— Látod, hogy fenyegetést jelentek a számodra. Itt van nálam Mak. Van egy emberem, aki nem fél a sugárzástól. Egy ember, aki számára nincs akadály. Aki meg akarja változtatni a rendszert. Aki gyűlöl minket. Egy ember, aki annyira tiszta, hogy védtelen minden kísértéssel szemben. Egy ember, aki hisz bennem. Aki találkozni akar velem. Szívesen találkozna velem: az ügynökeim sokszor elmondták neki, hogy az államügyész jó ember, igazságos, kitűnő jogász, a törvény igazi őre; hogy a Teremtők utálják, és csak azért tűrik meg, mert nem bíznak egymásban. Az ügynökeim már titokban megmutattak neki, és kedvező benyomást tettem rá. És ami a legfontosabb: célzásokat ejtettek el előtte a legbizalmasabb módon, hogy én ismerem a Központ helyét. Habár kitűnően kontrollálja fiziológiás reakcióit, azt mondták, akkor elárulta magát. Igen, ilyen emberem van nekem — egy ember, akinek leghőbb vágya, hogy elfoglalja a Központot. Az egyetlen ember, aki ezt meg tudja tenni. Persze ez az ember valójában még nincs a kezeim között, de a horgot már bedobtam, a csalit már benyelte, és ma meg fogom akasztani. Ha nem, akkor nekem végem van. Igen, végem van.
Sarkon fordult, és rettegve bámult a sárga telefonra.
Képzelete elszabadult. Maga előtt látta a bíbor bársonnyal kárpitozott, levegőtlen, savanyú szagú, ablaktalan, szűk szobát, benne egyetlen rozoga asztallal, és öt aranyozott székkel. — És ott álltunk mi, többiek: én, a Vándor, a gyilkos szemével, és az a kopasz mészáros. Neki tudnia kellett, hol van a Központ: Istenem, hány embert ölt meg, hogy kiderítse! Az a részeges hencegő! Hogy tudta ezeket a szörnyű dolgokat kifecsegni a rokonai előtt? Ráadásul ilyen rokonok előtt! És még ő a Közegészségügyi Minisztérium vezetője, a Teremtők szeme és füle, a nemzet kardja és pajzsa. Emlékszem, mit mondott a Kancellár: „Töröld el őt a föld színéről!” Aztán a Vándor kétszer lőtt, közvetlen közelről. A Báró dühös volt: „Megint összefröcskölted a tapétát!” Aztán azon vitatkoztak, mitől bűzlik a szoba, és én úgy éreztem, mintha a lábaim kifolynának alólam, és arra gondoltam: „Tudják-e, vagy nem tudják?” A Vándor csak állt, vigyorgott, és nézett rám mindentudó szemekkel. De nem tudott semmit. Most már értem, miért — mindig megtett mindent, nehogy valaki megtudja a Központ titkát. Ő mindig is ismerte a helyét, és csak a lehetőségre vár, hogy megszerezhesse magának. De már késő, Vándor, túl késő. És te, Kancellár, te is elkéstél. És te is, Báró. És te, Bábos — nos, rád már nem érdemes több szót vesztegetni.
Félrehúzta a függönyt, és homlokát a hideg üveghez nyomta. Már majdnem sikerült elnyomnia magában a rettegést. Hogy megkísérelje a félelem utolsó maradékét is kiirtani, megpróbálta maga elé képzelni, ahogy Mak beront a Központ vezérlőtermébe.
