De ez teljesen más volt. Gaj képzeletét felcsigázta őfelsége saját bombázója. A gép arányai olyan óriásiak voltak, hogy el sem tudta képzelni, hogyan tudna felemelkedni a földről. Arany címerrel díszített, bordázott törzse olyan hosszú volt, mint egy városi háztömb. Fenyegetően és felségesen kiterjesztett gigantikus szárnyai alatt egy egész brigád elrejtőzhetett volna. A hat irdatlan propeller lapátjai a háztetők magasságába nyúltak, és majdnem leértek a földig. A bombázó három keréken nyugodott, mindegyik többszörösen meghaladta egy ember magasságát. Két kerék az első részét támasztotta alá, a harmadik az emeletnyi magas farkat. A csillogó üveggel borított pilótafülke szédítő magasába ezüstös fonálként egy könnyű alumínium létra vezetett. Igazi szimbóluma volt a régi Birodalomnak, szimbóluma a nagyszerű múltnak, szimbóluma az egész kontinensre kiterjedő hajdani hatalomnak. Gaj a nyakát nyújtogatta, reszketett a megilletődöttségtől, és villámcsapásként érték Mak szavai: — Micsoda tragacs! Sajnálom, herceg, ez nem sokat segít rajtunk.
— Ez minden, amivel szolgálhatunk — felelte a herceg hűvösen. — Történetesen ez volt a világ legjobb bombázója. A maga idejében. Ő császári felsége repült vele…
— Igen, igen, persze — egyezett bele gyorsan Maxim. — Csak úgy meglepődtem…
Gaj szinte önkívületben ült a pilótafülkében. A fülkét teljes egészében üveg borította. Különös műszerek tömkelege, bámulatosan kényelmes puha ülések, rejtélyes karok és berendezések, színes vezetékek apró kötegei, használatra készen várakozó különös kinézetű sisakok. A herceg sietősen magyarázott valamit Maknak, mutogatta a műszereket, megmozgatta a karokat. — Igen, igen, világos — dünnyögte Maxim szórakozottan.
A bombázó egy öreg hangárban állt, az erdő szélén. Előtte hosszú, sima, szürkés-zöld mező húzódott, nem volt rajta egyetlen bucka, vagy bozót sem. Az erdő a mezőn túl nagyjából öt kilométerrel kezdődött újra. A fehér égbolt olyan közelinek tűnt a pilótafülkéből, hogy szinte meg lehetett volna érinteni. Izgatottságában Gaj nem is emlékezett rá, elköszönt-e az agg hercegtől. A herceg mondott valamit, Maxim valamit válaszolt rá, nevettek, aztán a kis ajtó becsapódott. Gaj hirtelen felfedezte, hogy széles szíjakkal oda van kötözve az üléséhez, és mellette Maxim a pilótaülésben gyorsan és magabiztosan ügyködik valamiféle karokkal és pedálokkal.
A műszerfalon a számlapok felvillantak, aztán kialudtak. Aztán recsegés következett, majd a motor mennydörgésszerű dübörgése; a pilótafülke megrázkódott, és minden hangot elnyelt a zaj. Jóval alattuk állt a herceg apró alakja, mindkét kezével kalapjába kapaszkodott, és távolodott. Gaj megfordult, és látta, hogy a hatalmas propeller lapátjai eltűnnek, óriási, elmosódott körökké olvadnak össze. A széles mező kezdett közelebb kúszni hozzájuk, egyre gyorsuló iramban. Minden eltűnt: a herceg, a hangár… már csak a mező volt, ami őrült tempóban rohant feléjük, és az irgalmatlan zötykölődés, és a mennydörgő robaj. Fejét erőlködve elfordította, és rémülten fedezte fel, hogy a gigantikus szárnyak hajladoznak, mintha le akarnának esni. Hirtelen a zötykölődés megszűnt, a mező a szárnyak alatt kisiklott a látóteréből, és valami kellemes érzés borította el egész lényét, mintha puha vattában lebegne. A mező eltűnt a bombázó alatt, aztán az erdő is. Az erdő sötétzöld bozóttá változott, hatalmas, rongyos takaróvá, és ez a tarka takaró lassan elsiklott alattuk. Gaj rájött, hogy repülnek.
