— De miért? Miért? — kiáltotta Gaj kétségbeesetten. — Mért kell ez neked?
Maxim végighúzta arcán a kezét.
— Kitört a háború, Gaj. A rádióban mondták. Nem tudom, hogyan kezdődött: vagy mi támadtuk meg a hontikat, vagy ők minket. Mindenesetre háború van!
Gaj rémülten bámult rá. Háború. És Rada? Megint kezdődik minden előröl.
— Nekünk ott a helyünk — folytatta Maxim. — Általános mozgósítás van. Amnesztiát hirdettek az elítélteknek, és elrendelték a besorozásukat. Csatlakoznunk kell hozzájuk, Gaj. Bárcsak a te egységedbe kerülhetnék.
Gaj alig hallotta. Fejét átkarolva ide-oda hintázott, és ezt ismételgette magában: — Miért, miért? A pokolba! A pokolba!
Maxim megrázta a vállát.
— Szedd össze magad! — szólt rá szigorúan. — Most nincs rá idő, hogy elhagyd magad. Hamarosan, nagyon hamar, harcolnunk kell majd. — Felállt, és újra megtörölte az arcát. — Gyorsan szedd össze a dolgaidat, aztán menjünk. Sietnünk kell.
— Gyerünk, Fank, késésben vagyok.
— Igen, uram. Ami Rada Gaalt illeti… kikerült az államügyész hatásköréből, és most nálunk van.
— Hol?
— A Kristályhattyú palotában. Kötelességemnek tartom, hogy megjegyezzem, szerintem kétséges, hogy bölcs dolog volt-e ez az akció. Kétlem, hogy egy efféle nő segíteni tudna nekünk irányítani Makot. Az efféle nők gyorsan felejtenek, és ha még Mak is…
— Azt hiszi, Agyas még magánál is hülyébb?
— Nem, de…
— Agyas tudja, hogy ki vitte el a nőt?
— Attól félek, igen.
— Rendben, tehát tudja. Elég ebből. Mi más jelentenivalója van még?
— Szendi Csicsaku találkozott a Bábossal. Úgy tűnik, a Bábos beleegyezett, hogy összehozza Szendit a Gróffal, azzal a feltétellel…
— Állj! Miféle Csicsaku? A Homlokos Csik?
— Igen.
— Pillanatnyilag nem érdekel az alvilág. Van valami a Mak Szim ügyben? Rendben, akkor figyeljen. Ez a háború minden tervünket összekavarta. Én most elmegyek, harminc-negyven nap múlva jövök vissza. Azt akarom, hogy addigra zárja le a Mak Szim ügyet. Mire visszatérek, Mak legyen itt, ebben az épületben. Adjon neki valami munkát, hagyja dolgozni, és ne korlátozza a szabadságát. De tudassa vele — nagyon diszkréten — hogy tőle függ Rada sorsa. Semmilyen körülmények közt sem találkozhatnak. Mutassa meg neki az intézetet, mutassa meg, min dolgozunk — ésszerű keretek között, természetesen. Beszéljen neki rólam, intelligens, tisztességes emberként mutasson be, kiváló tudósként. Adja oda neki a cikkeimet, kivéve a titkosakat. Alkalmanként ejtsen el célzásokat a kormányzattal való szembenállásomról. Ne hagyja, hogy a legcsekélyebb vágy is ébredjen benne az intézet elhagyására. Ez minden, amit mondani akartam. Kérdés?
— Igen. Mi a helyzet az őrséggel?
— Semmi. Bolondság lenne.
— Állítsunk rá valakit?
— Rendben, de tapintatosan. Nem, mégsem. Ne ijesszük meg. A legfőbb cél az, hogy ne akarja elhagyni az intézetet. Masszaraks, hogy pont ilyenkor kell elmennem! Ez minden?
— Még egy utolsó kérdés. Bocsásson meg, Vándor.
— Igen?
— Kicsoda ő valójában? Miért kell magának?
A Vándor felállt, odament az ablakhoz, és anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta:
— Félek tőle, Fank. Ez egy nagyon, nagyon veszélyes ember.
17.
Mikor a csapatszállító vonatot a honti határtól kétszáz kilométernyire félreállították egy mellékvágányra, a kopott, piszkos állomásépület mellé, Zef másodosztályú közlegény a tartálykocsihoz futott forralni való vízért, és egy hordozható rádióval tért vissza. Tájékoztatta társait, hogy az állomáson kitört a káosz, mert egyszerre két brigádot rakodnak ki; a tábornokok ordítoznak egymással. Miközben ő, Zef, elvegyült a segédtisztek és tisztiszolgák tömegében, sikerült egy rádiót újítania.
