— Jó, menjünk. — Maxim szemügyre vette a különös nyomokat a padlón. — Ez sokkal érdekesebb.
— Nem érdekes. Valószínűleg valamiféle állatok futkároztak erre.
A gránátvetőt keresztben a vállára vetette, és a terem kijárata felé indult. Visszanézve a nyomokra, Maxim követte.
— Éhen halok — mondta Zef.
Végigmentek a folyosón. Maxim azt javasolta, törjék fel az egyik ajtót, de Zef úgy vélte, ennek nincs semmi értelme.
— Ezt a munkát komolyan kell csinálni. Most csak vesztegetjük itt az időt. A normát még nem teljesítettük, és ide olyasvalakivel kell visszajönnünk, aki jól ért az efféle berendezésekhez.
— Én a maga helyében — vágott vissza Maxim — nem nagyon szövögetnék terveket ezzel a maga Erődjével kapcsolatban. Először is: itt minden szét van rohadva; másodszor: már foglalt.
— Ki foglalta el? Megint jössz itt a kutya-elméleteddel? Olyan vagy, mint a többiek, a vámpírjaikkal.
Zef elhallgatott. Torokhangú vonyítás hasított a folyosó csendjébe, visszaverődött a falakról, többszörös visszhangot vetett, aztán elhalt. Rögtön utána egy másik követte, valahonnan a távolból. Nagyon ismerős hangok voltak, de Maxim nem tudta felidézni, hol hallotta őket ezelőtt.
— Tehát ezek szoktak üvöltözni éjszakánként! — kiáltott fel Zef. — És mi azt hittük, hogy madarak.
— Különös ez a vonyítás.
— Különös… Nem tudom, de fenemód ijesztő. Mikor elkezdődik az az üvöltözés éjszakánként az erdőben, kirázza a hideg az embert. Hány történetet hallottunk arról a vonyításról! Ami azt illeti, egy köztörvényes egyszer azzal dicsekedett, hogy érti a nyelvüket. Lefordította.
— Mit mondtak?
— Á, marhaság. — Te ezt nyelvnek neveznéd?
— Hol van most az a köztörvényes?
— Eltűnt — felelte Zef. — Egy építő brigádban volt, és a csapata eltévedt az erdőben.
Balra fordultak. Előttük, a távolban, halvány fényfolt tűnt fel. Zef lekapcsolta a lámpát, és a zsebébe tette. Most ő ment elől, és mikor hirtelen, figyelmeztetés nélkül megállt, Maxim majdnem nekiütközött.
— Masszaraks! — motyogta Zef. Egy emberi csontváz feküdt keresztben a folyosó padlóján. Zef levette a válláról a gránátvetőt, és körülnézett. — Ez korábban nem volt itt.
— Igaza van — mondta Maxim. — Nemrég tették ide.
Hirtelen, messze mögöttük, torokhangú vonyítások egész kórusa hangzott fel. A falak felerősítették a visszhangjukat, úgy hangzott, mintha ezernyi torokból törne elő az üvöltés. Egy szólamban vonyítottak, mintha valami különös, négytagú szót kántáltak volna. Maxim megértette, hogy gúnyolják a behatolókat, utánozzák, provokálják őket. Hirtelen a kórus elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdték.
Zef hangosan fellélegzett, és leeresztette a gránátvetőt. Maxim újra a csontvázra nézett.
— Szerintem ez valami figyelmeztetés.
— Szerintem is. Gyerünk, húzzunk innen a fenébe.
Gyorsan odaértek a mennyezeten levő réshez, felmásztak a földkupacra, és Vadkan aggódó arcát látták, amint lebámult rájuk. A hasán feküdt a lyuk szélén, egy kötelet lógatott le, hurokkal a végén.
— Mi történt? — kérdezte. — Ti ordítoztatok?
— Mindjárt elmesélem — felelte Zef. — Kikötötted a kötelet?
Mikor felértek a felszínre, Zef cigarettát sodort Vadkannak és magának. Meggyújtotta őket, és egy darabig csendben ült, láthatóan próbálta megemészteni az iménti kalandot.
