Legalább három lehetséges ok volt. A legfőbb a gazdasági. Mindenki tudja, hogy mikor egy ország gazdasága pocsék állapotban van, a legkényelmesebb megoldás háborút indítani, ez jó ürügy arra, hogy rögtön mindenki száját befoghassák. A Vadkan, aki jó sokat tud a gazdaságnak a politikára gyakorolt hatásáról, évekkel ezelőtt megjósolta ezt a háborút. Az embereket be lehet csapni a tornyokkal, de a nyomor, az más. Meddig lehet azt mondani egy éhes embernek, hogy tele van a hasa? Végül be fog vadulni; és nem tiszta öröm egy országnyi dühöngő őrültet kormányozni, különösen, ha rájönnek, hogy az őrültekre nincs hatással a sugárzás. Másik lehetséges ok a gyarmatosítás kérdése — piacok, olcsó rabszolgamunka, nyersanyagok, mindez profit forrása a Teremtők személyes befektetései számára. Végül észben kell tartani, hogy a Közegészségügyi Minisztérium és a Hadügy évek óta civakodnak. Holló a hollónak… A Közegészségügyi Minisztérium félelmetes és telhetetlen étvágyú szervezet, de ha a Hadügy elér bármi kis sikert, a tábornokok rövid úton elintéznék a minisztériumot. Másrészről ha a háború patthelyzettel végződne, a minisztérium intézné el rövid úton a tábornokokat. Ezért aztán nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy az egész csetepaté egy ügyes provokáció, amit a Közegészségügyi Minisztériumban főztek ki. Ez lehet a helyzet, a jelenleg tomboló káoszból ítélve, meg abból a tényből, hogy már egy hete kiabálunk torkunk szakadtából, de a hadműveletek még mindig nem kezdődtek el. És talán nem is fognak.
Mikor Zef ide ért a beszédében, a lökhárítók felsivítottak, a vagon megremegett, kívül kiabálás és fütyülés töltötte be a levegőt, és a csapatszállító szerelvény nekilódult. A köztörvényes rabok rázendítettek egy nótára: „Nem lesz itt már se kaja, se pia…”
— Rendben — mondta Maxim. — Hihetően hangzik, amit mondtál. Nos, ha elkezdődik a háború, az hogy érint minket? Mi fog történni?
Zef morgott, hogy ő nem tábornok, aztán nekifogott kifejteni a nézeteit. — A Világháború vége és a Polgárháború kezdete közötti kis szünetben a hontiak egy hatalmas nukleáris aknamezővel kerítették el magukat hajdani hűbéruruktól. Ráadásul bizonyosan volt nekik nukleáris tüzérségük, és a politikusaikban megvolt az előrelátás, hogy ezeket a javakat ne merítsék ki a Polgárháború során, hanem félretegyék őket nekünk. Tehát az invázió nagyjából így fog kinézni: három vagy négy rehabos brigád tankokkal áll majd a támadó ék élén; a hadsereg egy hadteste biztosítja őket hátulról; és egy légiós különítmény nehéz tankokkal és emitterekkel felszerelve követi őket. A magamfajta degenek előre fognak rohanni a sugárcsapásoktól hajtva, és a katonaság versenyt fut velünk az ugyanazokkal az emitterekkel kiváltott őrjöngő lelkesedés hatására. Azokat, akik nem megfelelően reagálnak — és lesznek olyanok — a légiósok tüze pusztítja el. Ha a hontiak nem bolondok, a messze hordó ágyúikkal fognak tüzet nyitni, és elpusztítják a tankokat. De tegyük fel, hogy a hontiak bolondok, és ezért a kölcsönös megsemmisítés mellett kötelezik el magukat. A nagy zűrzavar közepette a Liga megtámadja az Uniót, és az Unió a Liga torkába mélyeszti a fogait. Közben bátor csapataink mélyen behatolnak az ellenség területére, és elkezdődik a dolog legérdekesebb része — amit mi, sajnos, már nem fogunk látni. Dicsőséges harckocsizóink menetoszlopai szétbontakoznak, és szétszóródnak egész Hontiban. Ha igazad van Gajt illetően, akkor az emberek megtapasztalják a sugárzás-elvonás tüneteit. És a tünetek különösen súlyosak lesznek, mert a légiósok szuper dózisokat fognak adni nekik az ellenséges területre való betörés során.
— Masszaraks! — bődült el Zef. — Mintha csak látnám, ahogy azok az idióták kimásznak a tankjaikból, lefekszenek a földre, és könyörögnek, hogy lőjék agyon őket. És a kedves honti polgárok, a honti katonákról nem is beszélve, a dolgok botrányos állásán felbőszülve, nem fogják megtagadni a kérésüket. Nagy mészárlás lesz.
A vonat felgyorsult, és a vagon hevesen himbálózott. Egy távoli sarokban rabok kockáztak; a lámpa ide-oda himbálózott a mennyezet alatt; valaki egyhangúan mormogott — talán imádkozott.
A szemük égett a sűrű cigarettafüsttől.
— Azt hiszem, a vezérkar számításba veszi ezt, — folytatta Zef, — és ezért nem lesz azonnali áttörés. Lövészárok-háború lesz, és a hontiak, minden hülyeségük ellenére, kitalálják, hogy mi következik, és elkezdik levadászni az emittereket. Nem tudom biztosan, hogy mi fog történni — fejezte be. — Azon sem lennék meglepve, ha holnap reggel nem kapnánk kaját. Attól félek, már semmi mást sem fogunk kapni. Most már mi az ördögért etetnének minket?
