— Masszaraks! — fakadt ki Maxim, dühösebben, mint amilyennek Gaj valaha is látta. — Igen, masszaraks! Minden úgy van, ahogy mondja! De mit tehetnék? A Kék Kígyó folyón túl bábokká változtatták az embereket.
— Helyes, helyes — mondta a Varázsló. — A másik dolog az, hogy a terve gyengécske: a sivatagi barbárok nekirontanak a tornyoknak, és visszaverik őket. A mi felderítőink nem igazán alkalmasak semmiféle komoly feladatra. A terve keretein belül szövetségre kellene lépnie, például a Sziget Birodalommal. De nem ez a lényeg. Attól félek, elkésett, Mak. De nehogy azt higgye, hogy le akarom beszélni. Az számomra teljesen nyilvánvaló, hogy maga valódi erőt képvisel. És a megjelenése közöttünk egymagában is jelzi az egyensúly elkerülhetetlen megbomlását kis világunk felszínén. Ne álljon meg. De ne hagyja, hogy a lelkiismerete meggátolja a világos gondolkodásban, és engedje, hogy az értelme félresöpörje a lelkiismeretét, ha szükséges. Azt tanácsolom, emlékezzen erre: én nem tudom, a maga világán hogy van ez, de a miénken erő nem marad sokáig gazdátlanul. Mindig van valaki, aki megpróbálja az uralma alá hajtani — vagy titokban, vagy valami nemesnek hangzó ürüggyel. Ez minden, amit mondani akartam.
A Varázsló meglepő fürgeséggel felállt, rövid lábain elosont a fal mentén, és eltűnt az ajtó mögött. Az egész gyülekezet tüstént követte. Habár csak halványan értették a Varázsló és Maxim vitáját, nyilván elégedettek voltak, hogy a helyzetük változatlan marad, hogy a Varázsló nem engedi meg, hogy ez a veszélyes vállalkozás megvalósuljon. Érezték, hogy a Varázsló szánja őket, és gondoskodik róla, hogy semmi bántódásuk ne essék. Most talán majd úgy tudnak élni, mint azelőtt; egy egész örökkévalóság terült el előttük — jó tíz év, talán még több is. Bosku ment ki utoljára az üres teáskannával, és csak Gaj, Mak, a herceg, és a pék maradtak a szobában. A pék elaludt a sarokban, kimerülten a szellemi megerőltetéstől. Gaj zavartnak, és lehangoltnak érezte magát. — Amilyen szerencsétlen vagyok én egész életemben… Az első felében báb voltam, ostoba bolond. És most a másik felét vagabundként, hazátlan emberként élhetem le. Barátok nélkül, múlt nélkül.
— Gondolom, most csalódott, ugye, Mak? — A herceg arckifejezése bűntudatot tükrözött.
— Nem, nem igazán — felelte Maxim. — Épp ellenkezőleg, megkönnyebbültem. A Varázslónak igaza van: a lelkiismeretem még nem kész az ilyen feladatok vállalására. Utazgatnom kell még, több mindent látni, trenírozni a lelkiismeretemet. Maga mit javasol, herceg?
Az agg herceg felállt, megdörzsölte zsibbadt oldalát. Járkálni kezdett a szobában.
— Először is azt javaslom, ne menjen a sivatagba — mondta. — Akár laknak ott barbárok, akár nem, nem fog ott találni semmi magának valót. Ahogyan a Varázsló tanácsolta, érdemes lenne kapcsolatot létesíteni a Sziget Birodalommal, habár azt tényleg nem tudom, hogyan fogjon hozzá. Gondolom, el kellene mennie a tengerhez, és ott kezdeni… Feltéve, ha a Sziget Birodalom nem csak legenda, és ha ők is akarnak beszélni magával. Azt hiszem, a legbölcsebb lépés az lenne, ha visszatérne északra, és tenné tovább a dolgát. Emlékezzen, mit mondott a Varázsló: Mak, maga erőt képvisel. És ahogy maga mondta, a tornyok hálózatának kell, hogy legyen egy központja. És az Észak feletti hatalom annak a kezében van, aki a Központot irányítja. Át kellene vennie az irányítást.
