Újabb űrlapot vett a kezébe. „Parancs. Ezennel megparancsolom minden katonai, polgári, és vasúti hivatalos személynek, hogy nyújtson segítséget ezen parancs felmutatójának, az állami főügyész különleges futárjának, és védő kíséretének, az EXTRA kategóriának megfelelően. Az állami főügyész parancsa.”
Kiitta a poharát, és újra megtöltötte. Lassan, minden szót alaposan átgondolva, megírt egy harmadik űrlapot: „Kedves Vándor! Bocsáss meg, hogy csak rossz hírrel szolgálhatok. Éppen most értesültünk róla, hogy az anyag, amit kértél, elveszett, ahogy az gyakran megtörténik a déli dzsungelben.”
Negyedik rész: Az elítélt
13.
Az első lövés szétszakította a lánctalpat, és több mint húsz év óta először a szörnyeteg letért jól bejáratott útjáról. A földből betondarabokat kifordítva becsörtetett egy facsoportba, és lassan megfelelő helyzetbe fordult. Széles homloklemeze belefúródott a bozótba, hangos csikorgással félretolva a remegő fákat. Mikor hatalmas, sáros hátsó részén láthatóvá váltak a rozsdás szegecseken fityegő vaslemezek, Zef szép, tiszta lövéssel egy robbanótöltetet küldött a motorba, úgy célozva, hogy elkerülje a reaktort. A robbanás széttépte a tank izmait, inait, és idegrendszerét; a gép fémesen zihált, túlhevült gőz fújt ki az izületeiből, és megállt mindörökre. De valami még élt gonosz, páncélos szívében; egyes megmaradt idegek még küldtek ki véletlenszerű jeleket; vészhelyzeti rendszerei még ki-be kapcsolódtak, mormogtak és habot köpködtek; és az egész lomhán remegett, a földet kaparva megmaradt lánctalpával. Vészjóslóan és értelmetlenül, mint a széttaposott darázs potroha, a rakétakilövő rácsos csöve felemelkedett, aztán visszazuhant a haldokló sárkány fölött. Zef néhány másodpercig figyelte a haláltusáját, aztán megfordult, és bement a fák közé, szíjánál fogva húzva maga után a gránátvetőt. Maxim és Vadkan követték. Mikor kiértek egy csendes tisztásra, amit Zef biztosan már az ide vezető úton kinézett magának, lerogytak a fűre.
— Cigarettaszünet! — mondta Zef.
Sodort egy cigarettát a félkarú Vadkannak, tüzet adott neki, aztán a magáét is meggyújtotta. Állát tenyerébe támasztva Maxim a földön feküdt, és a ritkás erdőn keresztül a haldokló acélsárkányt nézte. Meghajtó kerekei gyászosan csörömpöltek, és radioaktív gőzsugarak lövelltek ki fütyülve szétszaggatott zsigereiből.
— Nos, így kell ezt csinálni, és csak így lehet — jelentette ki Zef oktató hangon. — Ha nem így csináljátok, letépem a fületeket.
— Miért? — kérdezte Maxim. — Meg akartam állítani.
— Azért, — felelte Zef, — mert a gránát lepattanhat, és beeshet a rakétakilövőbe. Akkor aztán mindannyiunknak kaput.
— A lánctalpra céloztam.
— A hátsó részére kell céloznod. — Zef mélyen leszívta a füstöt. — És úgy általában, amíg még új vagy ebben e témában, soha ne kezdj bele semmibe elsőként. Hacsak én nem kérlek rá. Világos?
— Igen.
Maximot sem Zef finom kioktatásai, sem maga Zef nem érdekelték. Vadkan annál inkább. De ő, műkezét az aknakereső ütött-kopott burkolatán nyugtatva, mint szokta, továbbra is közönyös hallgatásba burkolózott. Semmi sem változott. És semmi sem úgy alakult, ahogy Maxim akarta.
Egy hete, mikor az új elítéltek felsorakoztak a barakkok előtt, Zef odament Maximhoz, és beválogatta az ő 104. utász egységébe. Maxim el volt ragadtatva. Nem csak ő ismerte fel a lángvörös szakállú, szögletes, tömzsi figurát, hanem Zef is megismerte őt a tarkabarka rabruhás fegyencek fojtogató tömegében, ahol senki sem törődött a másikkal egy fikarcnyit sem.
