A Varázsló csak ült ott a sarokban, bámult a semmibe. A vállán egy bagoly gubbasztott. A Varázsló időnként valamiféle falatkát húzott elő a zsebéből, és a madár csőrébe tette; az mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán kiegyenesítette a nyakát, és láthatóan erőlködve lenyelte a falatot.
— Nagyon fontos javaslatok ezek — folytatta a herceg. — Ezért kérlek benneteket, nagyon figyeljetek. És te, Bosku barátom, főzzed a teát egy kicsit erősebbre, mert úgy látom, valaki elbóbiskolt. Kérlek, el ne aludjatok! Szedjétek össze magatokat; lehet, hogy a sorsotok fog eldőlni ma itt.
A gyülekezet egyetértően mormogott. Egy fehér sörényű férfi, aki már-már elbóbiskolt a falnak dőlve, most kihúzta magát, és előreült az első sorba.
— Nem aludtam — dünnyögte. — Csak pislogtam néhányat, ez minden. De fogd rövidre a beszédet, mert különben mire a végére érsz, én már elfelejtem az elejét.
— Rendben, — egyezett bele a herceg, — rövidre fogom. A katonák délnek szorítanak minket, a sivatagnak. Nem fognak kegyelmezni nekünk, nem fognak egyezkedni. Azok közül a családok közül, akik megpróbáltak észak felé áttörni, senki sem tért vissza. Feltehetően elpusztultak. Tíz-tizenöt éven belül teljesen beszorítanak minket a sivatagba, ott pedig élelem és víz hiányában el fogunk pusztulni. Azt beszélik, a sivatagos területet emberek lakják. Én ezt nem hiszem, de sok köztiszteletben álló vezető igen. Azt mondják, a sivataglakók ugyanolyan kegyetlenek és vérszomjasak, mint a katonák. Mi, békeszerető emberek, nem tudjuk, hogyan kell harcolni. Sokan közülünk halálukon vannak, és nem fognak annyi ideig élni, hogy megláthassák népünk pusztulását. De mi vagyunk népünk vezetői; ezért hát kötelességünk, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem gyermekeinkre is… Bosku, kérlek, adj egy csésze teát a mi kedves pékünknek. Azt hiszem, elbóbiskolt.
A pék felébredt, és foltos kezébe nyomtak egy csésze forró teát. A herceg folytatta.
— Mak barátunk javasolt egy kivezető utat. Ő a katonáktól jött át hozzánk. Gyűlöli a katonákat, és azt mondja, nem számíthatunk tőlük irgalomra. Zsarnokaik becsapták őket, és égnek a vágytól, hogy elpusztítsanak bennünket. Mak először fel akart fegyverezni minket, és harcba vezetni, de mostanra meggyőződött róla, hogy túl gyengék vagyunk, és nem tudunk harcolni. Aztán úgy döntött, hogy bölcsebb lenne, ha kapcsolatba lépne a sivataglakókkal. Ő szintén hisz a létezésükben, és tárgyalni akar velük, és a katonák ellen akarja vezetni őket. Mi közünk nekünk ehhez? Azt akarja, hogy járuljunk hozzá ehhez a vállalkozáshoz, engedjük meg, hogy a sivatagi emberek átvonuljanak a területünkön, és támogassuk őket élelemmel, amíg ők a háborúskodással vannak elfoglalva. Mak barátunk azt is javasolta, hogy adjunk neki engedélyt összehívni minden felderítőnket, aki csatlakozni akar hozzá. Ő majd megtanítja őket harcolni, és átvezeti őket a Kék Kígyó folyón, hogy ott felkelést szítsanak. Röviden ez a helyzet. Döntenünk kell ma, kérlek benneteket, fejtsétek ki a véleményeteket.
Gaj oldalvást Maximra pillantott. Ahogy ott ült, Mak hatalmas volt és megingathatatlan, mint egy szikla. Nem, nem is mint egy szikla, hanem mint egy óriási akkumulátor, készen arra, hogy kisüsse félelmetes energiatartalékát. A túlsó sarkot figyelte, a Varázslót, de megérezte Gaj pillantását, és feléje fordult. Gajnak eszébe jutott, mennyire megváltozott a barátja. Mak már jó ideje nem villogtatta híresen káprázatos mosolyát, nem énekelte hegyvidéki dalait; tekintete elveszítette régi melegségét, megkeményedett, megüvegesedett, mint Csacsu kapitányé. Többé már nem rohangált fel-alá, mint egy vidám kiskutya, bekémlelve minden sarokba. Most már több önuralmat mutatott. Valami komolyság, céltudatosság látszott rajta, mintha valami olyan célpontra célozna, amit csak egyedül ő láthat. Igen, azóta a nap óta, amikor a nehéz katonai pisztoly golyói eltalálták, Mak gyökeresen megváltozott. Nos, talán jobb is, hogy így történt.
