Maxim újra a hangokat figyelte. — Nem, ez nem valami herceg vagy fejedelem. Talán valamiféle állat. Vagy…
— Vagy mi?
— Azt mondta, „vagy a helyőrség túlélő tagjai, vagy…”?
— Így van. Nos, az teljes képtelenség, dajkamese. Menjünk, nézzünk körül.
Zef megtöltötte a gránátvetőt, a vállára vette, és megindult előre, lámpájával világítva meg az utat. Maxim mellette maradt. Pár percig mentek a folyosón, aztán egy falhoz érkeztek, és jobbra fordultak.
— Szörnyű zajt csap — mondta Maxim. — Valami jár ott, de maga olyan hangosan zihál…
— Mit vársz tőlem, hogy ne vegyek levegőt? — zsörtölődött Zef.
— És zavar a lámpája.
— Hogy érted azt, hogy zavar? Sötét van.
— Látok a sötétben, — magyaráztam Maxim, — de ha be van kapcsolva a lámpája, semmit nem tudok kivenni. Hadd menjek én előre, maga meg maradjon itt. Máskülönben semmit sem fogunk találni.
— Nos, ha úgy gondolod… — hezitált Zef.
Maxim újra összehúzta a szemét, pihentette a villódzó fény után. Aztán lekuporodva elindult a fal mentén, olyan halkan, ahogy csak tudott. A titokzatos lény valahol a közelben volt, és Maxim minden lépéssel közelebb került hozzá. A folyosó végtelennek tűnt. Jobb oldalát zárt acélajtók szegélyezték. Léghuzat csapott az arcába. A levegő nedves volt, és erősen szaglott a penésztől, meg valami mástól, valami meghatározhatatlan, de meleg és élő dologtól. Zef óvatosan lopakodott mögötte; szorongva, és attól tartva, hogy egyedül marad, úgy döntött, hogy követi Maximot. Maxim magában felnevetett. Csak a pillanat tört részéig terelődött el a figyelme, de a rejtélyes teremtmény abban a pillanatban eltűnt. Előtte volt, majdnem mellette; aztán egy pillanat alatt, mintha felszívódott volna, közvetlenül mögötte bukkant fel.
— Zef! — kiáltott fel Maxim.
— Igen! — dübörgött Zef hangja.
Maxim úgy vélte, ahogy a különös lény ott áll kettejük között. Fejét Zef hangja irányába fordította. — Itt van közöttünk. Ne lőjön!
— Rendben — mondta Zef. — Fenét sem látok. Hogy néz ki?
— Nem tudom. Puha.
— Állat?
— Nem úgy néz ki.
— Azt mondtad, látsz a sötétben.
— Nem a szememmel — mondta Maxim. — Csend!
— Nem a szemeddel… — morogta Zef.
A lény rövid ideig csendesen állt, aztán átment a folyosón, eltűnt, és hamarosan előttük tűnt fel. — Felkeltettük az érdeklődését — gondolta Maxim. Erőnek erejével próbált együtt érezni a rejtélyes teremtménnyel, de valami megzavarta — valószínűleg, gondolta, az emberi intellektus, és a fél-állati test diszharmonikus kombinációja. Tovább oldalazott előre. A lény meghátrált, állandó távolságot tartva kettejük között.
— Van valami? — kérdezte Zef.
— Semmi új. Talán vezet minket valahová, vagy csapdába csal minket.
— El tudunk bánni vele?
— Nem fog minket megtámadni — felelte Maxim. — Kíváncsi, mint mi.
Többet nem mondott, mert a lény megint eltűnt, és Maxim érezte, hogy a folyosó véget ért. Egy tágas terem közepén állt. Ahhoz túl sötét volt, hogy bármit ki tudjon venni, de fém, rozsda, és nagyfeszültség jelenlétét érzékelte. Maxim néhány másodpercig mozdulatlanul állt, míg megállapította a kapcsoló helyét. Odanyúlt, de abban a pillanatban a lény újra megjelent. Ezúttal egy másikkal, hasonlóval, de nem ugyanolyannal együtt. A fal mellett álltak, ahol most Maxim is. Hallotta gyors lélegzésüket. Mozdulatlan maradt, remélve, hogy közelebb jönnek. De nem jöttek. Aztán iszonyú erőfeszítéssel összehúzta a pupilláit, és lenyomta a kapcsolót.
