Leült, és kényszerítette magát, hogy tisztába tegye a terveit.
— Vadkan nem bízik bennem. Zefben bízik, de bennem nem. És én nem bízom Zefben, habár azt hiszem, nincs igazam. Én valószínűleg ugyanolyan bosszantó és gyanús vagyok Vadkannak, mint Zef nekem. Nos, rendben, Vadkan nem bízik bennem. Ez tehát azt jelenti, hogy megint egyedül vagyok. Természetesen lehetséges, hogy összefutok a Tábornokkal vagy Memóval, de ez nagyon valószínűtlen. Tegyük fel, megpróbálom, és sikerül összeszednem egy csapat idegent, de masszaraks, legyünk őszinték: én nem vagyok valami jó az efféle dolgokban. Túlságosan megbízom az emberekben. Na várjunk csak. Gondolkozzunk. Mit is akarok én?
Néhány percig gondolkodott a problémán.
— Bárcsak Gaj itt lenne. De Gajt egy furcsa nevű különleges egységhez küldték… valami olyasmi, mint a Blitzträger, „Villámhordozó”. Egyedül maradtam. Szükségem lesz egy tankra. Van itt elég fegyver száz hadsereg felfegyverzéséhez is. Húsz év után elég rossz állapotban vannak, de megteszek mindent, amit csak tudok. Tehát Vadkan tényleg nem bízik bennem? — gondolta, szinte kétségbe esve. Felkapta a csajkát, és visszafutott a tűzhöz.
Zef és Vadkan már ébren volt; fejjel egymás felé feküdtek, és halkan, de vehemensen vitatkoztak valamin. — Elég! — mondta hirtelen Zef, mikor észrevette Maximot, és felállt. Vörös szakállát előreszegezve, szemét kidüllesztve rákiáltott: — Hová tűntél, masszaraks? Ki engedte meg, hogy elmenj? Dolgoznod kell, ha kajálni akarsz!
Maxim megdühödött. Életében először azon kapta magát, hogy teli tüdőből ráordít valakire.
— A fenébe, Zef! Semmi másra nem tud gondolni, csak a hasára? Semmi mást nem hallok magától, csak kaját, kaját, kaját! A magáé lehet az adagom, ha attól jobban érzi magát!
Földhöz vágta a csajkát, felkapta a hátizsákját, és karját átdugta a vállszíj alatt. Zef csak bámult rá, döbbenten a nem várt hangerőtől. Aztán dörgő nevetése gördült végig az erdőn. Vadkan csatlakozott hozzá, aztán Maxim is képtelen volt ellenállni, némileg leverten, de ő is nevetni kezdett.
— Masszaraks, neked aztán van hangod, fiú! — Zef Vadkanhoz fordult. — Ne felejtsd el, mit mondtam. De jó, most már elég. Talpra! — kiáltotta. — Menjünk, ha hmmm… kajálni akarunk ma este.
Kiabáltak és nevetgéltek még egy darabig, de aztán elcsendesedtek, és folytatták útjukat az erdőn át. Maxim elkeseredett makacssággal hatástalanította az aknákat, semmisítette meg a sokcsövű géppuskákat, szerelte ki a légelhárító rakéták robbanófejeit. Megint jött a lövöldözés, a sziszegve kilövellő könnygáz, az automata fegyverek által legyilkolt állatok hulláinak visszataszító bűze. Egyre piszkosabbak és ingerültebbek lettek, és egyre rongyosabbak, miközben Zef egyre sürgette Maximot: — gyerünk, gyerünk, ha enni akarsz! — Szegény Vadkan teljesen kimerült, alig vonszolta magát mögöttük, aknakeresőjére támaszkodva.
Ezek alatt a kimerítő órák alatt Maxim egyre jobban megutálta Zefet. Ezért még meg is örült, mikor Zef hirtelen elordította magát, és eltűnt a föld alatt. Piszkos kezével megtörölte izzadt homlokát, komótosan odasétált, ahol Zef eltűnt, és megállt egy fűvel borított, keskeny, sötét hasadék szélén. Mély volt és szuroksötét, és hideg, nedves levegő áradt belőle. Semmit sem látott; csak recsegés, és alig kivehető átkozódás hallatszott a rejtett csapdából.
Vadkan odabicegett, lenézett, és megkérdezte Maximot: — Ott van lent? Mi történt vele?
— Zef! — kiáltotta Maxim előre hajolva. — Hol van, Zef?