De amit most tervezett, az félelmetes volt: öldökléshez, szörnyű öldökléshez vezetett.
— Van itt valami, amit én nem értek — jelentette ki egy kopasz szörnyszülött, aki díszes ruházatából ítélve idegen lehetett. — Mi az ördögöt akar ez az ember? Hogy azok a barbárok ide jöjjenek, hozzánk? Mindenkit meg fognak ölni. Azt hiszitek, nem tudom, milyenek azok a barbárok? Mindannyiunkat meg fogják ölni.
— Vagy békével jönnek ide, vagy sehogy — felelte Mak.
— Jobb lenne, ha egyáltalán nem jönnének — mondta a kopasz idegen. — Jobb, ha szóba sem állunk azokkal a barbárokkal. Én inkább szembeszállok a katonák géppuskáival.
— Természetesen ez mind igaz — mondta Bosku elgondolkozva. — De másrészt a barbárok elűzhetnék a katonákat, és minket nem zavarnának. Akkor minden jóra fordulhatna.
— Miből gondolod, hogy minket nem zavarnának? — kérdezte a fehér sörényű ember. — Mindenki más zargat minket, időtlen idők óta. Miért pont ők lennének a kivételek?
— De meg fog velük egyezni — fejtegette Bosku. — Hagyják békén a mi erdei népünket, különben nem jöhetnek.
— Kicsoda? Ki fog megegyezni? — kérdezte a pék, a fejét forgatva.
— Mak, természetesen. Mak fog tárgyalni velük.
— Ó, hát Mak. Nos, ha Mak fog tárgyalni velük, akkor talán hozzánk sem fognak érni.
A fehér sörényű ember hirtelen felállt.
— Én elmegyek — jelentette ki. — Ebből semmi jó nem kerekedik ki. Megölik Makot, és minket is. Miért kímélnének minket? Nekünk úgyis végünk, tíz éven belül. Az én falumban két éve egyetlen gyerek sem született. Hadd éljem le a maradék éveimet békében. Döntsetek a magatok nevében, amit akartok. Engem nem érdekel.
Esetlenül botladozva kiment az ajtón.
— Mak — szólalt meg a Piócás — meg kell hogy bocsáss nekünk, de mi nem bízunk meg akárkiben. Hogy bízhatnánk a barbárokban? Azok a sivatagban élnek, homokot esznek és isznak. Rettenetes népség, vasdrótból vannak tekercselve. Nem tudnak sem nevetni, sem sírni. Mit számítunk mi nekik? Nem többet, mint a moha a talpuk alatt. Tehát idejönnek, megölik a katonákat, aztán elfoglalják a földünket, és felégetik az erdőnket. Minek nekik a mi erdőnk? Ők a sivatagot szeretik. Újra mondom, ez nekünk a véget jelentené. Nem, én nem bízom bennük. Nem bízom bennük, Mak. A terved reménytelen.
— Nem, Mak — mondta a pék — nekünk ez nem kell. Hadd haljunk meg békében; ne zavarj minket. Te gyűlölöd a katonákat, el akarod pusztítani őket, de minket ez nem érdekel. Mi nem gyűlölünk senkit. Szánj meg minket, Mak. Senki más nem szán meg minket. Habár te jóravaló ember vagy, Mak, nem érzel szánalmat irántunk. Így van, Mak?
Gaj megint Makra pillantott, aztán zavartan elfordította a szemét.
Maxim elvörösödött. — Ez nem igaz — mondta. — Én szánlak benneteket. De nem csak benneteket. Én…
— Neem, Mak — erősködött a pék. — Szánj minket, és csak minket. Mi vagyunk a legboldogtalanabb emberek a világon, és te tudod ezt. Felejtsd el a gyűlöletedet. Szánj minket, és ez minden.
— Miért szánna meg minket? — hallatszott Mogyoró hangja, aki egészen a szeméig be volt pólyálva. — Ő maga is katona. Mikor szánt meg minket egyetlen katona is? Az a katona még nem született meg, aki minket megszánna.