Mérges volt magára, meg is jegyezte magában a figyelmetlenségét; a nagy felfordulásban megfeledkezett arról az emberről, akinek fontos szerepet szánt a tervében. Abban a pillanatban a légiósok tüzet nyitottak gépfegyvereikből, és a golyók jégesőként kopogtak és pattogtak végig a körülöttük lévő tankok páncélján, arra kényszerítve Maximot, hogy fejét behúzva iramodjon az utolsó tank felé. Mikor odaértek, Maxim megállt.
— Én adom a parancsokat — mondta. — Horog, te vezetsz. Zef, a toronyba! Gaj, te ellenőrizd az alsó búvónyílást. Alaposan, mert leszedem a fejedet!
Megkerülte a tankot, megvizsgálta a lánctalpakat. Golyók röpködtek körülötte mindenfelé, és a hangszórók egyhangúan mormogtak, de ő megfogadta magában, nem fogja hagyni, hogy bármi elvonja a figyelmét. Magában ezt is feljegyezte: „a hangszórók — Gaj — nem elfelejteni.” A lánctalpak elég jó állapotban voltak, de az első meghajtó kerekek nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek. — Nem számít, ezek is megteszik. Nem utazunk messzire ezzel a monstrummal. — Gaj sárral borítva mászott ki a tank alól.
— A búvónyilás berozsdásodott! — kiáltotta. — Nem tudom bezárni. Nyitva hagytam. Jó lesz így?
— A dombtetőn túl várakozik a hitszegő ellenség! — ismételte a hang a szalagról. — Előre! Előre! Húzzák maguk felé a botkormányokat.
Maxim elkapta Gajt a gallérjánál fogva, és közelebb húzta magához.
— A barátom vagy, ugye? — Keményen belenézett Gaj tágra nyílt szemébe. — Bízol bennem, igaz?
— Persze!
— Csak nekem engedelmeskedj! Senki másnak! Minden más, amit hallasz, csupa hazugság. Én a barátod vagyok. Csak bennem bízhatsz, senki másban. Emlékezz erre! Megparancsolom: emlékezz rá!
Gaj gyorsan rábólintott, és megismételte: — Igen, igen. Csak neked. Senki másnak.
— Mak! — kiáltott bele valaki a fülébe. Maxim körbeperdült. A furcsán ismerős esőkabátos férfi állt előtte. Masszaraks. Ez a szögletes, hámló bőrű arc, a véreres szemek. Fank volt az. Arca véres volt, az ajka csúnyán felrepedt.
— Masszaraks! — ordította Fank, próbálta túlkiabálni a lármát. — Süket maga? Nem ismer meg?
— Fank — mondta Maxim. — Mit csinál maga itt?
Fank letörölte ajkáról a vért.
— Gyerünk! — kiabálta. — Gyorsan!
— Hová?
— Ki ebből a pokolból!
Megragadta Maximot az övénél fogva, és húzni kezdte. Maxim ellökte a kezét.
— Megölnek minket! — kiáltotta Maxim. — A légiósok!
Fank a fejét rázta.
— Gyerünk! Engedélyem van a maga számára. — Maxim nem mozdult. — Az egész országban kerestem már magát. Majdnem elszalasztottam. Mennünk kell, most azonnal!
— Nem vagyok egyedül! — kiáltotta Maxim.
— Nem értem.
— Nem vagyok egyedül — csattant fel Maxim. — Hárman vagyunk. Nem megyek a többiek nélkül.
— Képtelenség! Miféle hülye lovagiasság ez? Megunta az életét? — Fank fulladozott a sok kiabálástól.
Maxim körülnézett. Gaj sápadtan, remegve kapaszkodott a ruhája ujjába. Mindent hallott.
A szomszédos tanknál két légiós vert egy katonát puskatussal.
— Egy engedély! — ordította Fank, köhögve és fuldokolva. — Egy! — Feltartotta egy ujját.
Maxim a fejét rázta.
— Hárman vagyunk! — Feltartotta három ujját. — Sehová sem megyek a többiek nélkül.
Zef vörös szakálla bukkant elő az oldalsó búvónyílásból. Fank beharapta az ajkát. Láthatóan nem tudta, mi tévő legyen.
— Ki maga? — kiabálta Maxim. — Minek kellek magának?
Fank egy pillanatig ránézett, aztán meglátta Gajt.
— Ez a fickó magával van? — kiáltotta.
— Igen, — felelte Maxim, — és az is ott!
