— El fogom mondani neki — jelentette ki Zef. Nem engedélyt vagy tanácsot kért Vadkantól, egyszerűen csak kijelentette. Az nem szólt semmit, és Zef belekezdett a történetébe.
Amit felvázolt, az rettenetes volt. Már magában is rettenetes, és rettenetes, mert nem hagyott helyet semmiféle kétségnek. Míg Zef halkan, nyugodtan, kifogástalanul precíz szóhasználattal beszélt, udvariasan szünetet tartva, ha Vadkan közbeszúrt néhány rövid megjegyzést, Maxim feszülten figyelt, hogy valami rést találjon ezen az új világképen. De hiába. A kialakuló kép koherens volt, primitív, és reménytelenül logikus: lefedte mind a Maxim által ismert tényeket, semmit sem hagyva megmagyarázatlanul. Ez volt a legrémisztőbb felfedezés, amit Maxim ezen a lakott szigeten tett.
A tornyokat nem a degenek ellen tervezték. A sugárcsapások a bolygó minden emberi lényének idegrendszerére hatással voltak. A fiziológiai mechanizmusát nem ismerték, de röviden: a sugárzásnak kitett egyén agya elveszíti azt a képességét, hogy kritikusan vizsgálja a valóságot. A gondolkodó embert hívő emberré változtatták, olyanná, aki fanatikusan, dühödten hisz, a saját szeme nyújtotta bizonyítékok ellenében is. A sugárzási mezőn belül a legkezdetlegesebb propaganda-technikákkal is bárkit bármiről meg lehet győzni: készséggel elhisznek bármit, amit úgy mutatnak fel nekik, mint a nyilvánvaló, egyetlen igazságot, az igazságot, amiért majd boldogan élnek, szenvednek, és meghalnak.
A sugárzási mező ott volt mindenütt. Láthatatlanul, mindenütt jelenvalóan, mindent áthatóan. A tornyok gigantikus, az egész országot behálózó hálózata sugárzást bocsátott ki a nap huszonnégy órájában. Több tízmilliónyi lelket tisztított meg minden kétkedésétől, amit a Mindenható Teremtők szavai és cselekedetei iránt tápláltak. A Teremtők milliók elméjét és energiáit irányították. Az emberekbe belevésték az erőszak és agresszió visszataszító eszméinek elfogadását; milliókat tudtak volna ágyúk és géppuskák ellen hajtani; kényszeríteni tudták volna ezeket a milliókat, hogy egymást öljék bármiért, amit csak jónak láttak; ha kedvük tartja, még tömeges öngyilkossági járványt is kiválthattak volna. Minden az irányításuk alatt állt.
Naponta kétszer, délelőtt tízkor és este tízkor, a hálózatot teljes gőzre kapcsolták; és az emberek harminc percre minden emberiességüket elveszítették. Minden rejtett feszültség, ami a tudatalattijukban a rájuk kényszerített hit és a valóság között tátongó szakadék eredményeként felhalmozódott, felszabadult az eszelős elragadtatás kitörésében, a szenvedélyes, szolgai extázisban. A sugárcsapások teljesen elnyomták a természetes reflexeket és ösztönöket, és viselkedési sémák fantasztikus együttesével helyettesítették őket. Ezek a sémák magukba foglalták a Teremtők istenítését. A besugárzott személy elveszítette a képességét a racionális gondolkodásra; úgy viselkedett, mint egy robot.
A Teremtőkre az egyetlen veszélyt azok az emberek jelentették, akik bizonyos élettani sajátságaik szeszélye miatt immúnisak voltak erre a tömeghipnózisra. Őket nevezték degeneknek. Az állandó sugárzási mező nem volt hatással az ő gondolkodási folyamataikra, de a sugárcsapások kínzó fájdalmat okoztak nekik. Viszonylag kevés degen volt — nagyjából a lakosság egy százaléka — de egyedül ők voltak ébren ebben az alvajárók birodalmában; egyedül ők rendelkeztek a képességgel, hogy józanul felmérjenek egy helyzetet, hogy olyannak érzékeljék a világot, amilyen az valójában, hogy hatással legyenek környezetükre, hogy megváltoztassák, kormányozzák azt. A legundorítóbb az volt, hogy maguk a degenek adták a társadalom uralkodó elitjét, a Mindenható Teremtőket. A Teremtők mindegyike degen volt, de relatíve kevés degen volt Teremtő. Azokat, akik nem tudtak, vagy nem akartak bekerülni ebbe az uralkodó elitbe, az állam ellenségeinek nyilvánították, és ennek megfelelően kezelték őket.
