— Koszos a víz. Nagyon radioaktív. Ég az egész bőröm. Azonnal vegyünk be négyet fejenként… Inkább ötöt.
Gaj sietve elővette az üvegcsét, és kiöntött belőle tíz sárga pirulát, amit egyszerre bevettek.
— Rendben, akkor menjünk. Fogd a puskád — rendelkezett Maxim.
Gaj fogta a fegyverét, kiköpte szájából a keserű ízt, és Maxim után botorkált a homokban. Meleg volt. Ruhája hamar megszáradt, de a csizmái még szortyogtak. Maxim gyorsan és magabiztosan lépkedett, mintha pontosan tudná, hogy hova kell mennie, habár ebből semmi sem látszott, kivéve a tenger bal felől, meg a mérhetetlen kiterjedésű homokos tengerpart előttük, és tőlük jobbra. Magas homokdűnék emelkedtek a parttól egy kilométerre, és az erdő fáinak borzas koronái időről időre felbukkantak a dűnék mögött.
Nagyjából három kilométert gyalogoltak. Gaj egyfolytában azon tűnődött, hol lehetnek, és vajon hová mehetnek. Legyőzte a kísértést, hogy megkérdezze, úgy döntött, megpróbál rájönni ő maga. De miután alaposan megvizsgálta az összes körülményt, csak arra tudott következtetni, hogy a Kék Kígyó folyó torkolata valahol előttük fekszik, és hogy ők észak felé tartanak. Hogy miért, és hová mennek, az rejtély maradt számára. Végül aztán odament Makhoz, és egyenesen megkérdezte, mit a terve.
Maxim készségesen elmagyarázta, hogy rögtönözniük kell. Csak abban reménykedhetnek, hogy egy fehér tengeralattjáró megközelíti a partot, és ők odaérnek hozzá a légiósok előtt. Mivel a kilátás, hogy ezek között a forró homokdűnék között kell kivárniuk egy ilyen eseményt, nem tűnik különösebben vonzónak, ezért el kellene menniük egy üdülőhelyre, aminek itt kell lennie a közelben. Maga a város már régen megsemmisült, de a források még biztosan működnek, és ott találhatnak valami menedéket. Az éjszakát a városban töltik, aztán majd eldöntik, hogyan tovább. Talán heteket is el kell majd tölteniük a parton.
Gaj óvatosan megjegyezte, hogy kissé különösnek tűnik neki a terv. Maxim rögtön egyetértett vele, és reménykedve megkérdezte, van-e jobb ötlete. Sajnos nincs, mondta Gaj, de azt észben kell tartaniuk, hogy a Légió járőröző tankjai mélyen be szoktak hatolni a Délvidékre a part mentén. Maxim a homlokát ráncolta; ez rossz hír volt. Nyitva kell tartaniuk a szemüket, hogy el ne kapják őket. Alaposan kivallatta Gajt a járőrözés taktikájáról. Megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy a tankokat jobban érdekli maga a tenger, mint a parti terület, és könnyen el lehet rejtőzni előlük a dűnék között. Megnyugodott, és fütyörészni kezdett.
Gaj azon töprengett, mit tehetnének, ha kiszúrja őket egy őrjárat. Mikor összeállt a terve, felvázolta Maximnak.
— Ha megtalálnak minket — fejtegette — azt mondjuk majd, hogy engem elraboltak a degenek. Te üldözőbe vetted, és elintézted őket. Aztán napokig vándoroltunk az erdőben, és végül ide jutottunk.
— És miért jó ez nekünk? — Maxim nem tűnt túl lelkesnek.
— Nos, — mondta Gaj ingerülten, — legalább nem puffantanak le minket ott helyben.
— A fenébe, persze hogy nem. Én nem fogom hagyni, hogy lepuffantsanak. És téged sem.
— És mi van, ha tankkal lesznek?
— Mi lenne? — Maxim hirtelen elhallgatott. — Tudod, nem is rossz ötlet. Fogjunk el egy tankot. Gaj, ez óriási ötlet. Pontosan ez az, ami kell nekünk. Figyelj csak: amint felbukkannak, te a levegőbe lősz. Én a hátam mögé teszem a kezemet, és te beadod nekik, hogy a foglyod vagyok. A többit már én elintézem. Te csak ne legyél láb alatt, és ami még fontosabb, ne lőj többet!
Gaj képtelen volt magában tartani a lelkesedését, és azt javasolta, azonnal kezdjenek neki a terv megvalósításának. A dűnéken kéne végigmenniük, hogy távolról észrevehessék őket.
Felkapaszkodtak egy dűnére.
Amint felértek a tetejére, rögtön megláttak egy fehér tengeralattjárót.
A dűnék mögött egy aprócska, sekély öböl nyílt, a tengeralattjáró ott lebegett védtelenül a vízen, vagy száz méternyire a parttól. Alig hasonlított egy fehér tengeralattjáróra. Gaj először arra gondolt, hogy vagy valami gigantikus, kétpúpú állat teteme lehet, vagy egy ritka sziklaalakzat, ami titokzatos módon keresztültört a homokon. Maxim rögtön rájött, hogy mi az.
