— Van egyáltalán elképzelésed arról, mennyi pénzt költenek el csak az őrzésükre? — tette hozzá rövid hallgatás után.
— Gondolkoztam ezen — felelte Maxim. — Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. De a honti pénznek ehhez semmi köze. Figyelj, Gaj, én magam láttam, hogyan szűnt meg a fájdalmuk, mikor a torony összeomlott. Ami pedig az anti-ballisztikus rakétákat illeti — nézd, Gaj, nektek a légvédelemhez túl sok tornyotok van. A légtereteket kevesebb toronnyal is meg lehetne védeni. És miért vannak ABR-eitek a déli határotokon? Tényleg azt hiszitek, hogy azoknak a vad degeneknek vannak ballisztikus rakétáik?
— Több minden van ott, mint gondolnád — felelte Gaj ellenségesen. — Nem tudsz te semmit, és mindent elhiszel, amit mondanak neked. Bocsáss meg, amiért ezt mondom, Mak, de ha nem rólad lenne szó… ó, mindannyian túlságosan hiszékenyek vagyunk — tette hozzá keserűen.
Maximnak nem volt kedve tovább vitatkozni. Azt akarta tudni, hogy megy a soruk. Hol dolgozik Rada? Miért nem vették fel az iskolába? Hogy van Kaan bácsi? És a szomszédok? Rada lassan felélénkült, és kezdett kötetlenül beszélgetni. Aztán hirtelen abbahagyta, felállt, összeszedte a tányérokat, és kiment a konyhába. Gaj ujjaival a hajába túrt, homlokát ráncolva nézte a sötét ablakot, végül összeszedte a bátorságát, hogy komolyan beszéljen Makkal.
— Mi nagyon szeretünk téged, Mak. Kedvellek. Rada is kedvel téged, annak ellenére, hogy egy csomó zűrt okoztál, és rosszul alakultak a dolgaink miattad. Rada nem csak kedvel téged, hanem — nos, szerelmes beléd. Folyton sírt, miután eltűntél; az első héten gyakorlatilag belebetegedett. Ő egy vonzó, ügyes lány, több udvarlója is van. Nem tudom, te hogy érzel iránta, de hadd adjak neked egy jó tanácsot. Felejtsd el ezt az egész képtelenséget. Ez nem a te dolgod; tönkre fogsz menni bele, bele fogsz pusztulni, és tönkre fogod tenni sok ártatlan ember életét. És mindezt semmiért. Menj vissza a hegyeidbe, keresd meg a népedet. Ha a fejed nem is emlékszik rá, a szíved meg fogja mondani neked, hol az otthonod. Ott senki sem fog keresni téged. Ott majd letelepszel, és éled a rendes életedet. Aztán visszajössz Radáért, és mindketten nagyon boldogok lesztek. Talán akkora majd végzünk a hontiakkal. Talán még Pandeyát is megszorongatjuk. Végül csak eljön a béke, és megint ember módjára élhetünk majd.
Ha tényleg a hegyekből származna, gondolta Maxim, valószínűleg megfogadná Gaj tanácsát. Visszatérne a szülőföldjére, békében élne ifjú hitvesével, és megfeledkezne az itteni komplikált problémákról. De nem, az ördögbe, hogy feledkezhetne meg róluk? Tudta, mit tenne majd: megszervezne egy védelmi rendszert a szülőföldje számára, ami olyan hatékonyan működne, hogy a Teremtők hivatalnokai nem mernék beleütni az orrukat a határvidék dolgaiba. Aztán ha a légiósok közelíteni merészelnének, ő a saját területén szállna harcba velük, és az utolsó szálig elpusztítaná őket.
— Az egyetlen gond az, hogy nem a hegyekből származom. Erről tehát ennyit — gondolta Maxim. — Nekem itt van dolgom, és nem áll szándékomban ücsörögni, és nem csinálni semmit. És Rada? Nos, ha tényleg szeret, akkor meg fogja érteni. Meg kell hogy értse. Az ördögbe, nem akarok most ezen gondolkodni. Nincs itt az ideje a szerelemnek.
Valami történt az épületben, de Maximot annyira lekötötték a gondolatai, hogy nem vette észre. Valaki járt a folyosón; valaki suttogott a fal túloldalán. Aztán hirtelen felbolydulás támadt a folyosón, és egy kétségbeesett sikoly: — Mak! — Rada volt. Aztán hirtelen csend támadt — mintha valaki a szájára tette volna a kezét. Maxim talpra ugrott, az ablakhoz iramodott, de már késő volt. Az ajtó kivágódott, és Rada tűnt fel mögötte, holtsápadt arccal. Volt valami otthonos kaszárnya-hangulata a patkolt csizmák dübörgésének. Radát belökték a szobába. Mögötte fekete kezeslábast viselő férfiak tolongtak. Pandi Maximra irányította a fegyverét, és Csacsu kapitány, a maga ravasz és eszes módján, közvetlenül Rada mellett állt. Egyik kezével a vállánál fogva tartotta, másikkal pisztolyt nyomott a hátába.
— Ne mozdulj! — kiáltotta. — Egy mozdulat, és lövök!
Maxim megdermedt. Túl késő volt.
