— Miért akarta megállítani a tankot? — kérdezte Vadkan váratlanul. Maxim gyorsan felült. Ez volt az első kérdés, amit Vadkan valaha is kérdezett tőle.
— Meg akartam vizsgálni a szerkezetét.
— Szökést tervez?
— Maxim oldalvást Zefre sandított. — Természetesen nem. Csak kíváncsi vagyok.
— Miért érdeklik ennyire a harci gépek? — Úgy beszélt, mintha a vörös szakállú provokátor ott sem lett volna.
— Nem is tudom. Magam sem vagyok biztos benne. Van itt több ilyen is?
— Egész csomó gép van itt… és mindig egész csomó bolond is — szólt közbe Zef. — El sem tudod képzelni, az átkozott bolondok már hányszor megpróbálták. Bemásztak, vacakoltak egy darabig, aztán feladták. Az egyik átkozott bolond, olyan volt, mint te, felrobbantotta magát.
— Ne aggódjon, én nem fogom magam felrobbantani — mondta Maxim hűvösen. — Ezek a masinák nem annyira bonyolultak.
— De mégis, miért érdeklik annyira? — kérdezte Vadkan. A hátán fekve dohányzott, műkeze ujjai között tartva a cigarettát. — Tegyük fel, megjavít egyet. És aztán?
— Aztán áttör vele a hídon. — Zef felröhögött.
— Miért is ne? — kérdezte Maxim. Teljesen megzavarta ez az ember: hogy kéne viselkednie vele szemben? Talán Zef nem is provokátor. Masszaraks, miért kezdtek ezek hirtelen piszkálni engem?
— A hídon át sosem fogja tudni megcsinálni — mondta Vadkan. — Úgy kilyuggatják, mint egy darab sajtot. És ha mégis megcsinálja, a hidat felhúzva találja majd.
— És a folyó medrén át?
— A folyó radioaktív — köpött ki Zef. — Ha tiszta lenne, nem kellene hozzá tank, hogy átjuss. Most rögtön átúszhatnál bárhova: a partokat nem őrzik. — Újra köpött. — Ha tiszta lenne, akkor őriznék. Felejtsd el ezeket a vad ötleteket, fiacskám. Azért vagy itt, hogy itt is maradj. Láss munkához, és tanulj bele a dolgokba. Mikor beletanulsz, találsz magadnak elég elfoglaltságot. Ha nem figyelsz az öregekre, még a holnapot sem fogod megérni.
— Nem lenne nehéz megszökni — mondta Maxim. — Most rögtön meg tudnám csinálni…
— Te aztán biztos! — mondta Zef vidoran.
— …és ha maguk inkább összeesküvősdit akarnak játszani… — Maxim szándékosan Vadkanhoz beszélt, de Zef megint félbeszakította.
— Én a mai normát akarom teljesíteni — mondta, és felállt. — Különben nem kapunk kaját. Gyerünk!
Előre ment, már a fák között kacsázott. — Tényleg tagja az ellenállásnak? — kérdezte Maxim a félkarútól.
Az egy gyors pillantást vetett rá. — Ugyan már, hogy lenne?
Zef mögött mentek, próbálták követni a nyomát. Maxim ment leghátul.
— Miért került ide?
— Mert szabálytalanul ment át az úton.
Maximnak megint teljesen elment a kedve a beszélgetéstől.
Nem egészen száz lépés után Zef megállást parancsolt nekik, és megkezdődött a munka. — Feküdj! — kiáltotta Zef, és a földre vetették magukat. Előttük egy vaskos fatörzs elnyújtott, csikorgó hang kíséretében elfordult, egy hosszú, vékony ágyúcsövet lökve ki magából. Ide-oda lóbálta, mintha célozni próbált volna vele. Zümmögés, kattanás, aztán egy kis sárga füstfelhő emelkedett fel lustán a fekete fegyvercsőből. — Ennek vége… kész — jelentette ki Zef szakértő hangsúllyal. Ő állt fel először, és leporolta a nadrágját. Felrobbantották a fatörzset, az ágyúval együtt. Aztán egy aknamezőt kellett megtisztítaniuk. Utána egy dombocska következett, egy aktív géppuskával, ami hosszú időre a földhöz szegezte őket. Aztán belebotlottak egy szögesdrót-dzsungelbe, alig tudták átverekedni rajta magukat. Mikor végre sikerült, valami tüzelni kezdett valahol a fejük felett, és körülöttük minden robbanni és égni kezdett.