Fank szeme elborult. Kezét előhúzta az esőkabátja alól, egy pisztoly volt benne, és Gajra célzott vele. Maxim teljes erejéből felütötte Fank kezét, és a pisztoly a levegőbe repült. Fank összegörnyedt, sebesült kezét a hóna alá szorította. Maxim egy rövid, pontos ütéssel tarkón vágta, amitől összeesett. Hirtelen légiósok bukkantak fel mellettük, összeszorított fogakkal, dühtől eltorzult arccal.
— Befelé a tankba! — Maxim lehajolt, és megragadta Fankot a hóna alatt.
Fank kövér volt, Maxim nehezen tolta maga előtt. Ő is bebújt utána, búcsúzóul kapott egy ütést a puskatussal. A tank belsejében olyan sötét és hideg volt, mint egy kriptában. Zef félrehúzta Fankot a búvónyílástól, és a padlóra fektette.
— Ki ez? — kérdezte ingerülten. Maxim nem tudott válaszolni, mert miután már régóta rángatta az indítókart, Horognak végre sikerült elindítania a tankot. Maxim felmászott a toronyba, és kidugta a fejét. A tankok közötti sorok most néptelenek voltak, leszámítva a légiósokat. A motorok mind beindultak, a dübörgés elviselhetetlen volt. Sűrű kipufogófüst takarta el a domboldalt. Néhány tank elindult: itt is, ott is fejek bukkantak elő a tornyokból. A szomszéd tankból egy elítélt dugta ki a fejét, intett Maximnak, vágott egy grimaszt, aztán eltűnt. A tank elindult előre, felfelé a domboldalon.
Hirtelen Maxim érezte, hogy valaki megragadja a derekánál fogva, és próbálja visszahúzni. Lehajolva Gaj őrült módjára bámuló szemeit látta. Masszaraks, megint ugyanaz, mint a bombázóban! Gaj mindkét kezével megragadta, és folyamatosan motyogott; arca visszataszítóan eltorzult, ahogy minden ifjúi báj eltűnt róla, és a puszta ostobaság, a gyilkos ösztönök vették át a helyét. — Elkezdődött — gondolta Maxim, erőlködve, hogy kiszabaduljon Gaj szorításából. — Igen, elkezdődött. Bekapcsolták az emittereket.
A tank felkapaszkodott a domboldalon, göröngyök repültek szerteszét a lánctalpak alól. Hátul kékesszürke füst akadályozta a kilátást, és előttük hirtelen kitárult a szürke, agyagos síkság. A távolban Honti alacsony dombjai emelkedtek, és a tank-lavina könyörtelenül száguldott feléjük. A tankok többé már nem tartották az alakzatot, vágtattak előre, időnként egymáshoz súrlódva, komikusan imbolygó tornyaikkal. Az egyik tanknak teljes sebességnél elszállt az egyik lánctalpa; a jármű azonnal megpördült, mint a búgócsiga, és felborult; másik lánctalpa is elszakadt, és csillogó kígyóként repült a levegőbe. Első kerekei tovább pörögtek, és két ember mászott ki villámgyorsan az alsó búvónyíláson. Leugrottak a földre, kezükkel intettek, aztán futottak tovább, előre, a hitszegő ellenség irányába. Egy tüzérségi lövedék robbant a zörgő, bömbölő tankok között, visszhangzó csattanással. Ezzel egy időben hosszú, vörös lángnyelvek csaptak ki a tankok ágyúcsöveiből. A tankok megtorpantak, aztán előre szökkentek, és sűrű, fekete füstbe burkolóztak. Pillanatok alatt mindent elborított a sárgás-fekete füstfelhő. Maximot teljesen megigézte a látvány, a szemét sem tudta levenni róla, olyan lenyűgöző volt a maga kriminális abszurditásával. Közben türelmesen lazítgatta Gaj makacs szorítását, míg Gaj fel nem kiáltott, kinyilvánítva leghőbb vágyát, hogy a saját testével védelmezze Maximot minden veszedelemtől.
Maxim emlékeztette magát, hogy át kell vennie a vezetést. Visszabújt a toronyba, és rácsapott Gaj vállára; aztán megragadta a fém kapaszkodót, és a benzingőztől fuldokolva felmérte a helyzetet a szűk, himbálózó acélfülkében. Fank halottfehér arcára pillantott, aztán a lőszeres rakasz alatt fetrengő Zefre. Félretolta Gajt, és a vezető felé indult.
Horog teljes erejéből húzta a vezérlőkarokat; olyan hangosan énekelt, hogy Maxim a zajon át is hallhatta. Ki tudta venni a „Hálaadás himnusza” szavait. Valahogy meg kell nyugtatnia, át kell vennie a helyét a vezetőülésben, és körül kell néznie ebben a füstben valami alkalmas vízmosás, vagy mélyedés után, ahol megvédhetik magukat a nukleáris robbanásoktól.