— Rendben — mondta végül. — Röviden, miről is van szó. Ez az Erőd. Lent vezérlőpultok vannak, egy elektronikus agy, meg effélék. Mind siralmas állapotban, de van energia, és ha mindezt a javunkra akarjuk felhasználni, értelmes embereket kell keresnünk, hogy segítsenek. Aztán: a látottak alapján azt mondhatom, ezt a helyet kutyák lakják. És micsoda kutyák! Hatalmas fejük van. És hogy üvöltenek! De ha az ember jól belegondol… azon tűnődöm, talán nem is ők, mert… nézd csak, hogy is mondjam? Szóval, amíg mi Makkal ott bent kóboroltunk, valaki egy emberi csontvázat tett a folyosóra. Nos, ennyi volt.
Vadkan Zefről Maximra pillantott.
— Mutánsok?
— Lehetséges — felelte Zef. — Én egyáltalán semmit nem láttam, de Mak állítólag látott kutyákat — de nem a szemével. Masszaraks, akkor hogy láttad őket?
— Ó, hát a szememmel is láttam őket. És semmi más nem volt ott, leszámítva a kutyákat. Tudnk róla, ha más is lett volna. És ezek a maga kutyái, Zef, nem azok, amire gondol. Ezek nem állatok.
Vadkan semmit sem szólt. Felállt, felhúzta a kötelet, aztán leült megint Zef mellé.
— Isten tudja — dünnyögte Zef. — Talán tényleg nem állatok — itt minden lehetséges. Végül is ez itt a Dél.
— Talán ezek a kutyák a mutánsok? — javasolta Maxim.
— Nem — mondta Zef. — A mutánsok csak nagyon eltorzult emberek. Teljesen normális szülők gyermekei. Mutáns — tudod, hogy mit jelent?
— Tudom — felelte Maxim. — De a kérdés az, meddig mehet el egy mutáció?
Hosszas szünet után Zef azt mondta: — Nos, ha te ilyen művelt vagy, akkor elég a dumából. Talpra! Kevés időnk maradt, és még van egy csomó tennivalónk. Ölni tudnék egy kis kajáért. — Maximra kacsintott. — Tisztára patologikus vágyakozás. Tudod, mit jelent, hogy 'patologikus'?
Habár a délnyugati kvadráns utolsó negyedét még nem tisztították meg, több tisztogatnivalót már nem találtak. Valószínűleg valami hatalmas robbanás történt itt valamikor. Csak félig elkorhadt kidőlt fatörzsek, és összeégett tuskók maradtak a régi erdőből, a helyén új, fiatal, ritkás erdő nőtt ki. A talaj elszenesedett, és tiszta rozsda volt. Mikor Maxim rájött, hogy semmiféle mechanikus berendezés nem élhetett túl egy ilyen robbanást, arra a következtetésre jutott, Zefnek más oka volt, hogy ide vezesse őket.
Egy lötyögő rabruhás, piszkos ember bukkant fel a bozótból, és jött feléjük. Maxim felismerte: ő volt az első bennszülött, akivel ezen a bolygón találkozott: Zef öreg, búbánatos cimborája.
— Várjatok — mondta Vadkan. — Beszélek vele.
Zef utasította Maximot, hogy üljön le, ő maga is leült, és levette a csizmáját, miközben egy fegyencnótát fütyörészett: „Vidám legény vagyok, ismernek a határvidéken.” Vadkan odament az emberhez, és elvonult vele a bokrok közé, ahol suttogva társalogtak. Habár Maxim minden szavukat tisztán hallotta, semmit nem értett, mert valami ismeretlen tolvajnyelvet használtak. Néhány esetben felismerte a „postahivatal” szót. Hamarosan abbahagyta a hallgatózást. Piszkosnak és kimerültnek érezte magát; túl sok volt mára az értelmetlen munka, és a szükségtelen idegfeszültség; túl sok szennyezett levegőt lélegzett be, és túl sok sugárzás érte. Megint eltelt egy nap teljesen eredménytelenül, és irtózott a gondolattól, hogy vissza kell térnie a barakkba.
Az ember eltűnt, Vadkan visszatért, és leült Maxim előtt egy tuskóra.
— Na, akkor beszélgessünk.
— Minden rendben van? — kérdezte Zef.
— Igen — felelte Vadkan.
— Mondtam neked, hogy van érzékem az emberekhez.
— Nos, Mak — mondta Vadkan — leellenőriztük magát, olyan alaposan, amennyire azt a körülmények lehetővé tették. A Tábornok kezeskedik magáért. Mostantól kezdve tőlem kapja a parancsokat.