Elnyújtott, kísérteties hang emelkedett az öböl fölé. Gaj rémülten ejtette el a csizmáját. — Az istenit, csak egy rozsdás fedélzeti ajtó nyílt ki. Az ördögbe, egészen beleizzadtam! Tehát kinyitotta az ajtót. Ez azt jelenti, hogy egy percen belül kint lesz. — Nem, nem jött ki.
Gaj néhány percig nyakát nyújtogatva tanulmányozta a tengeralattjárót, és figyelmesen hallgatózott. Halotti csend. Ugyanaz a félelmetes csend, mint az előbb, de még félelmetesebbé tette az a kísérteties, rozsdás nyöszörgés. — Talán… talán nem nyílik az ajtó… talán zárva van? Magától bezáródott. — Gaj rémült szemei előtt látomás tűnt feclass="underline" egy nehéz acélajtó magától becsapódik Maxim mögött, a nehéz retesz lassan a helyére csúszik. Megnyalta száraz ajkát, és kiszáradt torokkal kiáltani próbált: — Hé, Mak! — Suttogásnak is gyenge volt. Ha legalább hallana valamit… — Hééé! — ordította. — Hééé! — felelték a dűnék komoran. Aztán megint leszállt a csend.
Halotti csend. Már kiáltani sem volt ereje. Szemét még mindig a tengeralattjáróra szegezte. A fegyverével babrált; remegő ujjai megtalálták a kibiztosító kart. Kilőtt egy sorozatot az öböl felé. Rövid, tompa puffanás, mintha a lövések egy pamutbálát találtak volna el. Szökőkút emelkedett a víz sima felszíne fölé, körök formálódtak és terjedtek tovább, egyre nagyobbra nőve. Gaj kissé feljebb emelte a fegyver csövét, és újra meghúzta a ravaszt. Talált! A lövedékek végigsorozták a fémfelületet, sivítva gellert kaptak. Aztán semmi. Tökéletes, halotti csend, mintha egyedül lenne a világon; mintha egyedül volna az örökkévalóságban; mintha valami varázslat röpítette volna ide. Mintha úgy csöppent volna ide erre a halott helyre, mint egy rémálomban, leszámítva azt, hogy nem tud felébredni, és mindörökre itt kell maradnia.
Magáról mit sem tudva, egyik lábán csizmával, Gaj nekiindult a víznek. Először lassan, aztán egyre gyorsabban; végül futva, lábait magasra emelve, zokogva és átkozódva. A rozsdás hajótest egyre közeledett. Végül odaért a tengeralattjáróhoz, megpróbált felmászni a fedélzetre, de képtelen volt rá. Körbejárta a tatot, talált egy kötelet, és kezéről és térdéről a bőrt lenyúzva felkúszott a fedélzetre. Megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét. Könny csordogált az arcán. — Hé! — kiáltotta.
Csend.
A fedélzet kihalt volt. Az orr felépítménye a feje fölött függött, mint valami hatalmas, pettyes gomba, és széles, csipkés sebhely tátongott a páncélzaton. Gaj körbejárta a felépítményt, és észrevett egy még nedves, felfelé vezető fémlétrát. A fegyvert a hátára vetette, és felmászott. Örökkévalóságnak tűnt, amíg a fojtogató csendben felfelé mászott, az elkerülhetetlen, az örökké tartó halál felé. Fent négykézlábra ereszkedett, és úgy maradt, megdermedve. A szörnyeteg várt rá: a fedélzeti nyílás szélesre tárva. Gaj odakúszott a tátongó fekete nyíláshoz, és bekémlelt. Feje hirtelen meglódult, gyomra felkavarodott. Elképzelte, hogy Mak ott van lent, az életéért küzd egy egész sereg ördög ellen, és kiabáclass="underline" „Gaj! Gaj!”; de a súlyos csend vigyorogva elnyeli a kiáltását, elnyomva a hang utolsó foszlányait is, és fojtogatja, összenyomja Makot. Gaj ezt már képtelen volt elviselni, és bemászott a nyíláson.