— Fel a kezekkel! — parancsolta Csacsu. — Káplár, bilincset! Kettőt! Mozgás, masszaraks!
Pandi, akit Maxim gyakorlatozás közben már többször földhöz vágott, övéről egy nehéz láncot leakasztva, óvatosan közeledett hozzá. Vadsága gyorsan átváltozott a saját biztonsága iránti aggódássá.
— Ne próbálkozz semmivel — figyelmeztette Maximot. — Egyetlen rossz mozdulat, és a kapitány úr lelövi a barátnődet.
Rákattintotta a bilincset Maxim csuklójára, aztán leguggolt, és megbilincselte a lábát. Maxim készült a kitörésre, de alábecsülte a kapitányt, aki továbbra sem engedte el Radát. Együtt mentek le a lépcsőn, együtt másztak fel a teherautóra, a kapitány pisztolya folyamatosan Rada hátába nyomódott. Gajt megbilincselve belökték a kocsi hátuljába. A hajnal még messze volt, még mindig szemerkélt az eső. A légiósok lehuppantak a padokra a kocsi hátuljában. Az épület bejáratánál a portás az ajtófélfának dőlve állt, kezét a gyomra fölött összekulcsolva. Szundikált.
12.
Az állami főügyész hátradőlt a székén, egy falat szárított gyümölcsöt tolt a szájába, megrágta, és ivott rá egy korty ásványvizet. Homlokát ráncolva, ujjait fáradt szemeire nyomva, figyelmesen hallgatózott. Minden rendben volt, több száz méteres körzetben. Éjszakai eső dobolt egyhangúan az ablakon; a sikoltozó szirénák, visító fékek, és csörömpölő felvonók éjszakai nyugovóra tértek. Az Igazságügyi Minisztérium kihalt volt, leszámítva a referensét, aki csendesen üldögélt a fogadószobában, idegesen várva a parancsait. A főügyész lassan kinyitotta a szemét. A szemei előtt lebegő színes foltokon át a rendelésre készült, látogatóknak fenntartott székre pillantott. — Ha elmegyek innen, ezt is magammal kell hogy vigyem. Meg az asztalt is. Megszoktam őket. Hát igen, nehéz lesz elmenni innen. Csinos kis fészket rendeztem be itt magamnak. De miért kéne elmennem? Milyen különös az emberi természet: ha egy létrával kerül szembe, kényszerítve érzi magát, hogy felmásszon a legfelső fokáig. Ott fent hideg van, nagy a huzat — káros az egészségre — és leesni végzetes lenne. A fokok csúszósak. Bolond dolog: az ember tudatában van a veszélynek, és mégis erőlködik, mászik felfelé. Csak mászik, a körülményektől függetlenül; a jó tanácsok ellenére csak mászik; az ellenségei ellenállása ellenére csak mászik; jobb meggyőződése, a józan esze, a balsejtelmei ellenére csak mászik, mászik, és mászik. Ha nem mászna, visszaesne a létra aljára. Ez biztos. De ha tovább mászik, akkor is leeshet.
Gondolatait az interkom sípolása szakította félbe. Bosszúsan vette fel a kagylót.
— Mi van? Dolgozom.
— Méltóságos uram, — mondta a referens, — egy ismerőse, a Vándor nevezetű, vár a személyes vonalán, beszélni óhajt önnel.
— Vándor? A főügyész felélénkült. — Kapcsolja.
Kattanást hallott. Aztán egy ismerős hangot, pandeyai akcentussal, minden szót gondosan hangsúlyozva.
— Agyas? Szia. Nagyon elfoglalt vagy?
— A számodra nem.
— Beszélnem kell veled.
— Mikor?
— Most, ha lehet.
— Állok rendelkezésedre — mondta a főügyész. — Gyere át hozzám.
— Tíz-tizenöt percen belül ott leszek. Várj meg.
A főügyész letette a kagylót, és egy ideig mozdulatlanul ült, alsó ajkát harapdálva. — Tehát előkerültél megint, barátom, váratlanul, mint mindig. Masszaraks, mennyi pénzt költöttem erre az emberre, többet, mint az összes többire együttvéve, és nem tudok többet róla, mint bárki más. Kiszámíthatatlan. Tönkretette az estémet. — A főügyész dühösen nézte az asztalán fekvő papírokat, aztán egy kupacba tologatta össze, és egy fiókba gyömöszölte őket. — Mióta nem járt erre? Igen, két hónapja. Szokás szerint. Eltűnik, Isten tudja hová, két hónapig semmi hír róla, aztán felbukkan, mint a krampusz a dobozból. Vajon mit akar tőlem? Mi történt ez alatt a két hónap alatt? Trükköst lapátra tették. De kétlem, hogy köze lenne hozzá. Igaz, utálta a Trükköst. De ő mindenkit utál. Semmi nem történt itt, ami őt érintené, és bizonyára nem jönne ide hozzám ilyen apróság miatt. Rögtön Kancellárhoz vagy a Báróhoz fordulna. Talán belefutott valami érdekes dologba, és üzletet akar kötni? Isten őrizz! Ha az ő helyében lennék, én nem kötnék üzletet senkivel. Talán a tárgyalás miatt jön? Nem, a tárgyalással nincs semmi tennivaló. De miért is spekulálok? Majd megtudom, ha elmondja.