— Talán itt is minden hűhó nélkül át tudok jutni — gondolta Maxim. — Ez itt a világ vége, fenét sem törődnek itt semmivel. — Tévedett. A katonák abbahagyták a rovarok hessegetését, és a tankot bámulták. Egyikük, egy igen ismerősnek tűnő sovány fickó, szorosra húzta sisakjának szíját, kisétált az út közepére, és felemelte a kezét. — Vesztegeted az idődet, cimbora — gondolta Maxim. — A fejembe vettem, hogy átjutok itt, és semmi sem fog megállítani. — Lejjebb csúszott, közelebb a botkormányokhoz, kényelmesen elhelyezkedett, és lábát a gázpedálra tette. A katona továbbra is elállta az utat, kezét felemelve. — Na, adok egy kis gázt — gondolta Maxim. — Lesz egy kis jó hangos motorbőgés, az majd elijeszti az utamból. Ha nem mozdul — nos, a háború, az háború…
Hirtelen felismerte a katonát. Gaj volt az, vékony, beesett arccal, buggyos katonai gyakorlóban.
— Ó, Istenem — motyogta Maxim.
Lába lecsúszott a gázpedálról, és kikapcsolta a gyújtást. Gaj leengedte a kezét, és lassan feléje sétált. Maxim nevetni kezdett: végül is minden jóra fordult. Újra bekapcsolta a gyújtást, és felkészült.
— Hé! — kiáltotta Gaj, puskatusával megkopogtatva a páncélt. — Ki vagy?
Maxim nem válaszolt.
— Van bent valaki? — A kétség árnyéka költözött Gaj hangjába.
Patkolt csizmája végigcsörömpölt a páncélon, balról kinyitotta a búvónyílást, és bedugta a fejét a fülkébe. Mikor Maximot meglátta, leesett az álla. Maxim megragadta a gyakorlójánál fogva, behúzta, lenyomta a lába alatt levő gallyakra, és rálépett a gázra. A tank felbődült, és megugrott. — Tönkreteszem a motort — gondolta Maxim. Gaj tekergőzött és forgolódott; sisakja lecsúszott az arcába; semmit sem látott, és vakon rúgkapált, hogy fegyverét kihúzza maga alól. Hirtelen fegyverek dörgése és kattogása töltötte be a fülkét: géppuskatűz találta el a tank hátulját. Bent biztonságos volt, de kellemetlen, és Maxim türelmetlenül figyelte, ahogy az erdő fala közeledett hozzájuk. Egyre közelebb és közelebb kerültek hozzá. Végül az első bokrok. Egy tarka ruhás figura elugrott az útból. Most már erdő vette körül; a lövedékek kopogása a páncélon megszűnt, és előtte az út több száz kilométeren át tiszta volt.
Gajnak végül sikerült előhúznia a fegyverét; ugyanabban a pillanatban Maxim letépte Gaj sisakját, és meglátta izzadt, vicsorgó arcát. Elnevette magát, mikor az őrjöngő düh, rettegés, és gyilkolási vágy először megrökönyödéssé, aztán csodálkozássá, végül örömmé oldódott Gaj arcán. Ajkai mozogtak, a „masszaraks” szót formálták.
Maxim elengedte a botkormányokat, és megölelte. Vállát megfogva mondta neki: — Gaj, cimbora, örülök, hogy látlak!
Lehetetlen volt beszélgetni a motorzaj miatt. Maxim kinézett a kémlelőnyíláson. Előttük az út egyenes volt, így hát megint beállította a kézi gázadagolót, kimászott a fülkéből, és maga után húzta Gajt.
— Masszaraks! — szólalt meg a kissé gyűrött Gaj. — Megint te vagy az!
— Örülök, hogy látlak! — ismételte Maxim.
— Mi ez az egész? — kiabált Gaj. — Kezdeti öröme már elszállt, és idegesen nézett körül. — Hová megyünk? Miért?
— Délre — mondta Maxim. — Elegem volt a vendégszerető országotokból!
— Megszöktél?
— Igen!
— Megőrültél. Megkímélték az életedet.
— Ki kímélte meg az én életemet? Ez az én életem! Hozzám tartozik!