Ráadásul Maximnak minden oka megvolt azt hinni, hogy Allu Zefnek, az egykori kiváló pszichiáternek, és művelt, intelligens embernek, a vonat börtönkocsijában összezsúfolt bűnöző népségtől eltérően, van valami kapcsolata a földalatti mozgalommal. Aztán mikor Zef a barakkjukhoz vezette, és megmutatta a priccsét, közvetlenül a félkarú Vadkané mellett, Maxim azt hitte, hogy végre kezd alakulni a jövője. De hamarosan rájött, hogy tévedett: Vadkan nem akart beszélgetni vele. Azon az éjszakán üres arckifejezéssel hallgatta Maxim sietve elsuttogott beszámolóját a csoport vesztéről, a torony lerombolásáról, és a tárgyalásról. — Néha másképpen alakulnak a dolgok — dünnyögte egy ásítás közben, aztán a másik oldalára fordult, és elaludt. Maxim úgy érezte, mintha becsapták volna.
Aztán Zef mászott fel a priccsére. — Telezabáltam magam — közölte Maximmal, és köntörfalazás nélkül a tárgyra térve faggatni kezdte, durván és pimaszul neveket és információkat követelt tőle. Egykor talán kitűnő tudós, művelt ember volt; talán még az ellenállásnak is tagja volt; de azon az éjszakán olyan benyomást keltett, mintha hivatásos provokátor volna, aki, nem lévén jobb dolga elalvás előtt, úgy döntött, hogy egy ostoba újoncot fog molesztálni. Maxim próbálta lerázni, és még jóval azután is, hogy meghallotta Zef egészséges horkolását, éberen feküdt, és felidézte magában, hányszor tévesztették már meg az emberek és események ezen a bolygón.
A gondolatai elkalandoztak. Felidézte a tárgyalást, amit nyilvánvalóan már jóval azelőtt előkészítettek, mielőtt a csoport megkapta volna a parancsot, hogy támadják meg a tornyot; felidézte az írott jelentését, amit valami mocskos besúgó adott, aki mindent tudott a csoportról, és talán a tagja is volt; és felidézte a filmet, amit a toronyból vettek fel a támadás alatt, és a szégyenét, amikor felismerte magát a képernyőn. Ott állt, gépkarabélyával a fényszórókra tüzelve — pontosabban a színpadi lámpákra, amik megvilágították annak a szörnyű színjátéknak a szereplőit. A szorosan bezárt, fojtogatóan bűzlő, férgektől nyüzsgő barakkban rehabosok motyogtak lidérces álmukban, míg egy távoli sarokban, egyetlen gyertya fényénél, más rabok kártyáztak, és érdes hangon kiabáltak egymással.
Másnap újra becsapottnak érezte magát: ezúttal az erdő miatt. Lehetetlen volt akár egyetlen lépést is tenni anélkül, hogy az ember vasba ne botlott volna: halott, átrozsdásodott vasba; rejtőzködő, minden pillanatban gyilkolásra kész vasba; láthatatlan, őt célba vevő vasba; mozgó, a megmaradt utakat vakon felszántó vasba. A föld és a fű rozsdától bűzlött, és radioaktív tócsák gyűltek össze a mélyedések alján; a madarak nem énekeltek, hanem rekedten bömböltek, mintha haláltusájukat vívnák. Itt nem voltak állatok, sem erdei csend. Balról és jobbról egyaránt robbanások dörögtek és morajlottak. Szürke hamu kavargott az ágak között, és a szélrohamok lestrapált motorok bőgését sodorták a fák között.
— És ez így ment éjjel-nappal, szüntelen. Nappal az erdőben dolgoztak, ami voltaképpen nem erdő volt, hanem egy egykori erődített körzet. Tele volt önjáró, automatikus katonai gépezetekkel, páncélkocsikkal, ballisztikus rakétákkal, lánctalpas rakétahordozókkal, lángszórókkal, és mérgesgáz-kilövőkkel. És ezek még mind igen jó állapotban voltak, húsz évvel a háború után; mind élte a maga haszontalan, gépi életét — keresett, célzott, ólmot, tüzet, és halált köpködött. Ezeket kellett tönkretenni, felrobbantani, és szétszerelni, hogy megtisztítsák az utat az újabb sugárzótornyok építéséhez. Éjszakánként Vadkan szokás szerint hallgatott, és Zef kérdésekkel zaklatta Maximot, váltakozva az ostobasággal határos őszinteséggel, vagy meglepően fortélyos agilitással. És ott volt még a szinte ehetetlen étel, a rabok különös dalai, és a verés, amit a légiósoktól kaptak. És napjában kétszer mindenki a barakkokban és az erdőben vonaglott a fájdalomtól a sugáremitterek csapásai alatt. Szökevények holttesteit lóbálta a szél. Éjjel-nappal, szüntelen. Auschwitz. Haláltábor. Fasizmus.