— Örülök… — Maxim mosolya ferdére sikerült. — De a Tábornok nekem nem kezeskedett magáért — akarta mondani. Ehelyett csak annyit tett hozzá: — Örömmel hallom.
— A Tábornok azt mondja, magára nincs hatással a radioaktivitás, és a sugáremitterek. Ez igaz?
— Így van.
— Tehát bármikor át tudná úszni a Kék Kígyó folyót, és nem lenne semmi baja?
— Mondtam már magának, hogy akár most azonnal is meg tudnák szökni, ha akarnám.
— Mi nem akarunk megszökni. Tehát, ha jól értem, a járőrkocsik egyáltalán nem zavarják magát?
— Úgy érti, a mobil emitterek? Nem, nem zavarnak.
— Nagyon jó! — mondta Vadkan. — Akkor hát a beosztása pillanatnyilag egyértelműen adott. Maga lesz a küldöncünk. Ha parancsot adok, maga átússza a folyót, és táviratokat küld el a legközelebbi postahivatalból. Világos?
— Igen, ez mind világos, de valami más nem az.
Vadkan rezzenéstelen tekintettel figyelte Maximot. Ez a száraz, inas, nyomorék öregember hideg és könyörtelen katona volt, született harcos, rémisztő és figyelemreméltó terméke egy világnak, ahol az emberi élet értéktelen. Nem ismert mást, nem tapasztalt mást, csak a harcot, nem is foglalkozott mással. Figyelően összehúzódó szemében Maxim a saját végzetét látta.
— Igen? — kérdezte Vadkan.
— Szögezzünk le most mindjárt valamit — mondta Maxim határozottan. — Nem akarok vakon cselekedni. Nem áll szándékomban olyan akcióban részt venni, ami szerintem esztelen, és szükségtelen.
— Például?
— Tudom, hogy mi a fegyelem. És azt is tudom, hogy anélkül a munkánk hiábavaló. De úgy érzem, hogy a fegyelemnek ésszerűnek kell lennie, az alárendeltnek éreznie kell, hogy a parancsnak van értelme. Maga azt parancsolja, hogy legyek hírvivő, és én erre kész vagyok. Igényesebb feladatokat is el tudnék látni, de ha szükséges, küldönc leszek. De azt tudnom kell, hogy a táviratok, amiket feladok, nem okozzák mások értelmetlen halálát.
Zef beleszólni készült, de Vadkan és Maxim csendre intették.
— Parancsot kaptam, hogy robbantsam fel a tornyot — folytatta Maxim. — Azt nem mondták, hogy miért van erre szükség. Láttam, hogy esztelen és halálos terv, de végrehajtottam a parancsot. Elvesztettem három bajtársamat, aztán kiderült, hogy az egész akció csapda volt, amit a kormányzat provokátorai állítottak fel. Nos, én most megmondom magának, hogy elegem van az ilyen munkából. Nem vagyok hajlandó több tornyot felrobbantani! És minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megakadályozzam a hasonló tervek végrehajtását.
— Hát, te aztán átkozott egy bolond vagy! — mondta Zef. — Anyámasszony katonája.
— Miért mondja ezt nekem?
— Hagyd, Zef — mondta Vadkan, szemét még mindig Maximra szegezve. — Más szóval, Mak, maga tudni akar a vezetőség összes tervéről?
— Így van. Nem akarok vakon cselekedni.
— Te tisztára pofátlan vagy — jelentette ki Zef. — Átkozottul pofátlan! Nézd, Vadkan, én akkor is kedvelem a fiút. Tudom… van szemem az emberekhez.
— Igencsak sok bizalmat követel tőlünk — mondta Vadkan hűvösen. — Az efféle bizalmat ki kell érdemelni.
— És gondolom, ezért azt várják tőlem, hogy döntsem le azokat a hülye tornyokat? Igaz, én csak néhány hónapig voltam tagja az ellenállásnak, de az alatt az idő alatt csak egy dolgot hallottam: tornyok, tornyok, és tornyok. Én nem akarok tornyokat döntögetni. Nincs értelme. Én a zsarnokság, éhség, korrupció, hazugság ellen akarok harcolni. Természetesen megértem, hogy maguk szenvednek a tornyoktól, fizikailag szenvednek. De maguk még azt sem tudják, hogyan harcoljanak a tornyok ellen. A hozzáállásuk ostobaság. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tornyok reléállomások. Maguknak a Központra kell lecsapniuk, nem a tornyokat kell megpróbálniuk egyenként kiiktatni.