Nehéz volt így beszélgetni; túl kellett volna kiabálniuk a motort. A beszélgetés valahogy heves vitává fajult. Maxim beugrott a búvónyíláson, és lelassította a gépet. A tank lassabban ment, de a dübörgés és csörömpölés is csökkent. Mikor Maxim visszamászott, Gaj a homlokát ráncolta, és arcán elszánt kifejezés látszott.
— Kötelességem, hogy visszavigyelek — jelentette ki.
— Nekem meg az a kötelességem, hogy kihozzalak innen — felelte Maxim.
— Nem értem. Neked teljesen elment az eszed. Innen lehetetlen megszökni. Vissza kell menned. Masszaraks, én nem tudlak visszavinni. Le fognak lőni. Délen meg megesznek azok a kannibálok. A fenébe veled, meg az őrült ötleteiddel!
— Nyugi, Gaj, ne kiabálj. Adj rá lehetőséget, hogy megmagyarázzam.
— Semmit nem akarok hallani. Állítsd meg a tankot!
— Várj már egy percet — makacskodott Maxim. — Hagyj beszélni!
Gaj hajthatatlan maradt. Követelte, hogy állítsák meg a jogtalanul elfoglalt tankot, és térjenek vissza. A motor robaja túlharsogta a szitkok sorát. A helyzet, masszaraks, rettenetes. Reménytelen, masszaraks! Elől, masszaraks, a biztos halál vár. Visszamenni, masszaraks, ugyanaz. Maxim fafejű és bolond, de ez a dobása lesz az utolsó.
Maxim szándékosan nem akarta félbeszakítani Gaj tirádáját. Rájött, hogy az utolsó torony sugárzásának hatása valahol errefelé ér véget, talán már véget is ért: az utolsó őrállomás feltehetően a legtávolabbi sugárzási övezet külső határán helyezkedett el. Szegény ördög, hadd öntse ki a szívét; a lakott szigeten nincs értéke a szónak. — Átkozz csak, akit akarsz, — gondolta magában, — de én akkor is kiszabadítlak innen. Nem neked való ez az ország. Valahol el kell kezdenünk, és te leszel az első. Nem akarom, hogy bábu legyél, akkor sem, ha élvezed.
Mikor Gaj abbahagyta Maxim szidását, beugrott a búvónyíláson, és a vezérléssel kezdett bütykölni, próbálta megállítani a tankot. Nem sikerült, ezért megint kimászott, fején a sisakjával. Láthatóan elhatározta, hogy leugrik, és visszatér a posztjára. Dühös volt. Maxim elkapta a nadrágjánál fogva, visszahúzta, és kezdte elmagyarázni neki a szituációt.
Több mint egy órát beszélt, néha szünetet tartva, hogy elfordítsa a tankot. Gaj először megpróbálta félbeszakítani, befogta a fülét, és megpróbált leugrani a mozgó járműről. De Maxim kitartott, csak beszélt és beszélt, újra és újra elismételte ugyanazokat a dolgokat, magyarázott, győzködött, rábeszélt és lebeszélt. Végül Gaj kezdett odafigyelni rá. Töprengővé, zaklatottá vált, mindkét kezével sisakja alá nyúlt, és a fejét vakarta; aztán átment támadásba, és faggatni kezdte Maximot. Azt akarta tudni, honnan vette ezeket a tényeket, és ki tudná bizonyítani, hogy nem csak egy rakás hazugság az egész. Maxim folyamatosan pufogtatta a tényeket, és mikor fegyvertára kimerült, megesküdött rá, hogy az igazat mondta. Mikor Gaj még erre sem válaszolt, fafejűnek nevezte, robotnak, bábunak. Közben a tank folyamatosan haladt dél felé, egyre mélyebbre a mutánsok földjén.
— Nos, rendben van. Ki fogjuk próbálni, most rögtön. — Maxim méregbe gurult. — Számításaim szerint már jó ideje elhagytuk a sugárzási mezőt, és tíz perc múlva tíz óra lesz. Mit szoktatok csinálni tíz órakor?
— Tíz-nulla-nullakor sorakozó — felelte komoran Gaj.
— Pontosan. Felsorakoztok egyenes sorokban, és teli torokból ordítjátok, hogy készek vagytok véreteket ontani az ügyért. Emlékszel?
— És ez egyenesen a szívünkből jön — mondta Gaj.
— Nem, ezt úgy verték bele az üres koponyátokba. Nem érdekes, nagyon hamar meg fogjuk látni, honnan is jön. Mennyi az idő?