— Igen — mondta Vadkan. Fürkésző pillantással nézett Maximra.
— Pontosan mi van arrafelé?
— Erdő, aztán sivatag.
— És mutánsok?
— Igen. Félig állatok. Őrült vademberek. Figyelj, Mak, hagyd ezt.
— Látta őket valaha is?
— Csak halottakat — mondta Zef. — Néha elfogják őket az erdőben. Aztán felakasztják őket a barakkok elé, hogy javítsák a morált.
— De miért?
— Bolond! — mordult fel nyersen Zef. — Ezek állatok! Gyógyíthatatlanok, és veszélyesebbek bármilyen állatnál. A saját szememmel láttam őket. A legrosszabb álmaidban sem láttál olyat, mint azok.
— Akkor miért terjeszkednek a tornyok abba az irányba? Meg akarják szelídíteni őket?
— Hagyja ezt, Mak — mondta újra Vadkan. — Reménytelen. Azok gyűlölnek minket. De tegye azt, amit legjobbnak gondol. Mi senkit nem tartunk vissza.
Csendben ültek. Hirtelen egy ismerős üvöltés süvített át az erdőn. Zef kissé felemelkedett.
— Rakétahordozó tank — mondta. — Ne kapjuk el? Nincs túl messze. A tizennyolcas kvadránsban… De nem, inkább holnap…
Maxim hirtelen döntésre jutott. — Majd én lerendezem. Menjenek csak, utolérem magukat.
Zef kétkedőn nézett rá. — Elbírsz vele? Inkább robbantsd fel.
— Gondolkodjon, Mak! — mondta Vadkan.
Zef Maximra nézett, és elvigyorodott.
— Ohó, hát ezért kell neked a tank! Nem buta a kölyök! Nem, engem nem teszel bolonddá. Félreteszem neked a vacsorádat, arra az esetre, ha meggondolnád magad. És ne felejtsd el, sok önjáró tank alá van aknázva. Tehát óvatosan! Menjünk, Vadkan. Majd utolér bennünket, ha úgy akarja.
Vadkan még mondott volna valamit, de Maxim már felállt, és elindult ösvényt keresni a bozóton át. Nem akart további szóváltásba bonyolódni. Gyorsan ment, anélkül, hogy hátrafordult volna, a gránátvetőt a hóna alatt tartva. Most, hogy döntött, megkönnyebbülést érzett. Az előtte álló feladat sikere egyedül rajta múlott.
14.
Hajnalra Maxim az önjáró tankkal felmanőverezett az útra, és az orrát délnek fordította. Már mennie kellett volna. Ehelyett kimászott a vezérlőfülkéből, leugrott az összetöredezett kövezetre, leült az út szélére, és piszkos kezét megtörölte a fűben. Mögötte a rozsdás szörnyeteg békésen mormogott, rakétájának hegyes orrát a borongós égre irányítva.
Habár egész éjjel dolgozott, nem volt fáradt. A bennszülöttek alapos munkát végeztek: a tank elég jó állapotban volt. Nem volt aláaknázva, és Maxim meglepve tapasztalta, hogy manuális vezérlés is volt benne. Ha valaki egy ilyen tankkal felrobbant, az vagy a lestrapált reaktor miatt lehetett, vagy a vezető technikai inkompetenciája miatt. Igaz, a reaktor kapacitásának csak húsz százalékával működik, és a burkolat meglehetősen viharvert, de Maxim elégedett volt. Ez minden várakozását felülmúlta.
Meglehetősen világos volt, majdnem hat óra. A fegyenceket ebben az időben szokták sorba állítani, sietve megetetni, és kihajtani munkára. Mostanra már biztosan felfedezték a távolmaradását, valószínűleg szökevénynek minősítették, és halálra ítélték. Vagy talán Zef kiagyalt valami mentséget… egy kificamodott bokát, vagy súlyos sebesülést.
Az erdő elcsendesedett. A „kutyák”, akik az éjszaka egymást szólongatták, mostanra elcsendesedtek, feltehetően visszatértek föld alatti világukba. Valószínűleg vidáman dörzsölgették össze a mancsukat, ha eszükbe jutott, az előző nap hogy megijesztették azokat a kétlábú lényeket. Ezeket a kutyákat fel kellett volna kutatnia, de egyelőre itt kellett hagynia őket. Azon tűnődött, vajon ők immúnisak-e a sugárzásra. Különös teremtmények.