Vadkan és Zef egyszerre kezdett beszélni.
— Honnan tud maga a Központról? — kérdezte Vadkan.
— És hol keresné a Központot? — kérdezte Zef.
— Még a legostobább mérnök is tudná, hogy léteznie kell egy Központnak — mondta Maxim megvetően. — De hogy hogyan találjuk meg… ez az igazi probléma. Felejtsék el a gépfegyvereket, és az emberek értelmetlen legyilkolását. Keressék meg a Központot!
— Először is, tudjuk ezt mi nélküled is. — Zefben forrt az indulat. — Másodszor, masszaraks, senki sem halt meg értelmetlenül! A legostobább mérnök is biztosan rájönne, te taknyos kurafi, hogy meg tudnánk semmisíteni az átjátszó rendszert, és fel tudnánk szabadítani egy egész régiót, néhány torony ledöntésével. De ehhez tudnunk kellene, hogyan kell ledönteni őket. És mi megtudjuk, hogy hogyan. Érted már? És ha még egy szót szólsz arról, hogy az embereink hiába haltak meg, én…
— Várjon csak — mondta Maxim. — Azt mondta, „felszabadítani egy régiót”. Nagyszerű. És aztán?
— Aztán jönnek mindenféle anyámasszony katonái, és azt mondják, hogy semmiért haltunk meg — felelte Zef.
— Gyerünk, Zef, és aztán mi lesz? — Maxim nem hátrált. — A légiósok mobil emittereket visznek oda, és elintézik magukat. Így van?
— Egy fenét! — mondta Zef. — Mielőtt lehetőségük lenne rá, hogy odavigyék, annak a régiónak a lakossága átáll a mi oldalunkra, és a légiósoknak nem lesz könnyű dolguk, ha közbe akarnának lépni. Egy dolog elbánni egy tucat degennel, de egész más elbánni tíz- vagy százezer feldühödött civillel.
— Zef, Zef! — figyelmeztette Vadkan.
Zef türelmetlenül leintette.
— Városlakók, farmerek, és talán katonák százezrei, akik nem tudják majd elfelejteni, milyen szégyenletesen rászedték őket.
Vadkan legyintett, és csalódottan elfordult.
— Várjon csak egy percet — mondta Maxim. — Miről beszél? Hogy a csudába értenék meg hirtelen? Darabokra tépnék magukat. Végül is ők azt hiszik, azok a tornyok az antiballisztikus rakéta hálózat részei.
— És szerinted mik? — kérdezte Zef, furcsán mosolyogva.
— Nos, én természetesen tudom. Elmondták nekem.
— Kicsoda?
— A doktor. És a Tábornok. Nem titok, nem igaz?
— Talán elég lenne ennyi erről a témáról — mondta Vadkan halkan.
— Miért elég? — Zef is halkan válaszolt, szavainak most kultúrált csengése volt. — Pontosan miért is elég, Vadkan? Tudod, hogy én mit gondolok erről. Tudod, hogy miért maradtam itt, miért játszom a szerepemet, és miért fogok itt maradni életem végéig. Tehát miért is elég ez? Mindketten hiszünk benne, hogy ezt a háztetőkről kellene szétkiabálni; de mikor eljön a cselekvés ideje, hirtelen eszünkbe jut a fegyelem, és engedelmesen nagy vezetőink, a nevezetes liberálisok, a felvilágosultság oszlopai kezére játszunk. És most itt van előttünk ez a fiú. Láthatod, miféle ember. Az ilyen embereknek nem kéne tudniuk?
— Talán pontosan az ilyeneknek nem kéne tudniuk — felelte Vadkan, ugyanolyan halkan.
Maxim zavarodottan hol az egyikre, hol a másikra pillantott. Hirtelen mindkét férfi elkedvetlenedni látszott, ugyanaz a kifejezés jelent meg az arcukon. Maxim többé már nem az acélos Vadkant látta, Vadkant, aki dacolt az ügyésszel, és a fafejű bírósággal. És Zef laza, vulgáris stílusa is eltűnt. Valami más tört át rajta: valami szomorúság, rejtett kétségbeesés, sértettség, és alázat. Olyan volt, mintha hirtelen visszaemlékeznének valamire, valamire, amit el kellett volna felejteniük, amit minden erejükkel próbáltak elfelejteni.