Gaj zavarba jött. — A Vasembereket énekeltem?
— Rosszabb. Ezután óvatosabbaknak kell lennünk.
Gaj igen kellemetlenül érezte magát, elfordult, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogy mit mondott, mit csinált. Az alattuk levő tájban keresett valami fogódzót. Semmi! Se torony, se repülőtér, se hangár. Csak az a rongyos takaró kúszott alattuk most is. És egy folyó, egy fényét vesztett fémkígyó, ami eltűnt a távolban egy elmosódott füstpamacsban, ott, ahol a tenger falként emelkedett az ég felé. — Vajon miféle zagyvaságokat hordtam itt össze? Igencsak rémes lehetett, mert Mak nagyon zaklatottnak tűnik. Masszaraks, csak nem azt a légiós dumát löktem már megint? Hol az az átkozott torony? Itt az alkalom, hogy ledobjunk rá egy bombát.
Hirtelen a bombázó hevesen megrázkódott. Gaj ráharapott a nyelvére. Maxim mindkét kezével megragadta a fogantyút. Valami gond van. Gaj óvatosan körülnézett, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy a szárny a helyén van, és a légcsavarok forognak. Aztán felfelé nézett. Szénfekete pacák, mint tintacseppek a vízben, lebegtek a fehér égbolton a feje felett.
— Mik ezek? — kérdezte.
— Nem tudom — felelte Maxim. — Különös. Támadás… Sziklák az égből. A fenébe, már megint! A valószínűsége nulla egész nulla nulla. Úgy néz ki, mintha vonzanám őket.
Gaj már éppen megkérdezte volna, hogy mik azok az égi sziklák, de a szeme sarkából valami furcsa mozgást vett észre odalent. Jobb felől valami súlyos, sárgás dolog dagadt lassan a piszkos-zöld takaró fölé. Először nem jött rá, hogy füstöt lát. Aztán a duzzanat belsejében valami felvillant, és egy hosszú, fekete tárgy siklott elő belőle. Ugyanabban a pillanatban a horizont őrülten megemelkedett, falként magasodott fel előttük. Gaj fegyvere kicsúszott a térdei közül, és végiggurult a padlón. — Masszaraks! — szisszent fel Maxim hangja Gaj fülhallgatójában. — A fenébe! Micsoda hülye vagyok! — A horizont újra kiegyenesedett. Gaj hiába kereste a sárga füstfelhőt. Hirtelen sokszínű szökőkút spriccelt szerteszét újra az erdő felett, egyenesen az útjukban. Megint egy sárga felhő tornyosult hegyként felfelé; aztán villanás, és újra egy hosszú, fekete tárgy emelkedett lassan az ég felé, és robbant szét, mint valami szemkápráztató, fehér labda.
Gaj eltakarta a szemét a kezével. A fehér gömb gyorsan elsötétedett, és óriási tintafoltként sodródott tovább. Lába alatt a padló felszakadt. Gaj kitátotta a száját, levegő után kapkodott. A pilótafülke elsötétedett; szakadozott fekete füstfelhő hömpölygött feléje. A horizont megint elfordult; az erdő balról egészen közelinek tűnt. Gaj a homlokát ráncolta és megborzongott, előre érezte a végzetes csapást, a fájdalmat, a halált. Amint levegő után kapkodott, körülötte minden rázkódott és remegett. — Masszaraks — sziszegett Maxim hangja a fülhallgatóból. Valami gyorsan és hevesen végigkopogtatta mellette a falat, mintha géppuskából lőttek volna rájuk közvetlen közelről. Jeges szélroham vágott az arcába, letépte a sisakját. Gaj összekuporodott, védve a fejét a rettenetes robajtól, és a rátörő széltől. — Ez a vég — gondolta. — Lezuhan a gépünk, el fogunk égni. — De nem történt semmi. A bombázó megingott néhányszor, lebukott, aztán újra felhúzott. A motor bömbölése hirtelen megszűnt, és kísérteties csend követte, amit csak a hasadékon át betörő szél sivítása tört meg.
Gaj várt egy darabig, aztán óvatosan felemelte a fejét, próbálva arcát megvédeni a jeges fuvallattól. Maxim még ott volt mellette. Feszülten ült, mindkét kezével markolva a fogantyút, felváltva figyelve előre, és a műszerekre. Napbarnított arcának izmai megfeszültek. A bombázó furcsán repült; orra különös szögben meredt felfelé. A motorok hallgattak. Gaj a szárny felé nézett, és megdermedt.
