— Mak Szim! — bömbölte Rőtszakáll idegenszerű intonációval. Szemei Maximra tapadtak, és egy sorozat dörmögő hangot küldött hátra a válla felett. A „Mak Szim” ismétlődött meg benne néhányszor. A búsképű fazon válaszolt rá néhány baljós, melankolikus szótaggal. Rőtszakáll kék szemei és sárga fogú állkapcsai szélesre nyíltak és harsányan röhögni kezdett. Szemmel láthatóan volt valami nevetséges a dologban, amit Maximnak nem sikerült megérteni. Rőtszakáll befejezte a nevetést, szabad kezével megtörölte a szemét, leeresztette halált hozó fegyverét, és intett Maximnak, hogy jöjjön ki.
Maxim örömmel engedelmeskedett. A tornácon újra Rőtszakáll felé nyújtotta a felnyársalt gombákat. Rőtszakáll megragadta az ágat, figyelmesen megvizsgálta, megszaglászta, aztán félredobta. — Nem! — tiltakozott Maxim. — Ez jó! — Lehajolt, és felvette az ágat. Rőtszakáll nem tiltakozott, de néhányszor Maxim hátára paskolt és a tűz felé taszigálta, arra ösztökélve, hogy üljön le. Megpróbált közölni valamit, de Maxim el volt foglalva a tűz túloldalán ülő búsképű alakkal, aki egy koszos rongyot szárítgatott. Egyik lába csupasz volt, és ide-oda mozgatta az ujjait. Ötöt, nem hatot.
2.
Gaj az ablaknál, a lóca szélén ülve fényesítgette barettjén a jelvényt zubbonya hajtókájával, amíg Varibobu káplár a menetparancsát készítette. A káplár feje félrebillent, szemei tágra nyitva. Bal kezével tartotta a vörös szegélyű űrlapot, amíg lassan kirajzolta a szépen kalligrafált szöveget. — Micsoda kézírás — gondolta Gaj némi irigységgel. — Tintafoltos vén bolond: húsz éve van a Légiónál, és még mindig csak egy vacak irodista. Nézd csak a gülü szemeit — a brigád büszkesége. Hát még, mikor kilóg a nyelve. Hú, ott van! Az is csupa tinta. Na csá, Varibobu, vén aktatologató. Téged sem látlak többé. Sajnálom, hogy elmegyek — jó emberek az itteniek, a tisztek is. És a munka amit csinálunk, az hasznos és fontos. — Gaj szipogott, és kinézett az ablakon.
Odakint a szél fehér port sodort végig a hatszögletű lapokkal burkolt, járda nélküli utcán. Az adminisztratív és műszaki személyzetnek otthont adó egyen-épületek hosszú falai fehéren csillogtak. Idoya asszony, egy testes, erős nő sétált el az ablak előtt, arcát kezével védve a portól, szoknyáját leszorítva. Bátor asszony, nem félt fogni az apróságokat, és követni brigadéros férjét erre a veszélyes vidékre. Az őrszem a parancsnokság előtt, egy ránctalan viharkabátot, és fülére húzott barettet viselő kopasz újonc, fegyverével tisztelgett. Két teherautónyi, kiképzés alatt álló újonc vonult el mellettük — talán oltásra mentek. — Ez az, őrmester, mutasd meg nekik. Ne forgasd a fejed! Nincs ott semmi látnivaló! — mondta magában Gaj. — Mit gondolsz, hol vagy? Talán a korzón?
— Hogy betűzöd? — kérdezte Varibobu. — G-a-l?
— Nem. A családnevem Gaal — G-a-a-l.
— Kár — mondta Varibobu, és megnyalta a tollát. — A Gal elférne egy sorban.
— Gyerünk, írjad már! — gondolta Gaj. — Attól nem lesz jobb neked, ha spórolsz a sorokkal. Ez a fajankó egy káplár? Még a gombjait sem tudja megpucolni. Szép kis káplár. Két csíkja van, de még lőni sem tud rendesen, ezt mindenki tudja.
Az ajtó kivágódott, és Toot kapitány, karján az ügyeletes tiszti arany szalaggal, robogott be a szobába. Gaj talpra ugrott, és összecsapta a bokáját. A káplár kissé felemelkedett, de folytatta az írást.
— Aha. — A kapitány undorodva tépte le porvédő maszkját. — Gaal közlegény. Igen, tudom, itt hagy bennünket. Kár. De én örülök, maga miatt. Remélem, a fővárosban is ilyen lelkiismeretesen fog szolgálni.
