Minél tovább tanulmányozta Gaj a plakátot, annál kevésbé tetszett neki. Egy plakátra emlékeztette a laktanyábóclass="underline" a fekete egyenruhás, büszke légiós (szintén apró fejjel, és erőteljes izmokkal) undorító, bibircsókos kígyók fejét vágja le merészen egy hatalmas ollóval. Felidézte magában az olló pengéin levő feliratokat: „Harcos” az egyiken, „Légió” a másikon. — Hát, — mondta magában, miközben egy utolsó pillantást vetett a plakátra, — majd meglátjuk, ki kit fog itt felgyújtani, masszaraks!
Elfordult a plakáttól, tett még néhány lépést, aztán megdermedt. Egy ismerős, négyszögletes arc bámult rá üveges szemekkel a finoman lakkozott polcról, homlokára hulló aranybarna fürtökkel, és jól látható sebhellyel a jobb arcán. Puduras kapitány volt, az Acélhős, a Halhatatlan Brigád egyik századparancsnoka, a fehér tengeralattjárók réme (tizenegyet süllyesztett el), aki elesett egy, a túlerőben lévő ellenséggel vívott ütközetben. A hősök koszorúját viselő mellszobra díszítette mindenhol az alakulótereket. Összeaszott, megsárgult fejét itt trófeaként állították ki. Gaj hátralépett. Igen, ez valódi. És amott egy másik fej, ismeretlen, vékony arc. És még egy, meg még egy. Uram Isten, mennyien vannak!
— Mak! Láttad ezt?
— Igen. Vess egy pillantást az asztalon levő albumokra — felelte Maxim. Gaj nagy nehezen elfordította a szemét a kísérteties kollekciótól, és vonakodva odament az asztalhoz. A rádió ismeretlen nyelven kiabált valamit; aztán rövid zenerészlet, statikus recsegés, majd megint beszélt valaki, bársonyos, fensőbbséges hangon: — Megsemmisítés, teljes és végleges megsemmisítés…
Gaj véletlenszerűen kiválasztott egy albumot, és felcsapta bőrbe kötött fedelét. Egy portré. Különös, hosszú arc, bozontos, vállig érő oldalszakáll, horgas orr, szokatlanul metszett orrlyukak. Haragos arc — képtelenség mosolyogva elképzelni. Furcsa egyenruha — két sor jelvénnyel vagy kitüntetéssel. Fontos személyiség. Biztosan valami nagykutya.
Gaj lapozott. Ugyanaz a személy, másokkal együtt, egy fehér tengeralattjáró hídján; itt is mogorva, pedig a társai vigyorognak. A háttérben, életlenül, volt valami, ami úgy nézett ki, mint egy tengerpart, néhány furcsa épület, és groteszk alakú fák elmosódott körvonalai. A következő lap. Gaj visszafojtotta a lélegzetét; egy égő „sárkány”, tornya oldalra billent; egy légiós harckocsizó teste lógott ki a nyitott búvónyílásból; két másik test oldalt, egymás mellett, és felettük ugyanaz a személy állt, kezében pisztollyal. Sűrű, fekete füst szivárgott a sárkányból, de a helyszín ismerős volt — ugyanaz a tengerpart, homokos föveny, és a dűnék. Gaj erejét összeszedve tovább lapozott. Egy csapat, vagy húsz mutáns, kötéllel egymáshoz kötözve; néhány szakavatott kinézetű kalóz, kezükben füstölgő fáklyákkal; és ugyanaz a személy, szemmel láthatóan parancsokat osztogatva, jobb karját kinyújtva, balját egy tőr markolatán nyugtatva. Azok a nyomorultak olyan szörnyen néztek ki, hogy félelmetes volt rájuk nézni. De ami ezután következett, az még félelmetesebb volt.
Ugyanaz a csapat mutáns, de húsukat már elemésztette a tűz. Ugyanaz a személy, a holttesteknek háttal, egy kis virágot szagolgat, és egy másik emberrel beszélget.
Egy hatalmas fa az erdőben, himbálózó holttestekkel teleaggatva. Némelyik a kezénél, mások a lábuknál fogva lógtak — és ezek nem mutánsok voltak. Egyik a rehabosok tarka uniformisát viselte; a másik a légiósok fekete kabátját.
Egy öregember, póznához kötözve. Az arca eltorzult, kiabál valamit. Ugyanaz a személy, gondterhelt arckifejezéssel, egy injekciós tűt vizsgálgat.
