— Hét perc múlva tíz - felelte Gaj csüggedten.
— Nos?
Gaj az órájára nézett, és elcsukló hangon énekelni kezdett: „Előre, légiósok, ti vasemberek…”
Maxim vetett rá egy gúnyos pillantást. Gaj belezavarodott, és összekeverte a szavakat.
— Ne bámulj rám! — mondta mérgesen. — Felidegesítettél. Különben is, nehéz úgy énekelni, hogy nem vagyunk alakzatban.
— Ne gyere ezzel a dumával. Ugyanolyan jól szoktad csinálni alakzaton kívül is. Félelmetes volt nézni téged és Kaan bácsit. Te a „Vasemberek”-et bömbölted, a bácsi a „Dicsőség a Teremtőknek”-ot nyúzta. És Rada szintén. Tehát, Gaj, mi történt hirtelen az erős késztetéseddel, hogy gyújtogass és gyilkolj a Teremtők dicsőségéért?
— Ne merészelj így beszélni a Teremtőkről! Ha igaz, amit mondasz, az csak azt jelenti, hogy a Teremtőket becsapták.
— Ki csapta be őket?
— Nos… Sok ember van, aki…
— Tehát a Teremtők nem mindenhatók?
— Nem akarok erről vitatkozni — jelentette ki Gaj. Arca még komorabb lett, szeme elvesztette csillogását, alsó ajka lefittyedt.
Feltűnően megváltozott külseje két rabra emlékeztette Maximot, a vonaton, útban a fegyenctelep felé. Függők voltak, szerencsétlen emberek, akik nagyon erős narkotikumokra szoktak rá. Mikor megvonták tőlük a mérget, sem enni, sem aludni nem tudtak, csak ültek volna egész nap, mint Gaj, tompa szemekkel, lefittyedő alsó ajakkal.
— Mi a baj, Gaj? Fáj valamid?
— Nem — felelte Gaj leverten.
— Miért duzzogsz?
— Nem is tudom. — Gaj megrántotta a gallérját. — Elég pocsékul érzem magam. Azt hiszem, lefekszem.
Átmászott a búvónyíláson, és felhúzott térdekkel elfeküdt a gallyakon. — Tehát így megy ez — gondolta Maxim. — Nem olyan egyszerű, mint gondoltam. — Kezdett aggódni. — Majdnem két órával ezelőtt kiértünk a mező hatósugarából, tehát Gaj nem kapja meg a szokásos sugáradagját. Annak a mezőnek a belsejében élt egész életében. Talán szüksége van rá. Lehet, hogy megbetegszik? — Nézte a sápadt arcot a búvónyíláson át, és egyre félelmetesebbnek találta. Végül már képtelen volt tovább türtőztetni magát, leugrott a fülkébe, lekapcsolta a motort, kivonszolta Gajt, és lefektette a fűre az út szélén.
Gaj motyogott és rángatózott álmában. Aztán reszketni kezdett; vállát felhúzta, mintha próbálta volna felmelegíteni magát. Maxim a térdére fektette Gaj fejét, ujjait a halántékára szorította, és koncentrálni próbált. Már hosszú ideje nem végzett pszichomasszázst, de tudta, hogy a betegen kívül mindent ki kell zárnia a tudatából. Asszimilálnia kell a beteget a saját, egészséges szervezetébe. Tíz vagy tizenöt percig megtartotta ezt a testhelyzetet, és mikor visszatért normális tudatállapotába, látta, hogy Gaj jobban van. Arcszíne javult, légzése normális volt, és a reszketése megszűnt. Maxim fűből párnát készített neki, és mellette ült egy darabig, elhessegetve a rovarokat. Hirtelen eszébe jutott az előttük álló hosszú utazás, és a szivárgó reaktor. Ez veszélyes volt Gaj számára; ki kellett találnia valamit. Felkelt, és visszament a tankhoz.
Eltartott egy darabig, míg eltávolított néhány lapot a tank oldaláról, a rozsdás szegecsekkel szilárdan rögzített páncélborításból; aztán a lapokat a kerámia védőpajzshoz erősítette, ami a reaktort és a motort választotta el a fülkétől. Éppen az utolsó lapot készült feltenni, mikor egy idegen közeledését érzékelte. Óvatosan kidugta a fejét a búvónyíláson. Hideg borzongás futott végig a hátán.
