— Szabadulj meg a rakétától — javasolta Zef. — Még felrobbantod magad. Nos, a helyzet a következő. Van még előtted két előretolt állás. Könnyen át tudsz csúszni közöttük. Dél felé figyelnek. Azon túl rosszabb lesz. A sugárzás rettenetes, nincs mit enni, mutánsok… És azon túl — homok, és semmi víz.
— Köszönöm — mondta Maxim. — A viszontlátásra!
Felugrott a lánctalpra, felnyitotta a búvónyílást, és bemászott a forró félhomályba. Már éppen meghúzta volna a botkormányokat, mikor eszébe jutott, hogy van még egy kérdése. Kidugta a fejét.
— Miért titkolják a tornyok igazi rendeltetését az ellenállás egyszerű tagjai elől?
Zef a homlokát ráncolta, és kiköpött. Vadkan szomorúan válaszolt: — Mert a vezetőség többsége azt reméli, hogy egyszer majd megszerzik a hatalmat, és felhasználják a tornyokat, ugyanúgy, de más céllal.
— Milyen más céllal? — kérdezte Maxim szomorúan.
Pár másodpercig egyenesen egymás szemébe néztek, aztán Zef elfordult, és a nyelvével gondosan végigsimítva összeragasztotta a cigaretta papírját.
— Vigyázzanak magukra! — mondta Maxim, a botkormányok felé fordulva.
Dübörögve és csörömpölve, lánctalpait csikorgatva, a tank gurulni kezdett.
Nehéz volt a tankot vezetni. Nem volt ülés a vezetőnek, és a kupac fű és faág, amit Maxim az éjjel odakészített, nagyon gyorsan szétesett. A kilátás szörnyen rossz volt, és a tank nem akart felgyorsulni. Harminc kilométeres sebességnél valami a motorban zörögni és sercegni kezdett, égett benne a kenőolaj. De a tank képessége, hogy megbirkózzon bármilyen tereppel, kitűnően megmaradt. Úton vagy út mellett — nem számított neki: bokrokon tört át zavartalanul, sekély keréknyomokon gördült át, kidőlt fatörzseket zúzott össze. Nem számítottak neki a töredezett útburkolaton átnövő facsemeték, és boldogan szortyogott, mikor átkelt egy fekete vízzel telt mély gödrön. Gyönyörűen tartotta az irányt, de fordulni vele bonyolult volt.
Mivel az út meglehetősen egyenes volt, a fülke pedig piszkos és levegőtlen, Maxim végül beállította a kézi gázkart, kimászott, és kényelembe helyezte magát a búvónyílás szélén, a rakéta rácsos állványa alatt. A tank teljes gőzzel haladt, mintha ez lett volna az az út, amire eredetileg beprogramozták. Volt valami magabiztos egyszerűség a viselkedésében, és Maxim, mert szerette a gépeket, tenyerével gyengéden megveregette a páncélját.
Az idő kellemesen telt. Jobbra és balra az erdő suhant el mellette, a motor morajlott, a radioaktivitás elhanyagolható volt, és a viszonylag tiszta szellő kellemesen hűsítette forró bőrét. Maxim felemelte a fejét, egy pillantást vetett a rakéta himbálózó orrára. Meg kellett szabadulnia tőle: felesleges súly volt. Nem, fel nem robbant volna — régóta működésképtelen volt, a múlt éjjel leellenőrizte. De több mint egy tonnát nyomott, és nem volt értelme tovább hurcolni magával.
Miközben a tank kúszott tovább, Maxim végigmászott a rakétaállvány mentén, kereste a kioldó berendezést. Megtalálta, de alaposan be volt rozsdásodva, dolgoznia kellett rajta egy ideig. Amíg ezzel foglalkozott, a tank kétszer is letért az útról, méltatlankodva bömbölt, és fákat döntött ki. Maximnak minden alkalommal vissza kellett rohannia a vezérlőbe, hogy lecsendesítse az ostoba vasszörnyet, és visszamanőverezzen vele az útra. Végül megjavította a kioldó berendezést, és a rakéta súlyosan legördült, az úttesthez ütődött, és nehézkesen az útszéli árokba gurult. A tank könnyebben ment tovább. Abban a pillanatban Maxim észrevette az első előretolt őrhelyet.