Még több fán lógó test, égő és elégett mutánsok, rehabosok, légiósok, halászok, parasztok, férfiak, nők, öregek, gyerekek. Panorámakép: tengerpart, négy jármű a dűnéken, mindegyik lángol; két fekete ruhás alak felemelt kézzel. Elég! Gaj lecsapta a fedelet, és a padlóra hajította az albumot. Várt pár másodpercet; aztán átkozódva a padlóra dobálta az összes albumot.
— És te tárgyalni akarsz ezekkel! Ezekkel? — kiáltott Maximra. — A nyakunkra akarod hozni ezeket a gyilkosokat?! Ezeket a mészárosokat? — Keményen belerúgott az albumba.
Maxim lekapcsolta a rádiót.
— Nyugodj meg — mondta. — Nem akarok én már semmit. És ne velem kiabálj, a te világod az oka mindennek. Teljesen elállatiasodtatok. Most aztán mit csináljak veletek? Te talán tudod? Nos, akkor mondjad!
Gaj hallgatott.
— Én tudom — mondta Maxim komoran. — Ennek most vége. Nem tárgyalok. Most nem hívhatok senkit az Észak ellen. Vadállatokkal vagyunk körülvéve, és ők azok, akiktől… — Felemelte az egyik albumot a padlóról, és belelapozott. — Istenem, micsoda gyönyörű világot tettetek tönkre! Micsoda világot! Nézd csak, micsoda gyönyörű világ volt ez!
Gaj átnézett a válla fölött. Ebben az albumban nem voltak szörnyűségek, csak tájképek, meglepő szépségű és tisztaságú színes felvételek: pompás növényzettel körülvett kék öblök, a tenger felett trónoló vakítóan fehér város, egy vízesés a szakadékban, egy nagyszerű autópálya, rajta sorban haladó élénk színű autókkal, ősi kastélyok, hófedte hegycsúcsok a felhők felett, egy síelő siklik a hegy lejtőjén, nevető kislány játszik a parti hullámverésben.
— Hol van most már mindez? — kérdezte Maxim. — Mit csináltatok vele, az ördögbe? Elcseréltétek a vas vackaitokra? És még embereknek nevezitek magatokat? — Az asztalra dobta az albumot. — Menjünk!
Az ajtóhoz viharzott, szélesre tárta, és kimasírozott a folyosóra. Mikor a fedélzetre értek, Gajhoz fordult: — Éhes vagy?
— Igen.
— Rendben, pár perc múlva ehetünk. Gyerünk a vízbe!
Gaj érte el elsőnek a partot, lehúzta a csizmáját, levetkőzött, és kiterítette a ruháit száradni. Maxim még a vízben volt, és Gaj nyugtalanul várta: Mak mélyre merült, és már hosszú ideje volt a víz alatt. Végül feljött a felszínre, egy hatalmas halat vonszolt a kopoltyújánál fogva. A hal meglepett képet vágott; nem értette, hogy kaphatták el puszta kézzel. Maxim kidobta a partra.
— Azt hiszem, biztonságos. Alig radioaktív. Valószínűleg mutáns. Bevesszük a piruláinkat, aztán rögtön elkészítem. Megehetjük főzés nélkül. Megmutatom, hogyan kell. Te még nem próbáltad? Add ide a kést.
Gaj átnyújtotta Maximnak a kést, és ő ügyesen és gyorsan kifilézte a halat.
Miután végeztek az evéssel, meztelenül lefeküdtek a fövenyre.
Ha elkap minket egy őrjárat, és megadjuk magunkat, hova visznek bennünket? — kérdezte Maxim hosszú hallgatás után.
— Hogy érted azt, hogy hová? Oda, ahol a büntetésedet töltötted. És engem — a katonai szolgálati helyemre. Miért kérded?
— Biztos vagy benne?
— Biztosabb nem is lehetnék. Ez a vezénylő tábornok parancsa. Miért akarod tudni?
— Most rögtön nekiállunk megkeresni a légiósokat.
— Elkapunk egy tankot?
— Nem, Gaj, a te mesédet fogjuk használni. Elraboltak a degenek, és egy elítélt megmentett.
— Feladod magad? — Gaj felült. — És engem is? Visszamenjünk a sugárzási zónába? Miről beszélsz?
Maxim nem válaszolt.
— Mak, én ott megint istenverte fafejű bolond leszek.
— Nem — felelte Maxim. — Nos, sajnos, Gaj… de igen. De nem úgy, mint azelőtt. Mostantól valami másban fogsz hinni, egy igaz ügyben. Nézd, én tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás. De még így is jobb, sokkal jobb lesz.