Maxim összezavarodott, de Vadkan csendben maradt, és nyugodtan feküdt a földön, arccal lefelé, miközben Zef tüzelt a gránátvetőjével. — Futás, utánam! — kiáltotta Zef, és futottak. A hely, ahol az imént feküdtek, lángra lobbant. Zef ismeretlen szavakat használva átkozódott, Vadkan köhécselt. Mikor elérték az erdő sűrűjét, valami hirtelen füttyentett a fejük felett, és mérges gáz zöldes felhője tört át az ágak között. Megint futniuk kellett, áttörve az aljnövényzeten. Zef megismételte az ismeretlen szavakat. Vadkan igencsak betegnek tűnt.
Zef végül kimerülten megálljt kiáltott. Tüzet raktak. Maxim, mint a csapat legfiatalabb tagja, ebédet készített, leves-konzervet melegített a saját csajkájában. Zef és Vadkan, piszkosan és tépetten, a földön hevertek. Vadkan teljesen kimerültnek látszott. Nem volt már fiatal ember, és ez az élet jobban megviselte, mint a többieket.
— Ennek semmi értelme. Hogy tudtuk elveszíteni a háborút ilyen hihetetlen mennyiségű fegyverzettel? — kérdezte Maxim?
— Mi az, hogy 'hogy tudtuk elveszíteni'? — kérdezett vissza Vadkan. — A háborút senki nem nyerte meg. Mindenki veszített, kivéve a Teremtőket.
— Ezt sajnos csak kevés ember értette meg. — Maxim megkeverte a levest.
— Nem vagyok efféle beszédhez szokva — mondta Zef. — Itt csak azt hallja az ember, hogy „Kuss, rehabos!”, meg „Háromig számolok!” Mi is a neved, fiú?
— Maxim.
— Ja, igen. Te csak kavargasd, Mak. Figyelj, hogy oda ne égjen.
Maxim kavargatta, amíg Zef nem szólt, hogy ideje tálalni a levest; már nem bírja tovább. Teljes csendben ettek. Maxim érezte a hangulat változását, és biztos volt benne, hogy ma belopta magát a bizalmukba. De ebéd után Vadkan újra lefeküdt, és az eget bámulta, míg Zef, magában motyogva, fogta a csajkát, és kenyérhéjjal kitörölgette az alját.
— Újítanunk kéne valami kaját — dünnyögte. — Olyan üres a hasam, úgy érzem, mintha egy falatot sem ettem volna, csak az étvágyam jött meg tőle.
Maxim próbált beszélgetést kezdeményezni, hogy vadászniuk kéne ezen a vidéken, de egyikük sem vette a lapot. Vadkan most csukott szemmel feküdt, nyilván aludt. Zef, miután meghallgatta Maxim érveit, azt dörmögte: — Vadászni? Itt? Itt minden szennyezett, radioaktív. — Ő is elnyújtózott.
Maxim felsóhajtott, fogta a csajkát, és a közeli patakhoz ballagott. A víz áttetsző volt, tisztának és ízletesnek tűnt. Ivásra csábított; Maxim kimert egy keveset a tenyerével. De sem nem ihatott belőle, sem a csajkát nem moshatta el itt: a patak érezhetően radioaktív volt. Maxim leguggolt, letette a csajkát, és gondolataiba merült.
Gondolatai valami miatt először Radára terelődtek. Ő étkezés után mindig elmosta az edényeket, és nem hagyta, hogy segítsen neki, azzal az abszurd kifogással, hogy ez az asszonyok dolga. Eszébe jutott, hogy a lány szerette őt, és büszkeséget érzett: az első nő volt, aki szerette őt. Vágyott rá, hogy láthassa, de rájött, hogy ez a hely nem az ő Radájának való. Nem való ez a leggonoszabb embernek sem. Nem emberek, hanem robotok ezreit és ezreit kellene ide küldeni, hogy megtisztítsák a terepet. Vagy ezt, vagy az egész erdőt, és mindent, ami benne van, le kellene tarolni. Hadd nőjön helyette új, ritkás vagy sűrű, sötét, de tiszta erdő. És ha sötét lesz, az természetes sötétség legyen, ne embertől való.
Mikor emlékeztette magát, hogy egész életére ide száműzték, meglepte bíráinak naivitása. Anélkül, hogy megeskették volna rá, elvárták, hogy itt maradjon, önként, örökre, és mindennek a tetejében azért, hogy sugárzótornyok hálózatát építse fel az erdőn át. Még útközben, a foglyokat szállító marhavagonban hallotta, hogy az erdő több száz kilométeren át húzódik dél felé, és a sivatag is tele van szórva katonai berendezésekkel. — Masszaraks, én valamikor ledöntöttem egy tornyot, most meg azt várják tőlem, hogy tisztítsam meg az utat a többinek. Ó, nem. Én nem maradok itt. Ebből elegem van.