Gaj visszaemlékezett rá, mikor Bosku és vadászai egy őzet lőttek az erdőben. — Vámpírok üldözték a vadat, és úgy döntöttek, hogy megküzdenek érte. És a mutánsok… miféle harcosok ezek? Egyet lőttek az ósdi flintáikból, aztán eldobták őket, a földre vetették magukat, és a kezükkel eltakarták a szemüket, hogy ne lássák, amint a dögök szétmarcangolják őket. És Maxim, ő is elvesztette a fejét. Jó, nem egészen, de nem akart harcolni a vámpírokkal. Nekem kellett helyettük elvégeznem a piszkos munkát. A lőszer mind elfogyott, ezért a puskatust használtam. Szerencsére nem voltak sokan. Mindössze hatan. Kettő elpusztult, egy megszökött, hármat leütöttem. Megkötöztük őket, úgy terveztük, hogy reggel elvisszük a faluba, és kivégezzük őket. Aztán éjjel körülnézek, és mit látok? Maxim csendben felkelt, és odament hozzájuk. Leült melléjük, babusgatta, a kezével masszírozta, aztán eloldozta őket. Azok persze nem voltak bolondok, elhúzták a csíkot. Mondtam neki: „Mak, mi a fene volt ez?” „Magam sem tudom” — mondta, „de érzem, hogy nem volna helyes kivégezni őket. Nem helyes embereket megölni, és ezeket sem. Ezek sem nem kutyák, sem nem vámpírok.”
— De mennyire, hogy vámpírok! Úgy jönnek-mennek, mint a bőregerek! Varázsló szolgái… Repülnek, de nem egerek! Máskülönben hogy tudnának éjnek idején a falvakban kószálni, gyerekeket rabolni? És még csak be sem mennek a házakba, a gyerekek — úgy, álmukban — kimennek hozzájuk. Talán csak egy rakás hazugság az egész, de én magam is láttam egy-két dolgot. Még emlékszem, mikor egy napon a herceg elvitt minket, hogy megnézzük az Erőd legközelebbi bejáratát. Gyönyörű, békés rétet láttunk, rajta egy dombocskát. A dombocskában egy barlang volt. Megnéztük, és láttuk, hogy a barlang bejárata előtt az egész mező halott vámpírokkal volt tele. Legalább két tucatnyian voltak, egyik sem nyomorék vagy sebesült. Egy csepp vér sem volt a füvön. De a legmeglepőbb Maxim diagnózisa volt, miután megvizsgálta őket. Azt mondta, nem halottak, hanem egyfajta transzban vannak, mintha hipnotizálták volna őket. A kérdés az, hogy ki tette. Kétségtelenül, titokzatos egy hely. Az ember csak nappal tud eljutni oda, akkor is csak óvatosan. Ha Maxim ott nem lett volna, én villámgyorsan elhúztam volna a csíkot. De hová mehettem volna? Erdő mindenütt, és az erdő tele van gonosz szellemekkel. Tank nincs — a tankunk elsüllyedt a mocsárban. Hazaszökni? Látszólag kézenfekvő lenne — hazamenni az enyéimhez. De az enyéim ők most? Ők is nyomorultak, bábok. Miféle ember az olyan, akit gépekkel irányítanak? Nem, ez nem nekem való… Undorító.
Maxim és Gaj kilépett a térre, egy parlagon hagyott földdarabra; a közepén egy emlékmű megolvadt maradványa állt. Az egyetlen megmaradt kunyhó felé fordultak, ahol a város képviselői gyűltek össze, hogy híreket cseréljenek, jó tanácsokat a vetéshez vagy a vadászathoz, vagy egyszerűen csak üldögéljenek, szunyókáljanak, vagy a herceg történeteit hallgassák a régmúlt időkről.
Az emberek már összegyűltek a nagy tisztaszobában. Igencsak visszataszító látványt nyújtottak. Még a herceg is. Habár láthatóan nem volt mutáns, torz volt ő is, arcát dudorok és sebhelyek borították. Gajék beléptek, üdvözölték egymást az ott levőkkel, és leültek a földre, a körbe. Bosku, aki a tűzhely mellett ült, levette a teafőzőt a parázsról, és töltött mindkettőjüknek egy csésze jó erős teát. Cukor nélkül. Gaj átvette a csészéjét — egy szokatlanul szép, felbecsülhetetlen értékű királyi porcelánt. Letette maga elé, fegyvere tusát térdei közt a padlónak támasztotta, homlokát a bordázott csőhöz nyomta, és behunyta a szemét, hogy ne kelljen rájuk néznie.