Mikor elérték az öblöt és lementek a vízhez, Gaj látta, hogy a hosszú hajótestet és mindkét felépítményt rozsda borítja; fehér festése lepattogzott; az ágyúállások elferdültek; ágyúik lefelé, a víz felé mutattak. Kormos szélű, fekete lyukak ásítottak a burkolatán. Ezt senki nem élhette túl.
— Mit gondolsz, Gaj? Ez tényleg egy fehér tengeralattjáró? Láttál már ilyet azelőtt?
— Azt hiszem, az. Sosem szolgáltam tengerparti őrjáratnál, de mutattak nekünk fotókat és mentogrammokat, volt egy mentofilm is, „Partvédelmi rendszerünk tankjai” címmel. Igen, úgy van, ez egy fehér tengeralattjáró. Biztosan egy vihar behajtotta az öbölbe, megfeneklett a sekély vízben, aztán egy őrjárat észrevette. Látod, hogy ki van lyuggatva? Inkább szitának néz ki, mint tengeralattjárónak.
— Nem kéne megnéznünk? — dünnyögte Maxim, a roncsot kémlelve.
— Nos, hááát… Azt hiszem, meg kéne.
— Mi a gond? Valami baj van?
— Nos, hogy is mondjam… — Hogy is mondhatta volna? Szerembes káplár, több hadjárat veteránja, mesélt neki egy történetet egyik este egy fehér tengeralattjáróról, közvetlenül takarodó előtt. Azt mondta, a tengeralattjárók legénysége nem rendes tengerészekből áll, hanem halottakból, akik második szolgálatukat töltik. A tengeri démonok végigkutatják a tengerfeneket, és összeszedik a vízbefúlt tengerészeket, hogy feltöltsék a legénységet. Hogy mondhatna el Maknak egy ilyen történetet? Kinevetné, pedig nincs ebben semmi nevetni való. Aztán ott van az a történet, amit Leptu közlegénytől hallott, akit valami ismeretlen okból tisztből közlegénnyé fokoztak le. — Figyeljetek, srácok — mondta nekik egyik nap, mikor kissé be volt nyomatva — ezek a ti degenjeitek, mutánsaitok, sugárzásaitok — ez mind csak piskóta. Ezeket túlélhetitek, még úrrá is lehettek rajtuk. De jobban teszitek, ha imádkoztok Istenhez, nehogy egy fehér tengeralattjáróra juttasson benneteket. Inkább a vízbe fulladjatok, mint hogy egy olyanra tegyétek a lábatokat. Én már csak tudom… — Lefokozása előtt Leptu a partvidéken szolgált, egy őrhajó parancsnoka volt.
— Tudod, Mak, mindenféle babona, meg szóbeszéd járja a tengeralattjárókról. Ezeket most nem fogom itt elmesélni neked. De például Csacsu kapitány azt mondta, hogy ezek a tengeralattjárók mind radioaktivitással szennyezettek. Nekünk megtiltották, hogy a fedélzetükre lépjünk.
— Rendben. Te maradj itt, én megyek. Körülnézek, aztán majd meglátom, mennyire szennyezett.
Mielőtt Gaj kinyithatta volna a száját, Maxim már el is merült a vízben, és jó időre eltűnt szem elől. Gaj visszafojtott lélegzettel várta, mikor bukkan újra felszínre. Aztán sötét haja feltűnt a tengeralattjáró lepattogzott festésű oldalánál, közvetlenül a tátongó nyílás alatt. Fürgén, erőlködés nélkül, ahogy a légy a falon, úgy mászott fel négykézláb a napbarnított alak a megdőlt fedélzetre, onnan az orrnál lévő felépítményre, aztán eltűnt. Gaj felsóhajtott, és járkálni kezdett fel-alá a víz mentén, szemét a rozsdás szörnyetegre szegezve.
Csend volt. Csak a hullámok gördültek ki halkan a halott öböl partjára. Nem volt ott semmi más, csak az üres, fehér ég, és az élettelen, fehér dűnék. Minden száraz volt, forró, és kemény. Gaj gyűlölettel nézte a rozsdás csontvázat. — A fenébe, micsoda balszerencse! Más srácok évekig szolgálnak, és sosem látnak tengeralattjárót. Mi járunk talán egy órácskát, és puff! — itt van. Mintha az égből pottyant volna. Üdv a fedélzeten! Hogy hagyhattam magam ilyen zűrbe belerángatni? Ez az egész Mak műve. Az biztos, jól bánik a szavakkal. Érezteti veled, hogy nincs miért aggódnod. Talán azért nem rémültem meg igazán, mikor megláttam a tengeralattjárót, mert mindig másmilyennek képzeltem — élőnek, fehérnek, és elegánsnak, fehérbe öltözött tengerészekkel a fedélzetén. Most látom, hogy csak egy acél csontváz. Tulajdonképpen ez az egész hely halottnak tűnik. Még a szél sem mozdul. — Gaj leverten körülnézett, leült a homokra, fegyverét maga mellé tette, és nekiállt lehúzni a jobb csizmáját. — A pokolba, micsoda csend! Mi van, ha nem jön vissza? Ha az a fémszörnyeteg elnyelte, ha eltűnt nyomtalanul? A fenébe!