Maximot elöntötte a kétségbeesés: lakott szigetét bábfigurák népesítették be. Hitler hatalmas propaganda-apparátusa sehol sem volt a sugárzótornyoknak ehhez a rendszeréhez képest. Az ember kikapcsolhatta a rádiót; elhatározhatta, hogy nem hallgatja Göbbels beszédeit; dönthetett úgy, hogy nem olvas újságot. De itt lehetetlenség volt elkerülni a sugárzási mezőt. Az emberiség történelmében nem volt ehhez fogható. Nem volt semmi a földi ember tapasztalatában, ami útmutatást adhatott volna. Nem volt semmi, amire támaszkodhatott volna. Zef terve, hogy foglaljanak el valami fontos régiót, nem volt több, mint hazardírozás. Egy óriási gépezettel kerültek szembe, ami túl egyszerű volt ahhoz, hogy evolúciós módszerekkel megváltoztathassák, és túlságosan nagy, hogy kevés erővel szétrombolják. Nem volt olyan erő az országban, ami egy ilyen hatalmas nemzetet fel tudott volna szabadítani, egy olyan nemzetet, aminek fogalma sem volt arról, hogy nem szabad emberek alkotják, és Vadkan kifejezésével élve, letért a történelem országútjáról. Ez a gépezet belülről sérthetetlen volt. Kisebb lázongások nem tudták megzavarni alapvető stabilitását. Ha részben tönkretették, hamar magához tért; ha ingerelték, azonnal és egységes egészként reagált az ingerlésre, nem törődve egyedi részeinek sorsával.
Csak egyetlen remény maradt: a gépezetnek van egy Központja, egy vezérlőpultja, egy agya. Elméletileg ezt a Központot meg lehetne semmisíteni; akkor a gépezet beállna egy instabil egyensúlyi helyzetbe. És akkor jönne el a pillanat, amikor meg lehetne kísérelni, hogy ezt a világot visszatérítsék a rendes kerékvágásba, a történelem országútjára. De a Központ helye jól őrzött titok volt. Ráadásul, hogyan lehetne megsemmisíteni? Ez sokkal komplikáltabb, mint egy tornyot megtámadni. Egy ilyen akció jó csomó pénzt igényelne, ráadásul egy hadseregnyi embert, akik immúnisak a sugárzásra. Igen, vagy embereket, akik immúnisak a sugárzásra, vagy egyszerű, könnyen hozzáférhető berendezésekre, hogy megvédjék azokat, akik nem immúnisak. Ilyesmi azonban sosem volt, és előreláthatóan nem is lesz elérhető közelségben. Néhány százezer degent szétszórtak, elszigeteltek, és üldöztek. Sokan tartoztak az úgynevezett törvényes degenek kategóriájába. De még ha ők egyesülni és felfegyverkezni is tudnának, a Teremtők megsemmisítenék apró seregüket, mobil emittereket küldve ellenük.
Miután Zef befejezte a történetét, még sokáig a csend uralkodott. Maxim csak ült a helyén, fejét lehorgasztva, és a száraz, fekete földet kapirgálta egy gallyacskával. Aztán Zef köhintett, és zavartan azt mondta: — Igen, sajnos ez a helyzet.
— Miben reménykednek? — kérdezte Maxim.
Zef és Vadkan csendben maradt. Maxim felemelte a fejét, meglátta az arcukat, és azt motyogta: — Sajnálom. Én… ez annyira… Nagyon sajnálom.
— Harcolnunk kell — mondta Vadkan színtelen hangon. — Harcolunk, és továbbra is harcolni fogunk. Zef felvázolta magának a vezetőség stratégiáinak egyikét. Vannak más tervek is, csak éppen rosszul állják a kritikát, és sosem tesztelték őket. Meg kell értenie, ez egy igen fiatal mozgalom.
— Mondja csak — szólalt meg Maxim lassan — ez a sugárzás ugyanolyan hatást gyakorol a világuk minden nemzetére?
Vadkan és Zef összenézett.
— Nem értem — mondta Vadkan.
— Megmondom, mi jár az eszemben. Van olyan ország, ahol lehet akár néhány ezer olyan is, mint én?
— Kétlem — felelte Zef. — Hacsak azok között nem… azok között a mutánsok között. Masszaraks, ne sértődj meg, Mak, de te nyilvánvalóan mutáns vagy. Egy szerencsés mutáció. Egy a millióhoz az esélye.
— Nem sértődtem meg. Tehát vannak mutánsok. Beljebb az erdőben?