A Mindenható Teremtők elégedettek velünk!
Hogy sír az ellenség! Ne könyörülj rajta!
Hajrá légiósok, bátor harcosok!
— De mi ez? Az az ember nem énekel. Csak támaszkodik a pulton, és ingatja azt a hülye barna fejét. Szeme ide-oda jár, és nem hagyja abba a vigyorgást. Kin vigyorogsz, te szemét? Ó, hogy szeretném vasöklömmel szétverni azt a csupa fog vigyorodat. De nem, nem tehetem: az ilyen viselkedés nem illik egy légióshoz. Egyébként is, ez egy bolond, egy szánalmas nyomorék. Sosem ismerheti meg az igazi boldogságot. Vak, értéktelen félember. És az a vörös hajú bandita a sarokban, vonaglik az elviselhetetlen fájdalomtól. Te nyavalyás bűnöző, szétrúgom a seggedet. Talpra, szemét! Állj vigyázzban, mikor a legionáriusok az indulójukat éneklik. Ezt az üres fejedért, meg a piszkos képedért, a pimasz szemedért kapod. Nesze, nesze!
Gaj visszalökte Zefet a falhoz, és sarkait összecsapva a kapitány felé fordult. A füle csengett és a világ kellemesen lebegett és forgott a szemei előtt, ahogy az ilyen extázis-rohamok után lenni szokott.
Varibobu káplár, elkékülve az erőfeszítéstől, köhögött és a mellkasát fogta. A doktor, izzadtan és kipirulva, mohón ivott, egyenesen a kancsóból, aztán a zsebéből egy zsebkendőt húzott elő. A kapitány üres tekintettel a homlokát ráncolta, mintha emlékezni próbálna valamire. A vörös hajú Zef, mint egy piszkos rongycsomó, vonaglott a fájdalomtól. Arca véres péppé volt verve, halkan nyöszörgött. És Mak Szim abbahagyta a mosolygást. Arca megkeményedett, ajkai szétnyíltak, ahogy tágra nyílt szemmel Gajt bámulta.
— Gaal közlegény — szólt a kapitány. — Valamit mondani akartam magának… Elég, Zogu, hagyjon nekem is legalább egy korty vizet.
3.
Maxim nehéznek érezte a fejét, amikor felébredt. A levegő fülledt volt a szobában; az ablakot megint becsukták éjjelre. Nem is lett volna értelme kinyitni itt, a város közelében. Egészségtelen gőzök szürkésbarna sapkája látszott a város felett. A szél erre hozta, és sem a távolság, sem az ötödik emeleten, magasan az utca felett levő szobája, sem az alatta levő park nem nyújtott enyhülést. — Istenem, milyen jól esne most egy ionzuhany, aztán anyaszült meztelenül kiugrani a kertbe — nem ebbe a rossz szagú, bűzös kipárolgásokkal rothadó valamibe, hanem a miénkbe, Gladbach mellett, a Nirs partján. Futnék tíz mérföldet teljes erőből a tó körül, átúsznék a túlsó partra, aztán lemerülnék a fenékre vagy húsz percre, hogy edzzem a tüdőmet. Aztán felmásznék a síkos sziklákra. — Felugrott, kinyitotta az ablakot, kidugta a fejét a szemerkélő esőbe, beszívta a párás levegőt, és köhögött — a levegő tele volt ipari szennyező anyagokkal, és az esőcseppek fémes ízt hagytak a nyelvén. Kocsik zúgtak a közeli autópályán. Lent, az ablak alatt, nedves lomb sárgállott, és valami csillogott a magas kőfalon. A város szélén, szokás szerint, a mérgező füst vastag oszlopai gomolyogtak elő lustán két távoli kéményből, és konyultak le a föld felé.
Fojtogató világ. Nyomorult, beteg világ. Kietlen és szomorú. Mint az a kormányhivatal, ahol az emberek hirtelen, minden ok és értelem nélkül, elkezdik rekedtre énekelni és ordítani magukat. Aztán Gaj, a tiszta, jóképű fiatalember, teljesen váratlanul laposra veri a vörös szakállú Zefet. És az áldozat még csak ellenállást sem tanúsít. Boldogtalan világ. Egy radioaktív folyó, egy nevetséges vasszörny, szennyezett levegő. Az az esetlen, két sor üléses, kerekeken mozgó, szennyet okádó fémdoboz, és ápolatlan utasai. És az a barbár incidens a kerekes fémdobozban, mikor faragatlan emberek harsány röhögéssel és taglejtésekkel könnyekre fakasztottak egy idősebb asszonyt, és senki sem avatkozott közbe. A doboz zsúfolt volt, de mindenki elfordult. Csak Gaj ugrott fel a haragtól (vagy talán a félelemtől) fehéren, és kiáltott rájuk, amire aztán elkotródtak. De még Gajt is, aki látszólag jóravaló ember volt, néha hirtelen megmagyarázhatatlan dühroham fogta el, hangosan veszekedett a fülke többi utasával, dühösen bámult rájuk, aztán ugyanolyan hirtelen teljesen magába roskadt.