— Félek, ez nem nekem való — mondta lassan Maxim. — Most nem tudnám megmondani az okát, de úgy érzem, ez nem nekem való. Nem akarom irányítani a Központot. Egy dologban igaza van: nincs semmi keresnivalóm sem itt, sem a sivatagban. A sivatag túl messze van. És itt nincs senki, akire számíthatnék. De sok van még, amit meg kell ismernem: Pandeya, Honti, a hegyvidék, és a Sziget Birodalom — valahol… Hallott már a fehér tengeralattjárókról? Még nem? Én már igen, és Gaj is. És ismerünk egy embert, aki látta őket, és harcolt velük. Tehát a Sziget Birodalom képes harcolni. Nos, jól van. — Maxim felugrott. — Nincs rá okunk, hogy tovább időzzünk itt. Köszönjük, herceg, sokat segített. Gyere, Gaj.
Kimentek a térre, és megálltak az emlékmű összeolvadt maradványai mellett. Gaj szomorúan nézett körül. A sárga romok ingadozni és hajladozni látszottak a forró levegőben. Habár fojtogató és bűzös volt, most már nem akaródzott neki elhagyni ezt a szörnyű, de már ismerős helyet; keresztülvonszolni magát az erdőn, és kitenni magát a rejtőzködő veszélyeknek, amik minden lépésnél ott lesnek az emberre. Abban a szent pillanatban inkább szeretett volna visszamenni a kis szobájába, játszani a kis Tangával. Megtanítaná töltényhüvellyel fütyülni, ahogy megígérte.
— Mi a tervük, hová mennek? — kérdezte a herceg, gyűrött, kifakult kalapjával védve arcát a portól.
— Nyugatra — felelte Maxim. — A tengerhez. Nagyon messze van innen?
— Háromszáz kilométer, és át kell menniük néhány nagyon szennyezett területen. Várjanak, van egy ötletem. — Hosszú szünetet tartott, és Gaj nyugtalankodni kezdett, egyik lábáról a másikra nehezedett. Maxim türelmesen várt. — Ó, nekem is jobb így — mondta végül a herceg. — Hogy elmondhatom az igazságot, amit mostanáig magamban őrizgettem. Arra gondoltam, hogy ha a helyzet itt túl gyorsan rosszabbodik, és az idegeim felmondják a szolgálatot, akkor majd hazarepülök, akkor is, ha lelőnének, mikor odaérek. De most… nos, már túl késő.
— Egy repülőgép? — kérdezte Maxim, és reménykedve nézett a hercegre.
— Igen. A Hegyi Sas. Jelent ez magának valamit? Nem, persze hogy nem. És magának, fiatalember? Magának sem…. Egykor nagyon híres bombázó volt ez, uraim. Ő császári felsége Kirnu herceg saját bombázója. Tehát én megtartottam magamnak. Először a sebesülteket akartam rajta kimenteni, de túl sokan voltak. Aztán minden sebesült meghalt… hagyjuk ezt. Vigyék, barátaim. Van benne elég üzemanyag, hogy félig megkerüljék a világot.
— Köszönöm, herceg — mondta Maxim. — Nagyon hálás vagyok önnek. Sosem fogom elfelejteni.
— Ne aggódjanak miattam — mondta az öregember. — Nem jókedvemben adom maguknak. Ha sikerülne, amivel próbálkoznak, ne feledkezzenek meg erről a szerencsétlen népről.
— Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell, masszaraks! Lelkiismerettel, vagy a nélkül! És soha nem fogom elfelejteni egyiküket sem.
16.
Gaj még soha nem utazott repülőgépen. Valójában életében most először látott repülőgépet. Rendőrségi helikoptereket, és a katonai parancsnokság repülő platformjait többször látta már. Egyszer még részt is vett egy levegőből indított támadó akcióban: a szakaszát felrakták egy helikopterre, aztán leszálltak egy útra, ahol a pocsék élelmezés miatt fellázadt rabok gyülevész csapata vánszorgott a híd felé. A legkellemetlenebb emlékei voltak arról a légi akcióróclass="underline" a helikopter nagyon alacsonyan repült, és úgy rázkódott és imbolygott, hogy a gyomra felkavarodott tőle. Emlékezett a rotor elképesztő bömbölésére, a benzingőzre, és a szerteszét spriccelő gépolajra.