Maxim lenézett a dombok közötti átjáróra. Néptelen volt. A tankok lánctalpaitól felszántott és az atomcsapástól kiégett agyag füstölgött; ezernyi lángnyelv táncolt rajta. Dél felé a síkság nagyon szélesnek és kihaltnak tűnt. Most már nem takarta el az égő lőpor füstje; vörös volt a vörös ég alatt, és magányos fémdobozok hevertek rajta, a fegyencbrigád tankjainak megfeketedett roncsai. Végig a síkságon, a dombok felé közeledve, furcsa járművek szakadozott sora gördült.
Tankokra emlékeztettek, leszámítva, hogy ágyútornyok helyett minden járműre magas, rácsos kúp volt szerelve, tetején tompa fényű, kör alakú tárggyal. Gyorsan haladtak, lágyan ringatózva az egyenetlen talajon. Nem voltak sem feketék, mint a balvégzetű fegyencbrigád tankjai, sem szürkés-zöldek, mint a hadsereg tankjai az áttörésnél; sárgák voltak, élénksárgák, mint a Légió járőrkocsijai. A domboktól már nem látszott a sor jobbszárnya. Maximnak nyolc emittert sikerült megszámolnia. Pimaszak voltak, tudták, hogy urai a helyzetnek. Képzeljük csak el — harcba mennek fedezet és álcázás nélkül! Szándékosan mutogatták rikító sárga festésüket, csúf, ötméteres tornyukat, és azt, hogy nincs fegyverzetük. Sofőrjeik valószínűleg teljes biztonságban érezték magukat. A módból, ahogyan előre törtek, látszott, hogy aligha törődtek bármit is a biztonság gondolatával. Terelték az acél csordát sugárostorukkal, és a csorda most a poklon gördült keresztül. Már ők maguk sem tudtak semmit az ostorról, nem tudták, hogy saját magukat is ostorozzák. Maxim kiválasztott egy emittert a balszárnyon, ami a völgykatlan felé tartott. Elindult, hogy elébe kerüljön.
Felegyenesedve ment. Tudta, erőt kell alkalmaznia, hogy kihúzza a fekete egyenruhás légiósokat acél kagylóhéjukból, és pontosan ez volt az, amit most akart. Soha így nem vágyott rá, hogy emberi húst érezzen a kezei között. Mire leereszkedett a völgykatlanba, az emitter már egészen közel ért. A sárga jármű egyenesen feléje gördült, üveg periszkópjaival vakon bámulva. A rácsos kúp esetlenül himbálózott, ritmusát megtörte a jármű bukdácsoló mozgása. Maxim most tisztán láthatta, hogy egy hosszú, fénylő tűkkel sűrűn borított ezüst gömb ringatózik a kúp tetején.
Mikor rájött, hogy nem szándékoznak megállni, Maxim utat engedett nekik, hagyta, hogy elmenjenek mellette, és futott a jármű mellett néhány métert. Aztán felugrott a páncélzatára.
Ötödik rész: A földlakó
18.
A főügyész nem aludt mélyen, a telefon azonnal felébresztette. Felvette a kagylót, és anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, rekedten beleszólt: — Hallgatom.
A referense szűkölő hangon, bocsánatát kérve jelentette: — Hét óra van, méltóságos uram.
— Igen — felelte a főügyész, még mindig csukott szemmel. — Jól van, köszönöm.
Felkapcsolta a lámpát, lerúgta magáról a takarót, és felült az ágy szélén. Ott ült egy darabig, fakó, ösztövér lábszárát bámulva, és szomorú elképedéssel merengve sorsán: az elmúlt hat év során egyetlen napra sem tudott visszaemlékezni, mikor nem zavarták volna meg az álmát. Valaki mindig felébresztette. Hadnagy korában az a disznó ügyeletes tiszt képes volt egy átmulatott éjszaka után is felébreszteni. Mikor a vésztörvényszék elnöke volt, a hülye titkára ébresztette fel, hogy írja alá a halálos ítéleteket. Iskolás korában az anyja ébresztette, hogy iskolába küldje, és az volt minden ébredések közül a legnyomorúságosabb. Mindig azt mondták neki: Muszáj! Muszáj, méltóságos uram. Muszáj, elnök úr. Muszáj, drága kisfiam. Most ő mondta magának, hogy muszáj. Felállt, felvette a köntösét, kölnivizet permetezett az arcára, helyére tette a műfogsorát, arcát masszírozva megszemlélte magát a tükörben, aztán belépett a dolgozószobájába.