Elragadtatottan Maximra nézett. Mak teljesen ellazult, bal karját a kartámaszon nyugtatta, jobbja alig mozdult a legnagyobb, valószínűleg a fő vezérlőkaron. Szemét összehúzta, ajkával csücsörített, mintha fütyülne. Tényleg nagyszerű ember, gondolta Gaj. Nagyszerű, és kiismerhetetlen. — Talán mindenhez ért. Egy bonyolult gépezetet vezet, amit még csak nem is látott mostanáig. Ez nem egy tank, vagy egy teherautó, hanem repülőgép, egy legendás jármű. Nem is gondoltam volna, hogy egyet is megőriztek közülük. És ez a fiú úgy bánik vele, mint egy játékszerrel, mintha egész életében csak repült volna. Ez egyszerűen meghaladja az ember felfogóképességét. De gondolom, jó csomó dolog van, amit először látott, mégis hamar rájött, hogy kell bánni vele. És nem csak a gépek tudják, hogy ő a főnök. Ha akarná, Csacsu kapitányt is a kezéből tudná etetni. Még a Varázsló is magával egyenlőként kezelte. És a herceg, az a tanult ember, a főorvos, az arisztokrata, mondhatni azonnal megérezte, hogy van valami különleges Makban. Nézzük csak ezt a masinát, amit rábízott. És én még azt gondoltam, hogy összeházasítom Radával! Mit számít neki Rada? Mit adhatna neki? Egy ilyen férfi grófnőt, hercegnőt is kaphatna magának. És egy ilyen magamfajta, közönséges fickóval barátkozik. Ha ebben a pillanatban azt mondaná, hogy ugorjak ki, én megtenném. Mi mindent láttam és tanultam a jóvoltából! Magamtól egész életemben sem tudtam volna ennyit. És még mennyit láthatok és tanulhatok majd mellette.
Maxim megérezte Gaj pillantását, elragadtatottságát, és áhítatos tiszteletét, fejét feléje fordította, és hónapok óta először rávillantotta szokásos széles mosolyát. Gaj alig tudta elnyomni a késztetést, hogy megragadja erős, nap barnította kezét, hogy kifejezze mélységes háláját. „Édes gazdám, védelmezőm, büszkeségem — parancsolj velem! Itt állok előtted, itt vagyok, készen állok. Vess a tűzbe, tégy eggyé a lángokkal, küldj engem az ellenség ezrei ellen, hogy szembenézzek tátongó puskacsöveikkel, és milliónyi lövedékükkel. Ó, hol vannak ők, a te ellenségeid? Hol van az a vak, elvakult népség, az undorító egyenruhájával? Hol az a gonosz tiszt, aki kezet merészelt emelni rád? Ó, az a gazember, széttépném a puszta kezemmel. Én… Nem, ne most. Mi ez? Gazdám parancsolt valamit; kíván tőlem valamit.”
— Mak? Mak, biztosan én vagyok a hülye, de nem értem, amit mondasz. Nem hallak a gép dübörgése miatt. Ó, milyen hülye vagyok… Persze, itt a sisak a fülhallgatóval. Aha, most már hallak! Parancsolj velem, én állok rendelkezésedre. Meg is halnék érted. Mi a kívánságod? A torony? Miféle torony? Igen, látom a tornyot. Azok a fattyak, kannibálok, gyermekgyilkosok. Mindenütt felállítják a tornyaikat. De mi majd elsöpörjük azokat a tornyokat; acélcsizmával tiporjuk el őket; elsöpörjük őket szemünk tüzével. Vidd a gépet ahhoz a toronyhoz, és adj nekem egy bombát. Kiugrom vele, és nem fogom elhibázni. Majd meglátod! Adj egy bombát! Egy bombát!
Gaj mélyet lélegzett, és feltépte kezeslábasa nyakrészét. A füle csengett, és a világ lebegett és himbálózott a szemei előtt. A kép ködös volt, de a homály gyorsan eloszlott. Torkát száraznak érezte, izmai sajogtak. Aztán meglátta Maxim arckifejezését — sötét volt, rosszalló, egészen rideg. Egy pillanatra valami édes és örömteli dolog emléke villant fel benne, aztán elenyészett. Hirtelen késztetést érzett, hogy vigyázzba vágja magát és összecsapja a bokáját, de rájött, hogy ez nem volna helyes; felbosszantaná Maximot.
— Mak, úgy érzem, mintha valami rosszat tettem volna. Tényleg? — Bűntudatosan körülnézett.
— Én voltam, Gaj, nem te. Teljesen megfeledkeztem azokról a vackokról.
— Miféle vackokról?
Maxim elfordult a székében, kezét a fogantyúra tette, és egyenesen előre nézett. — A tornyokról.
— Miféle tornyokról?
— Túlságosan északnak fordultam. Elkapott minket egy sugárcsapás.