsebesítette, hogyan találkozott a degenekkel, hogy miféle emberek ők, és miért, hogy mi a tornyok valódi rendeltetése, ás hogy miféle kegyetlen találmányok is azok valójában. Részletesen elmesélte, mi történt az éjszaka során, hogyan támadták meg az emberek a géppuskát, és haltak meg, egyik a másik után, hogyan omlott össze a hatalmas acélépítmény, és ő hogyan vitte a vállán a halott nőt, akinek elvették a gyermekét, és kivégezték a férjét.
Rada mohón hallgatta. Végül Gaj is kezdett valami érdeklődést mutatni, és kérdéseket tett fel. Szarkasztikus, ellenséges kérdéseket. Ostoba, és kegyetlen kérdéseket. Maxim rájött, hogy Gaj nem hitt neki, nem akart hinni neki, csak azért tette mindezt, mert nem tudta megállni, hogy félbe ne szakítsa. Mikor Maxim befejezte, Gaj önelégülten azt mondta: — Ezek a kisujjuk köré csavartak téged.
Maxim Radára nézett, de a lány elfordult. Ajkát beharapva, tétovázva azt mondta: — Nem tudom. Persze lehetett egy olyan torony, mint az. Mak, hidd el nekem, amit elmondtál, az nem lehet igaz.
Lágyan, reszkető hangon beszélt, nyilván próbálta nem megbántani Maximot. Gaj hirtelen felélénkült, és kijelentette, hogy a történet a tornyok valódi rendeltetéséről tiszta képtelenség, hogy Maximnak elképzelése sincs a tornyok számáról országszerte, hogy mennyit építettek évente, naponta, és hogy őrültség azt hinni, hogy milliárdokat költöttek el arra az egyetlen célra, hogy nyomorúságot hozzanak egy csomó tetves torzszülöttre.