— Igenis, kapitány úr! — felelte Gaj. Nagyon kedvelte Toot kapitányt, a művelt tisztet és egykori főiskolai tanárt. A kapitány választotta ki őt erre a feladatra.
— Leülhet, közlegény. — A kapitány a pult mögött az asztalához ment. Még állva átnézett néhány papírt, és felvette a telefont. Gaj tapintatosan elfordult az ablak felé. Odakint semmi sem változott. A társai alakzatban vonultak ebédelni. Gaj bánatosan figyelte őket. Mindjárt beérnek az étkezdébe, és Szerembes káplár majd utasítja őket, hogy vegyék le a barettjüket „hálaadáshoz”. Harminc torok fog egyszerre bömbölni, miközben a pára száll fel a fazekakból, a tálak csillognak a pulton, és az öreg Doga készen áll hogy elsüsse díjnyertes vicceinek egyikét a katonáról és a szakácsról. Kár, hogy el kell mennie. Igaz, veszélyes volt itt, és az éghajlat egészségtelen, az élelmezés is egyhangú — konzerv — de itt legalább tudja az ember, hogy szükség van rá, hogy nem tudnának meglenni nélküle. Itt az ember a saját vállán érzi az erdő vészjósló nyomását. Uram Isten, hány bajtársunkat temettük el itt. A telep mögött egy egész erdő van rudakból, tetejükön rozsdásodó sisakokkal.
Másrészt — ott van a főváros. Oda nem küldenek akárkit. Ha az ember egyszer odakerült, akkor állandóan mozgásban volt. Azt mondták, a főváros összes alakulótere látható a Teremtők főhadiszállásáról, így minden alakulatot szemmel tart valaki a Teremtők közül. Persze valójában nem mindegyiket. Szúrópróbaszerűen ellenőriztek. Hirtelen maga előtt látta, amint kiszólítják az alakzatból, és ő bepánikol. Lép kettőt, aztán elcsúszik, hasra esik a parancsnok előtt, és gépfegyvere csörömpöl a kövezeten. A fenébe, micsoda ügyetlen barom. A barettje elszáll, Isten tudja merre. Hűha! Gaj mély lélegzetet vett, és lopva körülnézett. Isten őrizz! Igen, ez a főváros. Mindent figyelő szemek vigyáznak. De jó, oda se neki, mások is szolgálnak ott. Ráadásul ott lakik Rada, a nővére. És bolondos, öreg bácsikája, az őskori csontjaival, és özönvíz előtti teknősbékáival. Az ördögbe, mennyire hiányoznak neki mindketten!
Mikor újra kinézett az ablakon, leesett az álla. Két férfi jött az utcán a parancsnok irodája felé. Az egyiket ismerte — a vörös szakállú Zef, törzsőrmester a 114-es utász különítménynél, elítélt, aki kiérdemelte az életben maradás jogát azzal, hogy az erdőn keresztül vezető utakat tisztított meg. De a másik különös volt. Gaj először degennek gondolta, de aztán arra a következtetésre jutott, Zef aligha bajlódna azzal, hogy egy degent a főhadiszállásra hurcoljon. Egészséges, fiatal férfi volt, majdnem meztelen, barna bőrű, bikaerős, és csak egy furcsa, csillogó anyagból készült, jóval a térde felett elvágott nadrágot viselt. Zefnél ott volt a fegyvere, de nem úgy nézett ki, mintha őrizet alatt kísérné a fickót. Egymás mellett mentek, a különös idegen nevetséges módon lóbálta a karjait. Valamit közölni próbált Zeffel, aki lihegett a szapora tempótól, és teljesen tanácstalannak látszott. — Valamiféle vadember, — gondolta Gaj. — De honnan jöhetett? Az úton, az erdőn át? Talán vadállatok nevelték fel. Történt már ilyen azelőtt is. A fenébe, micsoda izmok!
Figyelte az őrszem felé közeledő párost. Zef az arcát törölgette, miközben magyarázni próbált valamit, de az őr, az újonc, nem ismerte Zefet, és fegyvert nyomott a bordái közé, utasítva hogy húzódjon vissza a szabályzatban előírt távolságra. A meztelen fickó hadonászó karjaival bekapcsolódott a társalgásba. A különös kifejezés az arcán megfoghatatlan, mint a higany, szemei kifejezők és sötétek. — Ajaj, az őr kezdi elveszíteni a türelmét. Balhézni fog. — Gaj megfordult.
— Kapitány úr, kérek engedélyt jelenteni! A törzsőrmester a 114-esektől behozott valakit. Lenne szíves megnézni?
A kapitány az ablakhoz ment. Felhúzta a szemöldökét. Kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét.