Nem aludt sokáig. A vonat megállt, a nehéz ajtó csikorogva kinyílt, és egy sztentori hang harsant: — Negyedik század! Kifelé, futólépésben! — Reggel öt óra volt, hajnalodott. Az idő ködös, nyirkos. Ásítozva, a csípős hajnali levegőtől dideregve a büntetőszázad nehézkesen kikászálódott a vagonból. A káplárok már a posztjukon voltak; dühösen és türelmetlenül ragadták meg a lábakat, rángatták le az embereket a vonatról, és pofozták őket tovább, ordítozva: — Szakaszonként sorakozó! Igazodj! Hova mész, te barom? Melyik a te szakaszod? Neked beszélek, te hájfejű! Gyerünk, mintha élnél! Igazodj!
Rajokra oszlottak, és felsorakoztak az autók mellett. Néhány szegény ördög, aki eltévedt a ködben, körbe szaladgált a szakaszát keresve, és mindenfelől rájuk ordítoztak. A rosszkedvű és fáradt, borzas szakállú Zef zihálva, de határozott hangon elkiáltotta magát: — Gyerünk már, fürgén, sorakozó! Ma harctéri ellátmányt kapunk… Egy arra járó káplár lekevert neki egy pofont. Maxim azonnal akcióba lépett, és a káplár belehemperedett a sárba. A felvidult rabok szívből nevettek rajta. — Brigád, vigyázz! — kiáltotta egy láthatatlan figura. A zászlóaljparancsnokok éles hangon parancsokat rikoltoztak; a századparancsnokok sorban visszhangozták őket, és a szakaszparancsnokok futkosni kezdtek. Senki sem állt vigyázzban: a rohambrigádosok összegörnyedtek, kezeiket dörzsölgették, vagy helyben futottak, hogy felmelegedjenek; a szerencsésebbek dohányoztak; a sorokban a kajáról morgolódtak — úgy nézett ki, megint nem fognak ételt kapni — és szitkozódtak: — A pokolba ezzel az átkozott háborúval!
— Brigád, pihenj! — kiáltott fel Zef. — Oszolj! Lehet facsarni! — Az emberek már oszolni kezdtek, de a káplárok megint futásnak eredtek, és hirtelen fénylő fekete esőkabátos légiósok fejlődtek fel egyes sorokba, és fegyverrel a kézben futni kezdtek a kocsik felé. Rémült csend járt a nyomukban; az emberek gyorsan felsorakoztak, és kezdték kiegyenesíteni a sorokat.
Egy acélos hang hasított bele a ködbe: — Kurvapecérek! Ha valaki is ki meri nyitni a pofáját, azt lelövöm! — Mindenki megdermedt. Ideges várakozás vette kezdetét. A köd eloszlott valahogyan, láthatóvá téve a csúf állomásépületet, a nedves síneket és távíróoszlopokat. Jobbra, a brigád előtt, emberek sötét csoportja álldogált. Visszafojtott hangokat sodort felőlük a szél, aztán valaki felcsattant: — Hajtsa végre a parancsot!
Maxim hátrapillantott a szeme sarkábóclass="underline" mögöttük mozdulatlan légiósok álltak, gyanakodva és gyűlölködve meresztették rájuk a szemüket esőkabátjuk fekete csuklyája alól.
Egy terepszínű kezeslábasba öltözött alak vált ki a csoportból, lötyögött rajta a bő ruha. A brigád parancsnoka volt, Anipszu ex-ezredes, akit megvesszőztek és börtönbe zártak, mert kincstári üzemanyaggal kereskedett a feketepiacon.
Pálcáját pörgetve az emberek felé fordult.
— Katonák! Nem véletlenül szólok magukhoz, mint katonákhoz, noha mindannyian, magamat is beleértve, még a társadalom kitaszítottjai vagyunk. Legyenek hálásak, amiért megengedték maguknak, hogy ma harcba szálljanak. Néhány óra múlva legtöbben már halottak lesznek, és ez dicsőséget hoz majd számukra. De maguk közül azok, akik túlélik, jól fognak majd élni: katonai fejadag, pálinka, meg minden más. Most elindulunk, hogy elfoglaljuk a kiinduló pozíciónkat. Mikor odaérnek, beszállnak a tankjaikba. Aztán vagy százötven kilométer — nem egy nagy dolog. Maguk nem igazi harckocsizók, de tudják, hogy amit szereznek, az a maguké lesz. Senki sem fog kérdezősködni. Brigád! Jobbra át! Zárt rendben, előre indulj! Tökkelütöttek! Azt mondtam, zárt rendben! Káplárok, masszaraks! Mi a fenét bámulnak? Barmok! Négyes oszlopba fejlődj! Káplárok, állítsák őket négyes oszlopba! Masszaraks!
