Amint elkezdte lefejteni Horog markát a karokról, a hűséges Gaj, akit feldühített, hogy valaki nem engedelmeskedik gazdája parancsának, hirtelen előrelendült, és halántékon vágta a félőrült Horgot egy nehéz villáskulccsal. Horog összecsuklott, elengedte a karokat. Maxim felbőszülten lökte félre Gajt. Nem volt ideje megrémülni, vagy részvétet érezni. Félrehúzta a testet, és beült a vezetőülésbe.
Szinte semmit nem látott a kilátóablakon át: csak egy kis fűsávot, és azon túl a sűrű, kékesszürke füstöt. Képtelenség lett volna bármit megtalálni ebben a homályban. Csak egyet tehetett volna: lelassít, és óvatosan tovább megy, míg a tank mélyen behatol a dombok közé. De veszélyes lett volna lelassítani: ha a nukleáris aknák beindulnak, mielőtt elérné a dombokat, akkor mindnyájan elégnek. Gaj közben végig rajta lógott, abban reménykedett, hogy végre kap valamilyen parancsot.
— Oda se neki, pajtás — dünnyögte Maxim, és félretolta a könyökével. — El fog múlni. Túl leszel rajta. Csak tarts ki.
A tank egy vastag, fekete füstsávon haladt keresztül, és amint kiértek belőle, élesen balra kellett fordulniuk, hogy kikerüljenek egy a lánctalpak alá került embert. Mikor a füsttakaró kissé feloszlott, Maxim barna dombokat pillantott meg a közelben, és egy tank sáros hátulját, amint az tőlük oldalvást kúszott a harckocsizó főerők irányába. Aztán egy égő tankot pillantott meg. Balra fordult, egyenesen egy a dombok között megbúvó mély, bokrokkal borított völgykatlan irányába. Még mielőtt elérték volna, egy lángcsóva szökkent feléjük, és az egész tank megremegett az erős ütéstől. Maxim azonnal reagált, teljes sebességre kapcsolta a tankot. Bokrok, és egy fehér füstfelhő bukkant fel előttük; fehér sisakok, gyűlölettől eltorzult arcok, felemelt öklök; aztán valami fémes dolog recsegett, amint összeroppant a lánctalpak alatt. Maxim összeszorította a fogait, élesen jobbra fordult, és tovább vezette az erősen megdőlt járművet a domboldal mentén. Majdnem felborultak, miközben körbejárta a dombot. Végül egy facsemetékkel benőtt, keskeny mélyedéshez érkeztek. Maxim úgy döntött, itt megáll.
Kinyitotta az elülső búvónyílást, és körülnézett. A hely megfelelő volt; minden oldalról magas, barna dombok vették körül a tankot. Amint Maxim leállította a motort, Gaj valami zagyva, abszurd ritmusú szöveget kezdett bömbölni, egy saját maga költötte ódát nagy és szeretett gazdája, Mak Szim tiszteletére.
— Csend legyen! — parancsolta Maxim. — Hozd ki a többieket, és fektesd őket a tank mellé. Várj, még nem végeztem! Ezek a legjobb barátaim, és a tieid is, ezért csak lassan a testtel! Bánj velük nagyon gyengéden.
— Hová mész? — Gaj megrettent.
— Sehová. Itt leszek, egészen közel.
— Ne menj el. Vagy mehetek én is?
— Parancsot kaptál. Tedd, amit mondtam. És emlékszel, gyengéden!
Gaj tiltakozott, de Maxim nem törődött vele. Lemászott a tankról, és felfutott a domboldalon. Valahol a távolban tankok gördültek, motorok bömböltek teljes erőből, lánctalpak zörögtek, és ágyúk dörögtek. Egy ágyúlövedék süvített el a magasban. Maxim összegörnyedve felfutott a dombtetőre, lekuporodott a bokrok között, és gratulált magának, hogy ilyen nagyszerű menedéket talált a tankjuknak. Lent, látszólag karnyújtásnyira, széles átjáró húzódott a dombok között, és tankok gördültek végig rajta a füsttel borított síkság irányából. Az alacsony, tömpe orrú, hatalmas tankok, óriási, lapos toronnyal és hosszú ágyúkkal, egyetlen tömegként hömpölyögtek előre. Ez nem a büntető alakulat volt, hanem a reguláris hadsereg. Maxim néhány percig úgy nézte ezt a rendkívüli látványt, mintha egy történelmi filmet látna. Habár a levegő rezgett és remegett az őrjítő dübörgéstől és bömböléstől, és a domboldal úgy reszketett a lába alatt, mint egy rémült állat, Maxim úgy érezte, mintha a tankok vészjósló csendben mozogtak volna. Nagyon jól tudta, hogy a páncéllemezek mögött félelemtől félőrült katonák kapkodnak levegő után. De minden búvónyílás zárva volt, és úgy tűnt, mintha minden tank egyetlen szilárd fémtömb lett volna. Mikor az utolsó tank is elhaladt, Maxim lepillantott a fák között megdőlve álló saját tankjára. Úgy nézett ki, mint egy hitvány bádogdoboz, mint egy harci eszköz rozoga paródiája. Igen, az egyik hadsereg vonult el ott lent, hogy megütközzön egy szemben álló, sokkal félelmetesebb hadsereggel. Maxim visszasietett az erdőcskéhez.