Fejetlenségében elveszítette lába alól a talajt, és lezuhant a homokos padlóra. Egy poros villanykörtéktől halványan megvilágított acélfolyosón volt. Közvetlenül a bejárati nyílás alatt a padlót évek alatt a szél által behordott finom homok borította. Gaj gyorsan felugrott, és attól félve, hogy már elkésett, kiáltozva rohant végig a folyosón: — Mak, itt vagyok! Jövök már! Jövök!
— Mi az ördögért kiabálsz? — kérdezte Maxim, szinte a semmiből előbukkanva. — Mi történt? Megsebesültél?
Gaj azonnal megállt. Megszédült, nekidőlt a válaszfalnak. Fülében hallotta a szíve dobolását. Nyelve teljesen megbénult. Maxim meglepetten bámult rá. Aztán láthatóan megértette, mi történt Gajjal. Kinyomakodott a folyosóra, megragadta Gajt a vállánál fogva, és gyengéden megrázta. Gaj lassan összeszedte magát.
— Azt hittem… Azt hittem, hogy te…
— Semmi baj, semmi baj. Az én hibám. Szólnom kellett volna, hogy gyere te is. De el voltam foglalva; annyi szokatlan dolog van itt.
— Én csak kiabáltam, kiabáltam neked — mondta Gaj dühösen. — Kiabáltam, aztán lőttem egy sorozatot. Legalább válaszolhattál volna.
— Masszaraks, én semmit sem hallottam — mondta Maxim bűntudatosan. Ez a rádió itt príma darab. Nem is gondoltam volna, hogy tudtok ilyen nagy teljesítményű berendezéseket készíteni.
— A rádió, az rádió. — Gaj bepréselte magát a félig nyitott ajtón. — Te itt szórakozol, amíg én a lelkemet kiteszem miattad. Na jó, mi olyan szokatlan ebben?
Nagyobbacska helyiség volt, rothadó szőnyegekkel. A három félgömb alakú, mennyezethez erősített világítótestből csak egy működött. A szoba közepén, székekkel körülvéve, nagy, kerek asztal állt. A falakon különös fotográfiák, és festmények lógtak. A bársony bútorkárpit maradványai foszlányokban fityegtek. Egy nagy rádió recsegett és bömbölt a sarokban. Gaj még sosem látott ilyet azelőtt.
— Úgy néz ki, tiszti szállás volt — mondta Maxim. — Gyere, nézz körül. Rengeteg látnivaló van itt.
— Mi van a legénységgel?
— Egy lélek sincs itt. Az alsó fülkékben áll a víz. Azt hiszem, ott vannak, mind megfulladtak.
Gaj elképedten nézett rá. Maxim gondterhelt arckifejezéssel fordult el.
— Fenemód szerencsénk van, hogy nem jött össze ez a dolog a Sziget Birodalommal. Gyere csak, nézz körül.
Maxim leült a rádió mellé, és a finomhangolót állítgatta. Közben Gaj a szobát fürkészte a tekintetével, nem tudván, hol is kezdje. Odament a fényképekhez, és tanulmányozni kezdte őket. Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy röntgen-felvételek. Vigyorgó koponyák homályos képei bámultak rá. Aláíráshoz hasonló, olvashatatlan feliratok voltak minden képhez csatolva. A legénység tagjai? Hírességek? Gaj megvonta a vállát. Talán Kaan bácsi ki tudná deríteni.
Egy nagy, élénk színű plakátot vett észre a szemközti sarokban. Nagyon szép volt még így is, hogy megtámadta a penész. Kék tengert ábrázolt, a tengerből egy jóképű, rendkívül izmos, narancsszínű alak bukkant elő. Feje aránytalanul kicsi volt, felét az erőteljes nyak tette ki. Egyik lábával a fekete partra lépett. A harcos egy érthetetlen szöveggel teleírt tekercset szorongatott az egyik kezében, a másikkal lángoló fáklyát emelt a szárazföld felé. Egy város tüzet fogott a fáklyától, és undorító szörnyszülöttek vonaglottak a lángok között. Másik, tucatnyi korcs szörnyeteg négykézláb kúszott-mászott szerteszét. Valami szöveget írtak folyóírással a plakát tetejére. A betűk ismerősek voltak, de a szavak, amiket formáztak, teljesen érthetetlenek.