Az erdő szélén két nagy sátor, és egy furgon állt. Füst gomolygott a tábori konyha felett. Két légiós derékig levetkőzve mosakodott, az egyik csajkából öntötte a vizet a másikra. Egy fekete köpenyes őrszem az út közepén állt, és a tankot nézte. Jobbra két oszlop, egy keresztrúddal összekötve; valami hosszú és fehér lógott róla, majdnem leért a földig. Maxim lehúzódott a vezérlőfülkébe, hogy ne lássák tarka rabruháját, és fejét kidugta a búvónyíláson. Az őrszem tátott szájjal bámult a tankra, visszahúzódott az útpadkára, aztán zavartan a furgon felé pillantott. A félmeztelen légiósok abbahagyták a mosakodást, és szemüket a tankra meresztették. Néhány további ember, akiket odavonzott a tank moraja, futva jött a sátrak és a furgon felől. Az egyik tiszti egyenruhát viselt. Meglepettnek tűntek, de nem ijedtnek. A tiszt a tankra mutatott, mondott valamit, és mindenki nevetett. Mikor Maxim odaért az őrhöz, az kiáltott valamit, amit elnyomott a motor hangja, és Maxim visszakiáltott neki: — Minden rendben! Maradj ott, ahol vagy!
Az őr szintén nem érthetett egy szót sem belőle, de az arckifejezése elégedettnek tűnt. Intett a tanknak, hogy mehet, és visszatért a helyére, az út közepére. Minden jól alakult.
Fejét elfordítva Maxim közelről láthatta, mi himbálózik a keresztrúdon. Csak a másodperc töredékéig pillantott rá, aztán gyorsan leült, és szemét összeszorítva megragadta a botkormányokat. — Ó Istenem, ezt nem kellett volna. Mi az ördögért fordítottam el a fejemet? Csak tovább kellett volna mennem, és sosem tudtam volna meg semmit. — Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. — A fenébe, ezzel szembe kell néznem! Hozzá kell szoknom. Most, hogy belevágtam ebbe a feladatba, nincs jogom hozzá, hogy elfordítsam a fejemet. Biztos, hogy mutáns volt; még a halál sem tud valakit ilyen szörnyen eltorzítani, csak maga az élet. Velem is ezt fogja tenni. Nem bújhatok el előle: hozzá kell szoknom. Lehet, hogy több száz kilométernyi, akasztófákkal szegélyezett út áll előttem.
Mikor újra kidugta a fejét a búvónyíláson és visszanézett, már sem az őrállomást, sem magányos út menti akasztófáját nem látta. Bárcsak most rögtön hazamehetne! Továbbmenne ezzel a tankkal, és az utazás végén ott várná… az otthona. A szülei, és a barátai. Reggel felébredne, megmosakodna, és a reggelinél elmesélné a rémes álmát egy lakott szigetről. Megpróbálta maga elé képzelni a Földet, de nem tudta: szinte meghaladta a fantáziáját, hogy elképzeljen egy helyet a Világmindenségben, ahol tiszta, vidám városok vannak, milliárdnyi jó, és intelligens ember, és kölcsönös bizalom mindenütt. — Nos, munkát kerestél, — gondolta, — most aztán megkaptad. Kemény, piszkos munka, de kétlem, hogy valaha is találhattál volna ennél fontosabbat.
Előtte, az út túlsó oldalán, valamiféle jármű tűnt fel, lassan vánszorgott dél felé. Kis lánctalpas traktor volt, fém rácsszerkezettel megpakolt utánfutót húzott. Nyitott vezetőfülkéjében rabruhás férfi ült, pipázott. Közönyösen Maximra és a tankra pillantott, aztán elfordult. — Vajon miféle vázszerkezet lehet? — gondolta Maxim. — Az biztos, hogy ismerősnek tűnik. — Hirtelen rájött, egy torony része volt. — Be kellene tolnom az egészet az árokba, és néhányszor átmenni rajta. — Körülnézett; az arckifejezése nyilván megrémítette a traktor vezetőjét. A rabruhás hirtelen lefékezett, készen arra, hogy leugorjon, és elfusson. Maxim elfordult.
Nagyjából tíz perccel később megpillantotta a második őrállomást. Egyenruhás rabszolgák óriási hadseregének előőrse volt ez (habár talán ezek a rabszolgák voltak, bizonyos értelemben, a legszabadabb emberek az egész országban). Két modern ház, csillogó horganyzott bádogtetővel. Egy kis ember emelte dombon zömök, szürke őrház nyugodott, feketén ásító lőrésekkel. A torony első néhány vázeleme már föléje magasodott; a domb körül daruk és traktorok álltak, acélgerendák hevertek körben szétszórva. Jobbra és balra néhány száz méternyire az úttól az erdőt kiirtották, és tarka ruhás emberek piszmogtak itt-ott a tisztásokon. Egy hosszú, alacsony barakk látszott a házak mögött. Előtte egy ruháskötélen szürke rongy száradt. Kissé távolabb, közvetlenül az út mellett, erkélyes fatorony állt; szürke egyenruhás őr járkált az erkélyen, ahol géppuska állt háromlábú állványon. Több katona az erkély alatt gyűlt össze; arcukon látszott, hogy nehezen birkóznak meg az unalommal és a rovarokkal. Mindannyian dohányoztak.