Megkerülte a tankot, és hirtelen megállt.
Ott feküdtek egy sorban: Fank, véráztatta arca majdnem olyan kék, mint egy halotté; a vonagló, nyöszörgő Zef, piszkos ujjaival vörös hajába markolva; és a derűsen mosolygó Horog, egy rongybaba halott szemeivel. A parancsát szó szerint végrehajtották. De ott feküdt nem messze Gaj is, összetörve és vérrel borítva; arcán sértődött kifejezéssel, fejét az égtől elfordítva, karjait széttárva. Körülötte a fű szétdúlva és összetaposva; egy sötét foltokkal borított, összelapított sisak hevert a sárban, és egy pár csizma nyúlt ki valami összetört bokorból.
— Masszaraks — motyogta Maxim, mikor elborzadva maga elé képzelte, ahogy néhány perccel ezelőtt két acsargó, üvöltő kutya csapott itt össze halálos küzdelemben, gazdájuk nagyobb dicsőségéért.
Abban a pillanatban a szemben álló hadsereg válaszcsapásra szánta el magát. A csapás Maxim szemét érte. Összegörnyedt a fájdalomtól, szemét összeszorította, amennyire csak tudta, és Gajra vetette magát, próbálta saját testével megvédeni, habár tudta, hogy Gaj már halott. Automatikus reflex volt: nem volt rá ideje, hogy bármire is gondoljon, hogy bármit is érezzen, leszámítva a fájdalmat a szemében. Még földet sem ért, mikor elájult.
Talán csak néhány másodperc telt el, mielőtt visszanyerte volna az eszméletét, de verítékben fürdött. Torka kiszáradt, és a füle úgy csengett, mintha fejbe vágták volna. A világ hirtelen megváltozott: bíborvörös színű lett. Minden tele volt levelekkel, letört ágakkal, perzselő levegővel, gyökerestül kitépett bokrokkal. Égő gallyak, és száraz, forró göröngyök hullottak esőként a vörös égből. A csend hátborzongató volt. Gaj tíz lépésnyire tőle arcra borulva feküdt, levelekkel teleszórva. Mellette ült Zef, egyik kezével még mindig a fejét markolászva, a másikkal a szemét védte. Fank begurult egy vízmosásba, ott vergődött, arcát a földhöz dörgölve. A tank ott állt lent, ahol annak idején felborult. Most visszafordult a lánctalpára. Horog még mindig mosolygott.
Maxim felugrott, félretolta a lehullott faágakat. Gajhoz futott, megragadta, felemelte, belenézett üveges szemébe, és arcát az övéhez szorította. Átkozta ezt a világot, ahol ennyire egyedül volt tehetetlenül, ahol a halál halál volt örök időkre, ahol nem volt rá mód, hogy Gajt életre kelthesse. Sírt, öklével ütötte a földet, megtaposta a fehér sisakot; de észre tért, mikor Zef felsikoltott a fájdalomtól. Most már csak a gyűlölettől és gyilkolásvágytól eltöltve, Maxim, anélkül, hogy visszafordult volna, felkapaszkodott a dombra, vissza a megfigyelő helyére.
Itt is minden megváltozott. A bokrok eltűntek, a kiégett agyag füstölt és recsegett, és a domb északi lejtője égett. Északon a bíborszínű ég egybeolvadt egy feketés-barna tömör füstfallal, és a fal fölé olajosan fénylő narancsszínű felhők emelkedtek, amik a szeme láttára duzzadtak egyre nagyobbra.