A herceg megnyitotta a tanácskozást. Ő volt az Erőd katonai főorvosa. Mikor az atombombák hullani kezdtek az Erődre, a helyőrség fellázadt, és kitűzték a fehér zászlót. Mivel kitűzték a megadás fehér zászlaját, a saját erőik rögtön ledobtak rájuk egy termonukleáris bombát. Az igazi herceget, az Erőd parancsnokát, a katonák darabokra tépték. Dühükben minden tisztjüket megölték. Hirtelen rájöttek, hogy ott állnak vezető nélkül, és vezető nélkül elvesztek: a háború még tombolt, mind az ellenség, mind a sajátjaik támadták őket, és a katonák közül senki sem ismerte az egész Erőd tervrajzát. Egy gigantikus egérfogóba kerültek. Aztán bakteriológiai hadviselés következett — spóra-bombák. Egy egész arzenált dobtak le rájuk, járványok törtek ki. A helyőrség fele megszökött, szétszéledtek a négy égtáj felé; a megmaradt katonák háromnegyede meghalt, és a főorvos átvette a vezetést a túlélők felett. Rákaptak, hogy hercegnek szólítsák, kezdetben csak tréfából, aztán rajta ragadt a cím.
— Barátaim! — szólalt meg a herceg. — Azért vagyunk itt, hogy megvitassuk Mak barátunk javaslatait. Nagyon fontos javaslatok ezek. Hogy milyen fontosak, azt magatok is meg tudjátok ítélni abból a tényből, hogy a Varázsló is megtisztelt minket a jelenlétével, és talán szólni is fog hozzánk.
Gaj felemelte a fejét. Tényleg: a sarokban, a falnak dőlve, ott ült maga a Varázsló.
Habár félelmetes volt ránézni, lehetetlen lett volna nem megtenni. Még Maxim is megbámulta, és így szólt Gajhoz: — Öregem, ez a Varázsló tényleg rendkívüli személyiség.
A Varázsló kicsi, zömök, jó húsban lévő ember volt; keze és lába rövid, de erős, és nem volt különösebben torz. Mindenesetre a „torz” szó nem igazán volt alkalmas a leírására. Óriási koponyáját ezüstös prémhez hasonló sűrű, vastag szálú haj borította; szája kicsi volt, különös formájú ajkakkal, amitől úgy tűnt, mintha fütyülni készülne a fogai között; arca sovány, szemei alatt táskákkal. Maguk a szemek hosszúak és keskenyek voltak, pupillái függőlegesek, mint a kígyóé. Ritkán beszélt, vagy jelent meg a nyilvánosság előtt — egyedül élt, egy pincében, a város túlsó végén — de roppant nagy tekintélynek örvendett. Először is nagyon intelligens és bölcs volt, habár nem volt több húsz évesnél, és sosem tette ki a lábát a városból. Bármilyen probléma merült is fel, kikérték a tanácsát. Rendszerint nem válaszolt a kérdéseikre; hallgatása azt jelentette, hogy a probléma jelentéktelen, magától is megnyugtatóan megoldódik. De ha életbevágó kérdésről volt szó — az időjárásról, vagy hogy mit, mikor vessenek — akkor mindig válaszolt, és sosem tévedett. Csak a város vénei látogatták meg, és ők sosem beszéltek másoknak ezekről a látogatásokról, de az emberek meg voltak győződve róla, hogy a Varázsló sosem nyitotta ki a száját, még akkor sem, ha tanácsot adott. Mindössze annyit tett, hogy ránézett az emberekre, és azok tudták, hogy mit kell tenniük. Másodszor, rendkívüli hatalommal bírt az állatok felett. Sosem kért élelmet vagy ruházatot a közösségtőclass="underline" mindenfajta állat, a rovarokat és békákat is beleértve, szolgálta őt. Legfőbb szolgái óriási denevérek voltak, akikkel beszélni is tudott. Azt is mondták, hogy ismeri az ismeretlent. Ez túl volt a felfogóképessége határán, és Gaj úgy gondolta, csak üres szavak: egy fekete, üres világ, ami megelőzte a Világ Világa megjelenését; a halott, jeges világ a Világ Világa kialvása után; végtelen pusztaság, egynél több Világ Világával. Senki sem tudná megmagyarázni, mit jelentenek, még Mak is csak a fejét rázná, és elismerően dünnyögné: — Micsoda gondolatmenet!