A vagonnyi katona egyetértő kiáltásokkal üdvözölte a bejelentést. Mind a negyvenen Zef köré csődültek. Képtelenek voltak megállapodni, lökdösődtek, átkozódtak, és siránkoztak, míg Maxim végül rájuk nem ordított: — Csend legyen, szarháziak! — Mikor elcsendesedtek, Zef bekapcsolta a rádiót, és egyik állomásról a másikra tekergette.
Perceken belül néhány igen különös dolgot tudtak meg. Először is, kiderült, hogy a háborús cselekmények még nem kezdődtek meg; nem voltak véres ütközetek. A Honti Háborús Liga tudtára adta az egész világnak, hogy a Mindenható Teremtők, ezek a hatalmat bitorló banditák, bérenceiket, az úgynevezett Honti Igazság Uniót felhasználva, hitszegő provokációt hajtottak végre, és most összevonják csapataikat a sokat szenvedett Honti határain. A Honti Unió viszont a Honti Ligát ostorozta, mint a Mindenható Teremtők fizetett ügynökeit, és részletesen leírta, hogy ez és ez a túlerőben lévő alakulat hogyan szorítottak át a határon egy kis alegységet, akiket már kimerítettek az ezt megelőző harci cselekmények, és nem engedte őket visszatérni. Ezek a tények, és ez szolgált ürügyül az úgynevezett Mindenható Teremtőknek, hogy megindítsák barbár inváziójukat, ami most minden percben várható. Mind a Liga, mind az Unió, szinte egyforma közleményekben, burkolt célzásokat tettek nukleáris aknákról, amik lesben állva várnak a hitszegő ellenség inváziós erőire.
Zef befogott néhány adást olyan nyelveken is, amiket csak ő értett. Elmondta nekik, hogy az Ondol Fejedelemség még létezik, mint független állam, sőt, folytatja gyilkos támadásait Hozzlag szigete ellen. (A vagonban nem volt egyetlen ember sem, Zefet leszámítva, aki korábban hallott volna akár erről a hercegségről, akár a szigetről.) De az éter főleg azon egységek parancsnokainak egymás elleni kirohanásaival volt tele, akik a fő hídfőállás felé próbáltak utat törni maguknak a két lerobbant vasútvonalon át.
A köztörvényes rabok úgy gondolták, fő céljuk az, hogy átmenjenek a határon, ott aztán mindenki a maga ura lesz majd; a politikai foglyok hajlottak rá, hogy borúsabban lássák a helyzetet. Azon a nézeten voltak, azért küldik őket, hogy felrobbantsák magukat a nukleáris aknákon. Ezt senki nem élné túl. Ezért aztán jó ötlet volna, ha mikor a frontra érnek, elrejtőznének, míg minden elcsendesedik. Az nem is volt kérdéses, hogy ennyire ellentétes nézeteket valló emberek között érveken alapuló eszmecsere nem lehetséges; a vita gyorsan egyhangú kirohanásokká alakult a front mögött magukat meghúzó piszkos csirkefogók ellen, akik két napja egy falat kaját sem juttattak nekik, és valószínűleg a pálinka-fejadagjukat is eltüntették. A büntetőzászlóalj katonái eltöltötték volna az éjszaka hátralevő részét a téma különböző variációinak taglalásával, így hát Maxim és Zef áttört a tömegen, és felmásztak durva priccsükre.
Az éhes és ingerült Zef már elaludt volna, de Maxim nem hagyta. — Majd alszol később. Holnap már valószínűleg a fronton leszünk, és még semmiben sem jutottunk megegyezésre. — Zef azt dünnyögte, hogy nincs semmi, amiben meg kéne egyezniük; hogy az ember esze reggel mindig élesebb; hogy Maxim nem vak, láthatja, micsoda ganéba keveredtek; és hogy az ember nem juthat semmire ezekkel a féleszű kurvapecérekkel. Maxim azt felelte, hogy pillanatnyilag nem ez izgatja. A háború oka, hogy kinek jó, és miért, ez az, amiről beszélgetni akar — még nem látja át elég világosan ezt a kérdést.
Zef morgott, ásított, újra tekerte a kapcáit, de miután Maxim eleget nyaggatta és hízelgett neki, végül beleegyezett, hogy kifejtse nézeteit a háború okait illetően.