Az éjszaka folyamán, amíg a motoron dolgozott, kettő közülük csendben figyelte őt a bokrok közül. Aztán egy harmadik érkezett, és felmászott egy fára, hogy jobban lásson. A búvónyíláson kihajolva elhessentette; a hecc kedvéért megismételte, már amennyire tudta, azt a négytagú szót, amit tegnap a kórus kántált. A lény a fán feldühödött; szemei villogtak, szőre felborzolódott, és torokhangon üvöltözve gyalázta Maximot. A másik kettőt a bozótban nyilván sokkolta ez a dühkitörés: elrohantak, és nem is tértek vissza. A fán átkozódó példány sokáig maradt, képtelen volt lehiggadni. Sziszegett, köpködött, fenyegető mozdulatokat tett, mintha támadni készülne, és kivillantotta fehér agyarait. Már majdnem reggel lett, mire végül távozott, belátva, hogy Maximnak nem áll szándékában elfogadni a kihívását, hogy becsületes harcban mérjék össze az erejüket. Emberi mérték szerint aligha számítottak értelmesnek, de érdekes teremtmények voltak. Majdnem biztos, hogy volt valamiféle társadalmi szerveződésük. Végül is egy katonai helyőrségben éltek, az Erőd hercegének parancsnoksága alatt. A róluk szóló információ szegényes volt, csupa szóbeszéd és legendák… Ó, hogy szeretett volna elmerülni egy kád jó forró vízben! A bőre égett; szivárgott a reaktor. Ha Zef és Vadkan csatlakozott volna hozzá, árnyékolnia kellett volna a reaktort két vagy három acéllemezzel — kétoldalt le kellett volna szerelnie a páncélzatot.
Távoli puffanás visszhangzott végig az erdőn: az utászok megkezdték munkanapjukat. Teljesen értelmetlenül. Még egy puffanás. Egy géppuska kezdett kelepelni, jó ideig folytatta, aztán csend lett. Tiszta idő volt, meglehetősen világos. A felhőtlen ég tejfehéren foszforeszkált. Az út betonja harmattól csillogott, de a tank körül a föld száraz volt: a páncélja egészségtelen meleget sugárzott.
Hirtelen Zef és Vadkan bukkant fel az aljnövényzetből, és tartott az út felé. Mikor meglátták a tankot, gyorsabban kezdtek futni. Maxim felállt, hogy eléjük menjen.
— Hát élsz! — üdvözölte Zef. — Nem lep meg. De hoztam neked egy kis kenyeret. Edd meg gyorsan!
— Köszönöm. — Maxim elvette a vastag szelet kenyeret.
Vadkan csak állt ott, és aknakeresőjére támaszkodva figyelte.
— Aprítsd be gyorsan, aztán tünés! — mondta Zef. — Vissza fognak jönni érted.
— Kik? — Maxim abbahagyta a rágást.
— Nem ismerjük a részleteket. Valami tetőtől talpig begombolt idióta. Teli torokból ordítozott. Tudni akarta, miért nem vagy ott. Engem majdnem lelőttek. Így hát erősen a szemébe néztem, és jelentettem neki, hogy meghaltál az aknamezőn, és nem találtuk meg a holttestedet.
Zef körbesétálta a tankot. — Micsoda disznó szerencse. — Leült, és sodort egy cigarettát.
— Ez különös — mondta Maxim, harapva egy falat kenyeret. — Miért? Újabb vizsgálat lesz?
— Lehet, hogy Fank? — kérdezte Vadkan halkan.
— Fank? Középtermetű, szögletes arc, hámló bőr?
— Nem valószínű — mondta Zef. — Ez egy hosszú, vékony fickó volt, tele pattanással. Igazi tökfilkó — a Légiótól.
— Az nem Fank.
— Talán Fank parancsára? — kérdezte Vadkan.
Maxim megvonta a vállát, és szájába tömte az utolsó darab kenyérhéjat.
— Nem tudom — mondta. — Eddig azt hittem, Fank valahogy a földalatti mozgalommal volt kapcsolatban, de most már nem tudom, mit higgyek.
— Azt hiszem, jobban tenné, ha eltűnne innen — mondta Vadkan. — Ámbár, az igazat megvallva, nem is tudom, mi a rosszabb, a mutánsok, vagy az a légiós bürokrata.
— Rendben, hagyjuk, hadd menjen — mondta Zef. Úgysem dolgozna nekünk futárként, így legalább visszajuttat némi információt… Ha túléli.
— Gondolom, maguk nem jönnek velem.
Vadkan a fejét rázta. — Nem. Sok szerencsét!