Az asztalán egy pohár meleg tej, és kikeményített asztalkendő alatt egy tál ropogós sós sütemény várta. Mielőtt nekilátott volna speciális diétájának, a széfhez ment, elővett egy zöld irattartót, és az asztalra tette, a reggelije mellé. Miközben a süteményt rágcsálta és a tejet kortyolgatta, alaposan szemügyre vette az irattartót, míg meg nem győződött róla, hogy senki sem babrált vele a múlt éjszaka óta. Hogy megváltoztak a dolgok, gondolta. Csak három hónap telt el, de hogy megváltozott minden! Gépiesen a sárga telefonra pillantott, és pillanatokig nem tudta levenni róla a szemét. A telefon hallgatott — olyan csillogó és kecses volt, akár egy játékszer, de olyan félelmetes, mint egy pokolgép, amit nem lehet hatástalanítani.
A főügyész mindkét kezével megragadta a mappát, a homlokát ráncolta. Érezte, hogy erőt vesz rajta a félelem, és igyekezett küzdeni ellene. Nem, ez nem történhet meg: abszolút nyugodtnak kell maradnia, teljesen objektíven kell érvelnie. — Ezenkívül nincs is más választásom. Ha kockázatot kell vállalnom, nos, akkor hát vállalom. De a mértékét a minimumra kell csökkentenem. Ezt fogom tenni. Igen, masszaraks, a minimumra… Tehát nem vagy annyira biztos a dolgodban, igaz, Agyas? Ó, tehát kétségeid vannak? Neked mindig kétségeid vannak. Jó, akkor próbáljuk eloszlatni a kétségeidet. Hallottál valaha is egy bizonyos Maxim Kammererről? Tényleg? Aha, csak azt hiszed, hogy hallottál. Sosem hallottál erről az emberről ezelőtt. Nos, Agyas, fogadjuk el, hogy éppen most fogsz először hallani róla. Hallgasd meg ezt, és ítéld meg őt a legobjektívebb és legelfogulatlanabb módon. Agyas, nagyon fontos nekem, hogy megtudjam az objektív véleményedet: tudod, a bőrömre megy a játék.
Elrágcsálta az utolsó süteményt, megitta a tejet. — Folytassuk — mondta fennhangon.
Kinyitotta az irattartót. — Az illető múltja homályos. Ez igen gyenge kezdet egy ismeretséghez. De mi nem csak a jelent tudjuk kikövetkeztetni a múltból; a múltat is le tudjuk vezetni a jelenből. És ha meg akarjuk ismerni Mak barátunk múltját, végső soron a jelenéből kell rá visszakövetkeztetnünk. Ezt extrapolációnak hívjuk… A mi Makunk a jelenét azzal kezdte, hogy megszökött a büntetőtáborból. Hirtelen és váratlanul. Pontosan abban a pillanatban, mikor a Vándor és én éppen rátettük volna a kezünket. Itt van a vezénylő tábornok pánikszerű jelentése, egy idióta klasszikus hőbörgése, aki elszúrt valamit, és nem számíthat rá, hogy elkerülheti a büntetést: ő teljesen ártatlan, csak végrehajtotta a parancsokat; nem tudta, hogy az illető önként jelentkezett szolgálatra a halálraítéltek utász különítményéhez, és hogy a nevezett illető felrobbant egy aknamezőn. Ő ezt nem tudta. Nem tudta a Vándor, és én sem. De nekünk tudnunk kellett volna! Az illető kiszámíthatatlan személyiség, és magának az ilyesmit előre kellett volna látnia, tisztelt Agyas úr. Igen, annak idején megrázott a hír, de most már értjük, hogy mi történt: valaki elmondta Maknak az igazságot a tornyokról; ő úgy döntött, semmit sem tud elérni a Mindenható Teremtők földjén, így hát délre menekült, azt a látszatot keltve, mintha elpusztult volna. — A főügyész lassan dörzsölgette a homlokát. — Igen, minden így kezdődött. Ez volt az első tévedés a tévedések sorozatában: azt hittem, hogy elpusztult. És miért ne hittem volna? Miféle normális ember szökött volna délnek? Mindenki azt hitte volna, hogy elpusztult. De a Vándor nem.
A főügyész felvette a következő jelentést. — Ó, ez a Vándor! Okos! Egy zseni! Így kéne nekem is intéznem a dolgokat, ahogy ő teszi! Én biztos voltam benne, hogy Mak meghalt. Végül is a Délvidék már csak ilyen. De a Vándor elárasztotta az ügynökeivel a folyó túlsó partját. A kövér Fank — kár, hogy sosem foglalkoztam vele igazán, sosem kaptam a kezem közé. Az a hájas disznó fáradtságot nem ismerve futkosott keresztül-kasul az egész vidéken, szaglászott, kémkedett. Elveszítette Kurát, meghalt maláriában a hatos úton. A Kakast elfogták a hegyi emberek. Az Ötvenötöst — bárki is volt az — elkapták a kalózok a partvidéken. De az Ötvenötösnek sikerült üzenetet küldenie: Mak, mondta, felbukkant itt, és megadta magát a járőröknek.