A szárny égett.
— Tűz van! — ordította, és megpróbált felugrani, de a szíjak visszatartották.
— Nyugodj meg, és maradj ott, ahol vagy! — parancsolt rá Maxim, anélkül, hogy felé fordult volna.
Gaj erőt vett magán, és egyenesen előre nézett. A bombázó egészen alacsonyan repült. A tenger csillámló, acélszürke felszíne rohant feléjük. — Összetörjük magunkat. — Gaj szíve elszorult. — A fene a hercegbe, meg a nyavalyás bombázójába. És a Sziget Birodalomba is. Ha szép csendben, gyalog jöttünk volna, nem jártunk volna ilyen csúful. Most el fogunk égni, vagy ha nem, akkor össze-vissza törjük magunkat. Maxim biztosan megússza valahogy, de nekem végem. Az ördögbe, nem akarok meghalni!
— Hagyd abba az ugrándozást! — mondta Maxim. — Kapaszkodj. Most…
Az erdő hirtelen véget ért. Gaj becsukta a szemét, mert a tenger acélszürke felszíne rohant feléjük.
Ütődés. Szörnyű recsegés. Még egy ütés. És még egy. Minden szerteszét repült. Ez a vég! Gaj üvöltött a rémülettől. Egy hatalmas erő megragadta, és megpróbálta kitépni a biztonsági öv szorításából, de nem tudta, az visszarántotta. Minden összezúzódott, darabokra tört körülötte. Valami megégette, aztán meleg víz ért a bőréhez. A zaj elcsendesedett. Csak loccsanások és mormogás törte meg a csendet. Valami sziszegett és recsegett, és a padló lassan fel-le kezdett mozogni. Talán most ki kéne nyitnia a szemét, hogy lássa, hogy néz ki a másvilág?
Gaj kinyitotta a szemét, és meglátta a föléje hajló Maximot, aki éppen a biztonsági övét kapcsolta ki.
— Tudsz úszni?
Tehát életben voltak.
— Igen — felelte.
— Jó, akkor gyerünk!
Gaj óvatosan felemelkedett, arra számítva, hogy egy össze-vissza horzsolt, összetört test fájdalmát fogja érezni, de megúszta sérülés nélkül. A bombázó csendesen ringatózott az apró hullámokon. Bal szárnya eltűnt, a jobbat még tartotta egy átlyuggatott fémszalag. Orra egyenesen a part felé nézett, nyilván megpördült leszállás közben.
Maxim gépfegyverét keresztben a hátára vetette, és kinyitotta a pilótafülke ajtaját. Víz tört be, és erős benzinszag. A gép kezdett oldalra dőlni.
— Ugorj! — parancsolta Maxim, és az utána nyomakodó Gaj engedelmesen a hullámok közé vetette magát.
A felszínen lebegett, fejét kiemelte a vízből, és a part felé fordult. Közel volt, és elég biztonságosnak tűnt. Maxim mellette úszott, hangtalanul hasította a vizet; úgy úszott, mint egy hal, mintha a vízben született volna. Gaj, erősen fújtatva, teljes erőből mozgatta kezét és lábát; nehéz volt ruhában és csizmában úszni. Igencsak megörült, mikor lába végül elérte a homokos feneket. Habár a part még távolabb volt, ő felállt, és gyalog gázolt tovább a piszkos, olajos vízben. Maxim tovább úszott, lehagyta, és előtte lépett ki a meredek partra. Mikor Gaj utolérte, Maxim szétvetett lábakkal állt, arcát az ég felé fordítva. Gaj is felnézett. Jó csomó fekete paca úszott az égen.
— Szerencsénk volt — mondta Maxim. — Legalább tizet lőttek fel.
— Tíz micsodát?
— Rakétát. Teljesen megfeledkeztem róluk.
Gaj szintén bosszankodott magában, hogy nem gondolt rájuk korábban. Két órával ezelőtt kellett volna figyelmeztetnie Makot, mikor a herceg felajánlotta nekik a bombázót, és nekik vissza kellett volna utasítaniuk. Visszanézett a tengerre. A Hegyi Sas már majdnem eltűnt szem elől; csak össze-vissza tört farka meredt a víz színe fölé.
— Nos, — mondta Gaj, — úgy látom, ez a dolog a Sziget Birodalommal most már nem fog összejönni. Most mit csinálunk?
— Először is — felelte Maxim — bevesszük a piruláinkat. Kapd elő őket.
— Miért? — kérdezte Gaj. Utálta a herceg piruláit.