Hosszú szünet következett.
— Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? Hogy itt a helyünk? — kérdezte Maxim.
— Ez a vezetőség parancsa — dünnyögte Zef.
— A parancs az parancs, — vitatkozott Maxim, — de nekünk is van fej a két fülünk között. Nem kellett volna nekünk is eltűzni a fővárosba Vadkannal együtt? Talán ott több hasznunkat vennék.
— Talán igen, talán nem. Vadkan atomtámadásra számít. Egy csomó torony meg fog semmisülni, egész körzetek fognak felszabadulni. De tegyük fel, nem lesz semmiféle bombázás. Senki sem tud semmit, Mak. El tudom képzelni, micsoda bolondokháza van most a vezetőségnél. — Zef a gondolataiba merült, szakállát simogatta. — Vadkan adta be nekünk ezt a képtelenséget a bombázásról, de nem hiszem, hogy emiatt húzta volna el a csíkot a fővárosba. Ismerem őt; már régóta próbál bekerülni a vezetésbe. Igencsak valószínű, hogy fejek fognak hullani a főhadiszálláson.
— Tehát ott is bolondokháza van — mondta Maxim vontatottan. — Nem készültek fel ők sem.
— Hogy tudtak volna felkészülni? Néhányan közülük azt remélik, hogy lerombolhatják a tornyokat, mások azt, hogy megóvhatják őket. A földalatti mozgalom nem egy politikai párt, inkább olyan, mint a vegyes ecetes gombasaláta.
— Kár. Abban reménykedtem, hogy a földalatti mozgalom eltervezte, hogyan használja ki a háborút — tudod, a nehézségeket, a zűrzavart — hogy előnyt kovácsoljon a potenciális forradalmi helyzetből.
— Francot sem tud a földalatti mozgalom — mondta Zef borúsan. — Honnan is tudhatnák, hogy mi a helyzet, emitterekkel a sarkukban?
— Francot sem ér ez a te földalatti mozgalmad. — Maxim nem tudta tovább türtőztetni magát.
Zef felfortyant. — Álljon már meg a menet! Ki vagy te, hogy megítélsz bennünket? Ki vagy te, masszaraks, hogy követelőzöl itt? Katonai megbízatást akartál? Rendben, megkaptad. Figyelj meg mindent, éld túl, térj vissza, és jelents. Ez neked túl egyszerűen hangzik? Nagyszerű! Annál jobb nekünk. Elég ebből. Fáradt vagyok. Hagyj nekem békét, masszaraks! Aludni akarok.
Hátat fordított Maximnak, és rákiáltott a kockázó emberekre: — Hé, dögbogarak! Takarodó van! Egy-kettő, különben baj lesz!
Maxim a hátára fordult, karját keresztben a feje alá tette, és az alacsony mennyezetet bámulta. Valami mászott mellette. A dögbogarak halkan átkozták egymást, miközben bevackolódtak éjszakára. Egy ember Maximtól balra nyögött, és felkiáltott álmában: halálra ítélték, és most aludt, talán utoljára. Körülötte mindenki horkolt, zihált, és motyogott, valószínűleg utoljára. A világ kietlen, sárga, fojtogató, és reménytelen volt. A kerekek dübörögtek, a mozdony sivított, és füstöt sodort be a szél az apró, rácsos ablakon.
— Itt minden rohadt — gondolta Maxim. — Nincs köztük egyetlen igaz ember sem. Egyetlen tiszta fej sem. És én megint zűrbe kerültem, mert megbíztam más emberekben. Itt senkiben és semmiben nem lehet megbízni. Csak saját magamban. De mire jutok egymagam? Elég történetet hallottam már, hogy tudjam: egymagában az ember fenét sem ér. Talán igaza volt a Varázslónak. Talán ki kéne szállnom ebből az egészből? De nem tudok. Ez a természetem ellen való lenne. És félelmetes dolog az erők kiegyensúlyozójának lenni. De a Varázsló azt mondta, én erőt képviselek. És most, hogy van egy konkrét ellenség, van egy pont, ahol ezt az erőt alkalmazhatom. Itt engem taccsra tesznek. Kétség sem férhet hozzá. De nem holnap! Addig nem, amíg meg nem mutattam, hogy valódi erőt képviselek. Majd meglátjuk… A Központ. Igen, a Központ. Meg kell találnom. Most a földalatti mozgalom minden erejét erre az egyetlen feladatra kell koncentrálnunk. És én vezetni fogom őket. Nekem fognak dolgozni. Igen, barátocskám, nekem fogtok dolgozni. Nézd csak, hogy horkol. Horkolj csak, holnap majd kiviszlek innen… Mikor fogok én újra normális módon aludni? Tiszta, tágas szobában, két tiszta lepedő között? Masszaraks, micsoda szokás ez itt, hogy minden éjjel ugyanazon a pokrócon alszanak? Ó, igen, tiszta ágynemű, és egy jó könyv, mielőtt lekapcsolom a villanyt, és elalszom. A vonat még megy, sokáig nem fogunk megállni. Gondolom, valaki úgy döntött, hogy ez a háború nem kezdődhet el nélkülünk. Vajon mit csinál Gaj a káplárok vagonjában? Rég nem gondoltam már Radára… Elég már, Maxim, te nyavalyás ágyútöltelék. Aludj inkább.