A légiósok segítségével a káplárok négyes oszlopba rendezték a brigádot, és újra kiadták a „Vigyázz!” parancsot. Maxim a brigádparancsnok közelében állt. Az ex-ezredes merev részeg volt. Dülöngélt, pálcájára támaszkodott, időnként a fejét rázta, és kezével törölgette durva, kékes színű arcát. A zászlóaljparancsnokok, szintén tök részegen, mögötte álltak: az egyik értelmetlenül vihorászott; egy másik makacsul próbált rágyújtani egy cigarettára; a harmadik pisztolytáskáját markolászva tántorgott a sorok között. Az emberek irigykedve szimatolták a pálinkagőzt, és egyetértő mormogás futott végig a sorokon. — Gyerünk már, gyerünk — motyogta Zef. — Ma harctéri ellátmányt kapunk. — Maxim ingerülten oldalba bökte a könyökével.
— Hallgass! — sziszegte a fogai között. — Elegem van belőled.
Ekkor két ember ment oda az ezredeshez: egy csendőr kapitány, fogai közt pipát szorongatva, és egy nagydarab, feltűrt gallérú, hosszú esőkabátot viselő civil. Maximnak ismerősnek tűnt a civil, ezért alaposabban szemügyre vette. A civil suttogott valamit az ezredesnek. Az értetlenül bámult rá. — He? — kérdezte. A civil újra suttogni kezdett, az elítéltek menetoszlopa felé mutogatva. A csendőr kapitány közönyösen pöfékelt a pipájából. — Minek az magának? — ordította az ezredes. A civil előhúzott egy iratot, de az ezredes félresöpörte a kezével. — Nem kapja meg — mondta. — Együtt kell meghalniuk, egy emberként. — A civil tovább erősködött. — A pokolba magával — felelte az ezredes. — Meg a minisztériumával is. Mind meg fognak halni, egytől egyig. Nincs igazam? — kérdezte a kapitánytól. Az egyetértően bólintott. A civil megragadta az ezredes kezeslábasának ujját, és erősen megrázta. Az ezredes majdnem elesett, és arca elsötétült a dühtől; kezét a pisztolytáskájára csúsztatta, és egy katonai pisztolyt húzott elő belőle. — Tízig számolok — közölte a civillel. — Egy. Kettő. — A civil kiköpött, és végigsétált a menetoszlop mellett, az emberek arcát bámulva. Az ezredes folytatta a számolást; mikor elérte a tízet, lőtt. A kapitány ettől megrémült, és meggyőzte, hogy tegye el a pisztolyát. — Mind fel fognak fordulni, egytől egyig — jelentette ki az ezredes. — Velem együtt… Brigád, előre indulj! Egyenest a pokolba, szemét disznók!
A brigád megindult a hernyótalpak vágta hepehupás ösvényen. Az emberek csúszkáltak, és egymásba kapaszkodtak. A menetoszlop leereszkedett egy mocsaras mélyedésbe, elkanyarodott, és eltávolodott a vasútvonaltól. Itt a szakaszparancsnokok utolérték az egységeiket. Gaj felzárkózott Maxim mellé. Arca sápadt és feszült volt, és hosszú ideig nem szólt semmit, habár Zef kérdezgette, hogy mit hallott. A mélyedés fokozatosan kiszélesedett, bokrok tűntek fel, és egy erdőcske látszott elöl homályosan. Az út kanyarulatában, lánctalpaival egy vízzel telt kátyúba süllyedve, hatalmas, idomtalan kinézetű, ódivatú tank bukkant fel. Nem olyan volt, mint a partvédelem tankjai; tornya kicsi volt és szögletes, kicsi ágyúval. Olajfoltos ruhájú, mogorva alakok lézengtek körülötte. Az elítéltek elvonultak mellettük, lazán, zsebre dugott kézzel, nem tartva az alakzatot. Többen óvatosan körülnéztek, abban reménykedve, hogy besurranhatnak a bozótosba. A bokrok nagyon csábítóak voltak, de az út mentén fekete ruhás, gépfegyveres alakok posztoltak két- háromszáz lépésenként. Három üzemanyag-szállító teherautó vánszorgott a kátyúkon át a menetoszlop felé. Mogorva sofőrjeik tudomást sem vettek a fegyencekről, amint elhaladtak mellettük. Az eső egyre erősebb lett, az emberek egyre kedvetlenebbek. Csendben mentek, engedelmesen, mint a barmok, egyre ritkábban pillantva maguk köré.