— Gyertek le! — morajlott Zef hangja az árokból. — Ugorjatok le, puha az alja.
Maxim Vadkanra nézett. Az a fejét rázta.
— Nem nekem való ez — mondta. — Ugorj, én majd ledobok nektek egy kötelet.
— Ki van ott? — hallották Zef ordítását odalentről. — Masszaraks, lőni fogok!
Maxim lábát lelógatva leült a hasadék szélére, ellökte magát, és ugrott. Szinte azonnal leért, bokáig süppedve a lágy földbe. Leült. Zef valahol a közelben volt. Hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez, Maxim csukott szemekkel ült néhány pillanatig.
— Gyere ide, Mak. Van itt valami — hívta Zef. — Vadkan! — kiáltotta. — Ugorj!
Vadkan azt felelte, hogy holtfáradt, és jobban örülne, ha pihenhetne egy kicsit.
— Ahogy gondolod — mondta Zef. — De szerintem ez az Erőd. Később még bánni fogod.
Vadkan gyenge hangon válaszolt: megint rosszul érzi magát, túl rossz állapotban van ahhoz, hogy mindenféle erődökkel foglalkozzon.
Maxim kinyitotta a szemét, és körülnézett. Valami földkupacon ült, egy durva betonfalakkal szegélyezett, hosszú folyosón. A lyuk a mennyezeten vagy egy ventilátor nyílása volt, vagy valami lövedék okozta sérülés. Tőle vagy húsz lépésnyire Zef is a környezetét vette szemügyre egy zseblámpával.
— Mi ez? — kérdezte Maxim.
— Honnan tudjam? Valami óvóhely lehet. Vagy talán tényleg az Erőd. Tudod, mi az az Erőd?
— Nem — felelte Maxim, lekászálódva a földkupacról.
— Nem… mondta Zef, oda sem figyelve. Körbe nézelődött, lámpájával a falakat pásztázva. — Aztán mi a fenét tudsz te? Masszaraks! Az előbb volt itt valaki, vagy valami.
— Ember? — kérdezte Maxim.
— Nem tudom. A fal mellett osont, aztán eltűnt. És az Erőd, cimbora, az olyan dolog, hogy mikor egy napon majd minden munkánkat elvégeztük… Aha, nyomok…
Leguggolt. Maxim leguggolt melléje, és lenyomatokat vett észre a földben a fal mentén.
— Különös nyomok.
— Sosem láttam még ilyeneket.
— Olyan, mintha valaki az öklein járt volna. — Maxim ökölbe szorította a kezét, és belenyomta a földbe a nyomok mellett.
— Nagyon hasonlít — állapította meg Zef. A lámpa sugarát a folyosó mélye felé irányította. Halványan derengett arra valami, vagy forduló, vagy zsákutca fala. — Ne nézzünk körül?
— Csitt! — mondta Maxim. — Csend, és ne mozduljon!
Habár csend volt, élőlény jelenlétét érezte a folyosón. Valaki vagy valami felemelkedett ott elöl; egy kicsi, gyenge, különös szagú lény támaszkodott a falnak. Maxim nem tudta pontosan megmondani, mi volt az, vagy hogy hol volt. Az a valami őket figyelte, és úgy tűnt, bosszantja őt a jelenlétük. Teljesen ismeretlen valami volt, kifürkészhetetlen szándékú.
— Át kell kutatnunk? — kérdezte Maxim.
— Szeretném.
— Miért?
— Körül kellene néznünk. Talán tényleg az Erőd. Ha az, akkor igencsak megváltoznak majd a dolgok. Nem biztos, hogy az, de mert annyi szóbeszéd járja, ki tudhatja, talán van bennük valami…
— Van ott valami — mondta Maxim. — Nem tudom kivenni, mi az.
— Gondolod? Ha ez az Erőd, akkor a legendák szerint vagy a helyőrség túlélő tagjai laknak itt, vagy… A helyőrség, tudod, itt maradt, nem tudnak róla, hogy vége a háborúnak. A háború alatt ők semlegesnek kiáltották ki magukat, bezárkóztak, és megesküdtek, hogy a levegőbe repítik az egész kontinenst, ha bárki közelíteni mer hozzájuk.
— És meg tudták volna tenni?
— Ha ez az Erőd, ők bármit meg tudtak volna tenni. Tényleg. A felszíni robbanások és tüzek miatt valószínűleg azt hiszik, hogy még tart a háború. A parancsnokuk valami herceg vagy fejedelem volt. Szeretnék találkozni és beszélni vele.