A nyikorgó, megvetemedett ajtó kinyílt, és egy apró, komoly arc kukucskált be rajta. Ha nem lett volna a kopasz feje és gyulladt, pilla nélküli szemhéja, még szimpatikus is lehetett volna. Tanga volt az, a szomszéd kislány.
— Mak bácsi azt akarja, hogy azonnal jöjjön a térre! Mindenki magára vár!
Gaj mogorván ránézett a szeme sarkából, durva vászonból készült kis ruhába bújtatott csenevész testére, kórosan vékony, barna foltokkal borított gyufaszál-karjára, dagadt térdű karikalábára, és szégyellte magát, hogy undorodott tőle. Gyerek, nem tehet róla. Elfordult, és azt mondta: — Nem megyek. Mondd meg neki, hogy nem érzem jól magam. Beteg vagyok.
Az ajtó megnyikordult, és mire újra felnézett, a lány már eltűnt. A fegyvert ingerülten ledobta az ágyra, odament az ablakhoz, és kihajolt rajta. A kislány elképesztő sebességgel siklott át a falak romjai között, ott, ahol valamikor az utca volt. Egy totyogó kisgyerek szegődött a nyomába néhány lépésen át, megragadta a ruháját, elesett, feküdt egy kis ideig, aztán felemelte a fejét, és rettenetes basszus hangon bömbölni kezdett. Az anyja előrohant a romok közül. Gaj visszahőkölt, megrázta a fejét, és visszament az asztalhoz. — Sajnálom, de ezt nem tudom megszokni. Lám, micsoda szemét alak vagyok… Ha egyszer összefutok azzal, aki felelős ezért, hát nem fogom elhibázni. Miért nem tudom megszokni? Amit ezalatt az egy hónap alatt láttam, az száz rémálomhoz elég lenne.
A legtöbb mutáns kis közösségekben élt. Mások kóboroltak, vadásztak, és jobb élőhelyeket kerestek; keresték az északra vezető utat, az utat, ami elkerüli a légiósok gépfegyvereit, és elkerüli azokat a szörnyű vidékeket, ahol azonnal belehalnának a kínzó fejfájásba. Mások apró falvak gazdaságaiban telepedtek le, miután túlélték a háborút, és a három atombombát. Egyet erre a városra dobtak le, és kettőt az elővárosokra, több kilométernyi növényzettől megfosztott, csillogó salakkal borított földet hagyva maguk után. A telepesek csenevész, elfajzott gabonát vetettek, gondozták hátborzongató zöldségeskertjeiket, ahol a paradicsom olyan kicsi volt, mint egy bogyó, és a bogyók olyan nagyok voltak, mint egy paradicsom; és olyan szörnyű kinézetű állatokat neveltek, amiknek a látványától elment az ember étvágya. Szánalmas emberek — a mutánsok, a vad déli degenek, akikről egész csomó ostoba mese, és legenda terjengett — jámbor, beteges, eltorzult emberi karikatúrák voltak. Csak az öregek voltak normálisak, de nagyon kevesen maradtak; mindannyian betegek voltak, idő előtti halálra kárhoztatva. Gyermekeik és unokáik sem számíthattak hosszú életre ezen a világon. Sok gyermekük született, de majdnem mind meghalt születésekor, vagy csecsemőkorban. Akik túlélték ezt a kort, azok gyengék voltak, és folyton ismeretlen betegségektől szenvedtek. A nyomorékok rémisztő látványt nyújtottak. De mindegyikük értelmesnek tűnt. Tagadhatatlan, hogy a mutánsok jóságos, szívélyes, vendégszerető, békés emberek voltak. De képtelenség rájuk nézni, gondolta Gaj. Kezdetben Maximot is megviselte ez a különös látvány, de ő gyorsan hozzászokott, tudott uralkodni az érzelmein.
Gaj betette a tárat a gépfegyverbe, és fejét két kezével megtámasztva kínos helyzetén töprengett.
Ez nem is kérdéses. Maxim nyilvánvalóan értelmetlen küldetésbe fogott. Összegyűjtötte a mutánsokat, felfegyverezte őket, és azt tervezte, hogy visszaszorítja a Légiót, legalábbis az elején, a Kék Kígyó folyóig. Nevetséges! Járni is alig tudnak; sokan menet közben meghalnának — még attól is, ha megemelnének egy zsák gabonát — és velük akarta megtámadni a Légiót! Képzetlenek, gyengék… teljesen alkalmatlanok. Még ha összehívta is azokat… azokat a felderítőiket… egyetlen kapitány fél kézzel kiirtaná az egész hadseregüket. Azaz a hadseregüket, Maxim nélkül. Maximmal együtt egy kapitány és a százada el tudná intézni őket. — Maxim egy teljes hónapon át rohangált az erdőben, faluról falura, közösségről közösségre, próbálta rábeszélni az öregeket és a befolyásos embereket, hogy támogassák őt. Én is vele rohangáltam, mindenhová magával hurcolt. Nem hagyott nekem békét. Az öregek nem akartak csatlakozni hozzá, és azt sem akarták engedni, hogy a felderítőik csatlakozzanak. Így hát most összegyűltek, hogy tanácskozzanak róla… de én nem megyek!