— Persze, ezt a Hólyag is meg tudná csinálni, a személyi testőreivel, és rokonainak bandájával — unokatestvéreivel, vértestvéreivel, fogadott fiaival, ezzel a szemét népséggel, akik csak egy törvényt ismernek: hogy ők lőjenek először. Csak az egy Vándor mert ujjat húzni a Hólyaggal. Ő erre még aznap este megtámadta a Vándort a palotája kapujában, kilőtte a kocsiját, megölte a sofőrjét és a titkárát, aztán, valami rejtélyes okból kifolyólag mindannyian kidőltek, mind a huszonnégyen, a két géppuskájukkal együtt. Igen, a Hólyag is el tudna jutni a vezérlőteremig, de annál tovább nem, mert egy akadály, mostanra talán már kettő: a depresszió-sugárzó megállítaná őket. Gyakorlatilag egy is elég belőle. Senki sem tudna átjutni rajta: egy degen felfordulna a fájdalomtól, egy egyszerű, lojális állampolgár pedig térdre rogyna, és csendben sírdogálna, amint erőt vesz rajta a súlyos depresszió. Egyedül Mak tudna bejutni, ügyes kezét rátenni a generátorra, és átkapcsolni a Központot és a tornyok egész hálózatát depressziós üzemmódba. Már látom is, ahogy senkitől sem zavartatva felmegy a rádióstúdióba, és lead egy előre felvett szöveget, minden frekvencián egyszerre. Az egész országon, a honti határtól a folyón túli területekig, erőt vesz a depresszió; idióták milliói esnek térdre, és ontják a könnyeiket teljes apátiába süllyedve. És a hangszórók teljes erőből bömbölik, hogy a Mindenható Teremtők közönséges bűnözők, ez-és-ez a nevük, most ezen-és-ezen a helyen tartózkodnak, öljétek meg őket, mentsétek meg a nemzetet. Ez Mak Szim üzenete, Mak Szimé, az élő istené (vagy a császári trón jogos örököséé — esetleg a nagy diktátoré — ahogy Maknak jobban tetszik). Fegyverbe, légiósaim! Fegyverbe, katonáim! Fegyverbe, alattvalóim! Amíg a szalag fut, ő visszamegy a vezérlőbe, és átkapcsolja a generátorokat fokozott figyelem üzemmódba; akkor aztán az egész ország figyelni fog, tátott szájjal próbálnak minden szót megérteni, megjegyezni, és magukban megismételni. A hangszórók bömbölnek tovább, a tornyok sugároznak, és ez így megy tovább még egy órán át. Aztán átkapcsolja a sugárzókat eksztázis üzemmódba, harminc percnyi elragadtatás, és ezzel vége az adásnak. Mire én magamhoz térek, kilencven percnyi gyötrő fájdalom után — amit muszáj lesz elviselnem — a Kancellárt és a többieket már lerendezték. Már csak Mak marad, Mak, a nagy Isten, és az ő hűséges tanácsadója, a volt állami főügyész, most a nagy Mak kormányának feje. Így biztonságban leszek. Mak nem az a fajta, aki elhagyja a hasznos barátokat. Még a haszontalanokat sem hagyja el. És én nagyon hasznos barátja lennék. De még milyen hasznos barátja!
Ábrándozását megszakítva visszatért az asztalához. Gyors oldalpillantást vetett a sárga telefonra, gúnyosan elmosolyodott, aztán felvette a zöld telefon kagylóját, és felhívta a Különleges Kutatások Minisztériumának helyettes vezetőjét.
— Nagyfejű? Jó reggelt. Agyas vagyok. Hogy érzed magad? Hogy van a gyomrod? Nos, ez remek. A Vándor még nem jött vissza? A Báró hivatalától felhívtak, arra kértek minket, hogy vessünk egy pillantást a minisztériumotokra. Nem, nem, ez csak puszta formalitás. Különben is, én semmit sem értek a ti munkátokhoz. Tehát készíts egy jelentést. Tudod, az ellenőrzés tanulságai, meg effélék. Gondoskodj róla, hogy mindenki a helyén legyen, ne úgy, mint legutóbb. Tizenegy óra körül. Úgy rendezd a dolgokat, hogy délre már mehessek, az összes dokumentummal együtt. Na szia. Pár perc múlva indulnak az emitterek? Nos, akkor gyerünk, szenvedjünk. Te is így vagy vele, nem igaz? Vagy talán már régen kitaláltál valami védelmet, és eltitkolod a hatóságok elől? Ne szívd mellre, csak vicceltem. Viszlát.
Letette a kagylót, és az órára pillantott. Kilenc-negyvenöt. Hangosan felnyögött, és a fürdőszoba felé vonszolta magát. Megint ez a lidércnyomás. Harminc perc gyötrelem. Nincs ellene védelem. Nem lehet elszökni előle. Az ember életkedve is elmegy tőle. Milyen megalázó: a Vándorhoz hozzá sem nyúlhatunk. Szükségünk van rá.
A kádat már feltöltötték meleg vízzel. A főügyész ledobta magáról a köntösét, kibújt a hálóingéből, és egy fájdalomcsillapítót helyezett a nyelve alá. Így ment ez nap nap után. Életének egy-huszonnegyed részét a pokolban töltötte. Több mint négy százalékát. Nem számítva azokat az időket, mikor a palotába hivatták. Ezeknek a hívásoknak hamarosan vége lesz, de a négy százalékot el kell viselnie az élete többi része kedvéért. — Nos, majd meglátjuk ezt is. Ha minden elcsendesedik, én magam fogom kezelésbe venni a Vándort. — Bemászott a kádba, kényelmesen elhelyezkedett, ellazult, és elkezdte tervezgetni, hogyan veszi majd kezelésbe a Vándort. Nem jutott túl messzire; az ismerős fájdalom belehasított a halántékába, lekúszott a gerince mentén, karmait belevájta minden idegszálába, minden sejtjébe, és módszeresen, könyörtelenül lüktetni kezdett, őrülten kalapáló szíve ritmusára.