Az úton, körülbelül tíz lépésnyire a tanktól, három alak állt. Maxim nem fogta fel azonnal, hogy emberek. Igaz, ruhát viseltek, és közülük ketten egy rudat vittek a vállukon átvetve, amiről egy kis, őzhöz hasonló patás állat véres feje lógott lefelé. És a harmadik alak tyúkmellén egy ismeretlen gyártmányú, hatalmas puska volt keresztbe vetve. — Mutánsok. Ezek mutánsok. — Hirtelen eszébe villantak mind a hallott mesék és legendák, és most egészen hihetőnek tűntek: kannibálok, vademberek, állatok. Fogait összeszorítva leugrott a páncélburkolatra, és teljes magasságában kiegyenesedett. A puskát tartó alak komikusan váltogatta rövid karikalábait, anélkül, hogy elmozdult volna a helyéről. Felemelte a kezét, rajta két, sokizületű ujjal, hangos, sziszegő hangot adott, aztán érdes hangon megszólalt: — Akarsz enni?
Maxim ellazult. — Igen.
— Nem fogsz lelőni?
— Nem — mosolyodott el Maxim. — Megígérem.
15.
Gaj a durva, házi készítésű asztalnál ült, és a fegyverét tisztogatta. Délelőtt 11:45 körül járt, és számára a világ szürke és színtelen, hideg és örömtelen, sivár és fájdalmas volt. Nem volt kedve gondolkodni, látni, hallani. Még aludni sem. Csak annyit akart, hogy fejét az asztalra fektesse, és meghaljon.
A szoba kicsi volt, egyetlen, üveg nélküli ablakkal, ami a határtalan rozsdaszínű, romokkal teleszórt, elvadult bozóttal benőtt pusztaságra nézett. A szoba tapétája kiszáradt és felpöndörödött, vagy a melegtől, vagy a kortól; a parketta összezsugorodott, és az egyik sarokban szénné égett. Egykori gazdájából semmi sem maradt, leszámítva egy nagy, bekeretezett fényképet a törött üveg alatt. Közelről az ember kisilabizálhatta, hogy egy idős férfit ábrázolt nevetséges oldalszakállal, mókás kalapban, ami úgy nézett ki, mintha bádogból készült volna.
Gaj jobban örült volna, ha nem látja a körülötte levő dolgokat; üvölteni szeretett volna, mint egy kivert kutya, de Maxim szigorú parancsba adta: — Tisztogasd meg azt a fegyvert! — Öklével az asztalra csapva megparancsolta: — Minden alkalommal, mikor érzed, hogy rád jön az a rohadt érzés, ülj le, és tisztogasd meg azt a fegyvert! — Így hát tisztogatnia kellett.
Ugyanaz a Makszim. Ha maxim nem lett volna, már régen lefeküdt, és meghalt volna. Kérlelte őt: — Ne hagyj magamra, a Isten szerelmére! Maradj velem, gyógyíts meg! — De Maxim visszautasította. Most saját magának kell kikúrálnia magát. Maxim biztosította róla, hogy ez a betegség nem végzetes, hogy el fog múlni, de küzdenie kell ellene, és neki magának kell legyőznie.
— Rendben — gondolta Gaj lomhán. — Úgy lesz. Le fogom győzni. Igen, ez még ugyanaz a Maxim. Nem ember, nem Teremtő, nem isten — Maxim. — És Maxim azt is tanácsolta: — Légy dühös! Mikor rád jön az a rohadt érzés, jusson eszedbe, hogy honnan ered, ki szoktatott hozzá, és miért. Légy átkozottul dühös, és őrizd a gyűlöletedet. Hamarosan szükséged lesz rá. Nem vagy egyedül. Negyven millió olyan van, mint te, akit bolonddá tettek, megmérgeztek. — Masszaraks, nehéz ezt elhinni, miután egész életét katonai szolgálatban töltötte, ahol az ember mindig tudta, hová kell állnia. Minden egyszerű volt, mindenki együtt volt, és nagyszerű érzés volt, hogy olyan vagy, mint mindenki más. Aztán jött Maxim, tönkretette a karrierjét, szó szerint elhurcolta a szolgálattól, egy másik életbe, aminek számára nincs értelme; ahol, masszaraks, neki magára kell gondolnia, meghoznia a maga döntéseit, mindent magának kell csinálnia. Igen, Maxim elhurcolta, és kényszerítette, hogy alaposan szemügyre vegye az országát, az otthonát, mindent, ami kedves neki, és egy pöcegödröt mutatott neki, undort, és hazugságokat. Ha az ember visszagondol rá… tényleg, nem volt valami szép dolog. Gyomorforgató volt felidézni, hogy viselkedtek, ő, és légiós cimborái. Hát még Csacsu kapitány!
A harag hirtelen fellobbanásával Gaj a helyére tolta a závárt. De aztán megint erőt vett rajta a tehetetlenség és apátia, és ahhoz már nem volt elég az akarata, hogy betegye a tárat. Teljesen elveszettnek érezte magát.