A világ most derűsebbnek tűnt számára. Amint körülnézett, már nem érezte magát annyira nyomorultul. Pulzusa felgyorsult, és halvány remények kavarogtak benne, remények, hogy a mai tanácskozás sikertelen véget ér, hogy Maxim visszajön majd, és azt mondja: — Elég volt. Itt már semmit nem tehetünk. — Elindulnak majd, tovább, délre, a sivatagba. Azt mondják, azt szintén mutánsok lakják, de nem olyan ijesztőek és betegesek, mint ezek. Sokkal emberszerűbbek. Állítólag van valamiféle kormányzatuk, még hadseregük is. Talán náluk elérhetnének valamit. Igaz, arrafelé minden radioaktív; egyik bombát a másik után dobták rájuk, azért, hogy elszennyezzék a területet. Hallott már az ilyen különleges, szennyező bombákról.
Amint eszébe jutott a radioaktivitás, Gaj kutatni kezdett a zsákjában a sárga tabletták doboza után. Lenyelt belőle kettőt, és megvonaglott az átható, égető érzéstől. Szednie kellett ezt a vackot; ez a hely is szennyezett volt. A pirulák nélkül már beadta volna a kulcsot. Hálás volt értük a hercegnek. A herceg rendkívüli ember volt. Semmi sem zavarta, semmi sem kedvetlenítette el, még itt, ebben a pokolban sem. Segített az embereken, gyógyította őket, faluról falura járt, még egy gyárat is felállított, hogy gyógyszereket készítsen.
Hirtelen kitárult az ajtó. Maxim, egy szál rövidnadrágban, dühösen berontott a szobába.
— Ne keress kifogásokat. Gyerünk!
— Nem akarok — felelte Gaj. — A pokolba velük! Beteg leszek, ha csak rájuk nézek. Nem tudok.
— Ugyan már! Derék emberek, és igencsak tisztelnek téged. Ne gyerekeskedj már!
— Ó, persze, tisztelnek.
— Bizony ám! Nemrég a herceg kérdezte, hogy itt maradsz-e. Azt mondta, ő hamarosan meghal, és kellene egy igaz ember, aki a helyére áll.
— Ó, persze, a helyére áll — motyogta Gaj, nem tudván ellenállni Maxim kérlelésének.
— Bosku is engem nyaggatott. Túl szégyenlős, hogy közvetlenül neked szóljon. „Hadd maradjon Gaj” — mondta. „Tanítani fog minket, védelmezni, kiképez majd néhány príma harcost” Tudod, hogy beszélt rólad Bosku?
Gaj feladta. — Jó, rendben. Vihetem a fegyveremet?
— Vigyed. Nem is kell kérdezned.
Gaj a hóna alá kapta a fegyvert, és kilépett a szobából. Lementek a korhadt lépcsőn, átléptek néhány az ajtónál, a porban játszó gyereket, és végigmentek az utcán, a tér felé. — Mennyi ember pusztulhatott el itt, mikor ledobták azt a bombát! Azt mondják, gyönyörű város volt valamikor. Azok a rohadékok lerombolták az egész országot. Nem csak megölték és megnyomorították az embereket, hanem valami gonosz lelkeket is rájuk hoztak, amikhez hasonlót sem látott még senki. És nem csak itt.
A herceg elmondta nekik, hogy valami kutyára emlékeztető állatok éltek az erdőben a háború előtt. Azt már elfelejtette, hogy hívták őket. Értelmesek és jóindulatúak voltak, öröm volt foglalkozni velük. Természetesen katonai célokra idomították őket. Aztán felbukkant egy nyelvész, aki megfejtette a nyelvüket. Tényleg volt nekik, ráadásul meglehetősen összetett. Szerették utánozni az embert, és a torkuk élettani felépítése lehetővé tette, hogy néhányuknak megtanítsanak nagyjából ötven-hetven szót. Mindent összevéve, bámulatos állatok voltak. Megbarátkozhattunk volna velük, mondta a herceg, taníthattuk volna egymást, és segíthettünk volna egymásnak. — Azt beszélik, hogy kipusztultak, de ez nem igaz. Harcra képezték ki őket, hogy ellenséges területre hatoljanak be, katonai hírszerzési feladattal. Aztán kitört a háború, és nem maradt idő rájuk, sem bármi másra. És ők szintén megváltoztak, mutálódtak… ezért kerültünk most szembe a vámpírokkal. Nagyon veszélyes teremtmények. — Még a Déli Különleges Körzetben is kiadták a parancsot a harcra ellenük. A herceg őszintén elismerte: — Ez számunkra a véget jelenti. A vámpírok végül az egész térségben át fogják venni a hatalmat.