Alighanem valami gond volt az áramkörreclass="underline" a fény felvillant egy töredék másodpercre; biztosítékok kattantak valahol, és a fény újra kialudt. De Maximnak sikerült egy pillantást vetnie a rejtélyes teremtményekre. Kicsik voltak, nagyobb kutya méretűek, négy lábon álltak, sötét bunda borította őket, és nagy, nehéz fejük volt. Maximnak nem volt elég ideje, hogy a szemüket megnézze.
Olyan gyorsan eltűntek, mintha egyáltalán ott sem lettek volna.
— Mi történt? — érdeklődött Zef riadtan. — Mi volt ez a villanás?
— Felkapcsoltam a lámpát — felelte Maxim. — Jöjjön ide.
— Hol van? Láttad?
— Alig. Úgy néznek ki, mint az állatok, mint a kutyák, nagy fejjel.
A zseblámpa visszfénye ide-oda ugrált a falakon. Zef beszélt menet közben. — Aha, kutyák. Tudtam, hogy élnek ilyen állatok az erdőben. Élve nem láttam őket, de láttam a tetemüket.
— Nem. — Maxim tétovázott. — Ezek nem állatok.
— Állatok, ebben biztos lehetsz. — Zef hangja visszhangzott a magas boltozat alatt. — Nincs mitől tartanunk. Azt hittem, talán vámpírok. Masszaraks! Igen, ez az Erőd!
Megállt a terem közepén, lámpájával végigpásztázta a falakat, a számlapos kijelzők sorát, és egy kapcsolótáblát, amin üveg, nikkel, és elhomályosult műanyag csillogott.
— Gratulálok, Mak. Biztosan megtaláltuk. Én hülye, nem hittem benne. Én hülye. Hé, hát ez meg mi? Egy elektronikus agy. Ó, a fenébe, legalább a Kovács itt lenne! Figyelj, értesz valamit ezekhez a cuccokhoz?
— Pontosan mihez? — Maxim átment hozzá.
— Ennek az egésznek a működéséhez. Ez egy vezérlőpult. Ha ki tudnánk deríteni, az egész környék a miénk lehetne! Az összes föld feletti fegyvert innen működtetik. Masszaraks, bárcsak ki tudnánk deríteni!
Maxim elvette Zef lámpáját, és letette úgy, hogy a szórt fény megvilágítsa az egész termet. Hosszú évek pora borított mindent, és a sarokban egy asztalon villa, és koszos, elfeketedett tányér hevert egy foszladozó papírlapon. Maxim a vezérlőpultokhoz ment, hogy megpróbáljon bekapcsolni egy elektromos berendezést, és megragadta egy késes kapcsoló fogantyúját. A fogantyú a kezében maradt.
— Kétlem, hogy bármit is működtetni lehetne innen. Először is, az egész berendezés túlságosan kezdetleges. Ez inkább vagy megfigyelő állomás, vagy egyik vezérlő alállomásuk lehetett. Itt minden úgy néz ki, mintha tartalék berendezés lenne. A számítógép túl gyenge. Még egy tucatnyi tankot sem tudna elirányítani. És minden szétesőben van. Van áram, de a feszültség a normális szint alatt: a reaktor valószínűleg lerobbant. Nem, Zef, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeli.
Hirtelen észrevette, hogy a falból hosszú csövek állnak ki, végükön gumi szemvédővel. Kihúzott egy alumínium széket, leült, és arcát a szemvédőhöz nyomta. Meglepetésére az optika kitűnő állapotban volt; de még jobban meglepte az, amit látott. Egy teljesen ismeretlen tájképet: halványsárga sivatagot, homokdűnéket, egy épület fémvázát. Erős szél fújt, homokpászmák sodródtak a dűnéken át, és a homályos láthatár felfelé görbült, mint egy tál pereme.
— Nézze, Zef. Hol van ez?
Zef a vezérlőpultnak támasztotta a gránátvetőt, és átvette Maxim helyét.
— Különös. — Zef rövid szünetet tartott. — Ez a sivatag, kétségtelenül. De az nagyjából négyszáz kilométerre van innen. — Hátradőlt, és Maximra nézett. — Képzeld csak el, mennyi időt, és erőfeszítést öltek ebbe itt. A rohadékok! És mire fel? Most a szél fúj a homok felett… de milyen szép hely volt ez valamikor. Tudod, mikor gyerek voltam, a háború előtt, szoktunk itt nyaralni. — Felállt. — Húzzunk innen a fenébe — mondta keserűen, felkapva a lámpáját. — Veled nem tudjuk kideríteni, hogy mi ez. Meg kell várnunk, míg a Kovácsot elkapják, és leküldik ide. Feltéve, hogy leküldik; és nem lövik le, a biztonság kedvéért. Hát, akkor tűnjünk el innen.