A többiek sem viselkedtek jobban. Órákig békésen ültek, pihentek, halkan beszélgettek, még nevettek is; aztán hirtelen valaki elkezdett morgolódni a szomszédjával. A szomszéd ideges acsarkodással válaszolt. És a többi utas semmit sem tett, hogy észre térítse őket. Ahelyett, hogy lecsendesítették volna a civakodókat, inkább ők is bekapcsolódtak a vitába. Aztán a ricsaj csak fokozódott, amíg már mindenki ordítozott, fenyegetőzött, lökdösődött. Még a gyerekek is teli tüdőből ordítottak. Aztán fokozatosan minden lecsendesedett; az emberek rosszkedvűvé váltak, kerülték a beszélgetést. És néha a veszekedés valóban undorító jelenetekbe torkollott. A szemek szinte kiugrottak üregeikből, az arcok szederjessé váltak, a hangok vérfagyasztó rikácsolássá torzultak, valaki hisztérikusan nevetett. Néhányan imádkoztak, mások énekeltek. Tiszta bolondokháza.
Maxim ellépett az ablaktól, egy pillanatra megállt szűk szobája közepén. Gyengének, fásultnak, és kimerültnek érezte magát. Erejét összeszedve, hogy határozott cselekvéssel felülkerekedjen leromlott fizikai és mentális állapotán, tornászni kezdett. Egy terjedelmes fa széket használt súlyzónak. — Így biztosan tönkre fogok menni — gondolta. — Szerintem egy-két napig bírom még. Akkor aztán ki kell jutnom innen. Talán járom az erdőt egy darabig. Esetleg nem lenne rossz ötlet kirándulni a hegyekbe. Szép arrafelé. És vadregényes. Elég messze van — nem érnék oda egy éjszaka alatt. Hogy is nevezte őket Gaj? Zartak. Vajon ez a neve annak a hegységnek, vagy az ő nyelvükön így mondják a hegyet? Akárhogy is van, jobb, ha most megfeledkezem róluk. Tíz napja vagyok itt, és még semmi eredményt nem értem el.
Bepréselődött a zuhanyfülkébe, és néhány percig dörzsölte magát a sűrű mesterséges esőben, ami ugyanolyan undorító volt, mint az igazi esőjük. Igaz, kissé hidegebb volt, de kemény, és maró. Megtörölközött egy steril törölközővel.
Minden bosszantotta — a reggeli kialvatlanság, ez a fojtogató világ, a hülye helyzet, amibe került, a pocsék, zsíros reggeli, amit hamarosan enni fog — visszatért a szobájába, hogy bevesse az ágyát. Várta a reggeli, ott gőzölgött és bűzlött az asztalon. Halacska becsukta az ablakot.
— Jó napot — mondta Maxim a helyi nyelven. — Ablak. Nem szabad.
— Jó napot — felelte a nő, miközben az ablakon levő számtalan reteszt tologatta. — Muszáj. Eső. Rossz.
— Halacska — mondta Maxim linkoz nyelven. Az igazi neve Nolu volt, de Maxim azonnal átkeresztelte Halacskának, az arckifejezése, és a rendíthetetlen nyugalma miatt.
A nő megfordult, és ránézett rezzenéstelen tekintetével. Ki tudja hányadszor már, ujjával megérintette az orra hegyét. „Nő,” mondta, utána Maximra mutatott, és azt mondta: „férfi”. Aztán szék támláján lógó bő terepszínű kezeslábasra mutatva: „Ruha. Muszáj.” A rövidnadrág nem volt elég neki. Egy férfi nyaktól lefelé mindig legyen eltakarva.
Miközben öltözködött, a nő bevetette az ágyát, habár Maxim folyton erősködött, hogy ezt ő is meg tudná csinálni magának. Halacska a szoba közepére tolta a széket (Maxim a fal mellé állította), és eltökélten kinyitotta a radiátor csapját, amit Maxim folyton elzárt. A „nem szabad” állandó mondogatása épp úgy nem hatott rá, mint az ismétlődő „muszáj”.
Miután begombolta a kezeslábas nyakát, Maxim az asztalhoz ment, és egy kétágú villával nekilátott a reggelijének. Folytatódott a szokásos társalgás.