— Figyelj csak, szakaszparancsnok, — dünnyögte Zef, — tényleg nem kapunk semmi kaját?
Gaj kivett egy darab kenyeret a zsebéből, és odaadta neki.
— Ennyi van — mondta — mindhalálig.
Zef szakállán keresztül a szájába tolta a kenyérhéjat, és rágcsálni kezdte.
— Ez őrült — gondolta Maxim. — Mindenki tudja, hogy a biztos halálba megyünk. Ezek mégis mennek, mint a marhák. Talán valami váratlan dologra számítanak? Talán minden embernek van valamiféle saját terve? Ezek a bolondok semmit sem tudnak az emitterekről. Mindegyik azt hiszi, hogy valahol útközben kiugorhatnak a tankból és elbújhatnak, míg a többi bolond nyomul tovább előre. Röplapokat kellene készítenünk az emitterekről; rádióállomásokat kellene felállítanunk, habár a rádiók csak két frekvencián működnek. Nem számít, akkor is el kell juttatnunk az üzenetünket az emberekhez — a szünetekben, az adáshibák idején. A földalatti mozgalom embereinek ellenpropagandát kellene folytatniuk, nem tornyokat ledönteniük. De ezt majd később; most csak elvonja a figyelmemet. Szemfülesnek kell lennem, meg kell találnom a legapróbb menekülési lehetőséget is. A tankok körül egyetlen fegyvert sem látok, csak a légió lövészeinél. Ezt észben kell tartanom. Ez a völgyteknő jó, mély hely, és az őröket valószínűleg visszavonják, amint áthaladtunk rajta. Őrök? Mindenki, beleértve az őröket is, ész nélkül rohanni fog előre, amint az emittereket bekapcsolják.
Hihetetlenül tisztán látta maga előtt, mi fog történni. Bekapcsolják az emittereket. A fegyencbrigád tankjai dübörögve előre rohannak, a hadsereg egy emberként követi őket. Az egész front mögötti zóna el fog néptelenedni. — Nehéz meghatározni a zóna mélységét, mivel nem ismerem az emitterek hatósugarát — nagyjából két-három kilométer lehet. Így hát két-három kilométer mélységig a zónában nem lesz egyetlen tiszta fejű ember sem, engem leszámítva. Nem, nem csak két-három kilométerig. Jóval tovább. Minden fixen telepített egységet, és minden tornyot is bekapcsolnak, a biztonság kedvéért a legnagyobb teljesítményre. Az egész határövezet meg fog őrülni. Masszaraks, mi lesz Zeffel? Ő nem fog kibírni ekkora dózist. — Maxim vetett egy oldalpillantást az erdőn át békésen lépkedő, vörös szakállú volt pszichiáterre. — De, ki fog tartani. Legrosszabb esetben segítenem kell neki, habár attól félek, nem lesz rá idő. És Gaj — egy percre sem vehetem majd le róla a szemem. Akárhogy is, én leszek a legnagyobb hal ebben a pocsolyában, és senki sem fog tudni megállítani, sőt még csak megpróbálni sem fogja senki.
Amint kiértek az erdőből, hangszórók búgását hallották, motorok bőgését, és izgatott kiáltozást. Elöl, egy észak felé enyhén emelkedő füves lejtőn három sorban tankok álltak. Emberek járkáltak közöttük, a kékesszürke füstfátyol mögött.
— Nahát, emberek, itt vannak a koporsóink — kiáltotta egy vidám hang előttük.
— Nézzétek csak, mit adtak ide nekünk — mondta Gaj. — Háború előtti masinák, konzervdobozok, csupa szemét. Mi lesz velünk, Mak? Tényleg itt fogunk meghalni?
— Milyen messze van ide a határ? — kérdezte Maxim. — És mi van a dombtetőn túl?
— Egy síkság — felelte Gaj. — Lapos, mint az asztal. A határ vagy három kilométernyire van. Aztán kisebb dombok kezdődnek, egészen a…
— Folyó nincs?
— Nincs.
— Vízmosások?
— Nem. Nem emlékszem. Miért?
Maxim elkapta a karját, és erősen megszorította.
— Ne add fel, Gaj. Minden rendben lesz.
— Igazán? Én nem látok ebből semmi kivezető utat. A fegyvereinket elvették, vaktöltényt kaptunk igazi lőszer helyett. Nincsenek gépfegyvereink. Nem számít, merre indulunk, meg fogunk halni.
Aha — mondta Zef kárörvendően, a fogát piszkálva. — Magad alá csurgattál, mi? Ez nem lesz olyan egyszerű dolog, mint foglyokat szájon vágni.
A menetoszlop bekóválygott a tankok sorai közé, és megállt. Nehéz lett volna folytatni a beszélgetést a zaj miatt. Hatalmas hangszórókat állítottak fel a füvön, és egy szalagra felvett hang ismételgette folyamatosan: — A dombtetőn túl várakozik a hitszegő ellenség. Előre, előre! Nem vonulunk vissza! Húzzák maguk felé a botkormányokat, és irány előre. Irány az ellenség. Előre! A dombtetőn túl várakozik a hitszegő ellenség. Előre, előre… — Aztán a hang elakadt egy mondat közepén, és az ezredes ordítozni kezdett. A terepjárója motorháztetején állt, a zászlóaljparancsnokok szilárdan tartották a lábát.
— Katonák! — ordította az ezredes. — Elég volt a beszédből! Beszállni a tankokba! És a vezetők vigyázzanak, mert rajtuk lesz a szemem: ha bárki lemarad, én… — Előhúzta a pisztolyát, és meglengette a levegőben. — Értve vagyok, tökfejek? Kapitány urak, vezessék a legénységüket a tankokhoz.
Pokoli zűrzavar tört ki. Az ezredes a motorháztetőn dülöngélve folytatta az ordítozást, de az ugyanazt a felvett szöveget ismételgető hangszórók beléfojtották a szót. Az elítéltek a harmadik sor tankjai köré csődültek. Kitört a harc, patkolt csizmák meredtek az ég felé. Hatalmas, szürke tömeg kavargott lassan az utolsó sor tankjai körül. Néhány tank megindult, és az emberek szétfutottak. Az ezredes elkékülve próbálta túlkiabálni a hangszórókat, és végső elkeseredésében lövöldözni kezdett a katonák feje fölé. A légiósok hosszú, fekete láncban jöttek futva a fák közül.
— Gyerünk. — Maxim erősen megmarkolta Gajt és Zefet a válluknál fogva, és futólépésben az első sor utolsó tankjához vezette őket.
— Várj egy kicsit — akadékoskodott a meghökkent Gaj. — Mi a negyedik század vagyunk, nekünk oda kellene mennünk, a második sorba.
— Gyerünk tovább, ne állj meg! — mondta Maxim ingerülten. — Talán még mindig vezetni akarod a szakaszodat?
— Katona ez, a csontja velejéig — mondta Zef.
Valaki hátulról elkapta Maximot az övénél fogva. Anélkül, hogy megfordult volna, Maxim megpróbálta kiszabadítani magát, de nem tudta. Hátranézett. A háta mögött, egyik kezével makacsul belé kapaszkodva, másikkal vérző orrát törölgetve, követte őket a személyzet negyedik tagja, a vezető, egy Horog csúfnevű köztörvényes.
— Ó, — mondta Maxim, — rólad teljesen elfeledkeztem. Gyerünk, szedd a lábad!