Mikor az egész véget ért, még egy kicsit tovább feküdt, bágyadtan, kimerülten. Igen, ennek a pokoli fájdalomnak megvolt a jutalma: a félórányi lidércnyomást pár percnyi mennyei boldogság követte.
Kimászott a kádból, a tükör előtt egy pillanatra zavarba jött, aztán az ajtót kissé kinyitva átvett egy friss törölközőt a komornyiktól. Felöltözött, visszament a dolgozószobába, megivott még egy pohár meleg tejet, megevett egy kis tál sűrű kását mézzel, tétlenül ült egy darabig, míg teljesen magához nem tért a kiállt megpróbáltatások után, aztán telefonált a referensének, és kérette a kocsiját.
A Különleges Kutatások Minisztériumához vezető, kormányzati járműveknek számára fenntartott út a napnak ebben a szakában néptelen volt. A sofőr a közlekedési lámpák jelzéseit rendre figyelmen kívül hagyta, és időről időre bekapcsolta a hangos, mély hangú szirénát. Három perccel tizenegy előtt érkeztek a minisztérium magas, sárga kapujához. Egy díszegyenruhás légiós átjött az úton, odament a kocsihoz, és benézett. Felismerte a főügyészt, tisztelgett. A kapu azonnal kitárult, látni engedve a sűrűn beültetett kertet, a sárga és fehér lakóházakat, és mögöttük az intézet hatalmas, négyszögletes épületét.
Ahogy lassan végiggördültek a sebességkorlátozó táblákkal jelölt keskeny úton, elhaladtak egy játszótér, egy úszómedencének helyet adó zömök épület, és a klub színes épülete mellett. Mindezeket sűrű lombozat, és a legtisztább levegő vette körül. Olyan különleges illata volt, aminek sem erdő, sem mező nem érhetett a nyomába. — Ó, ez a Vándor. Ez mind az ő műve. Egy egész rakás pénzt elherdált erre a létesítményre. De biztosan megvolt az eredménye. Az alkalmazottai szeretik. Így kell élni; így kell ezt csinálni. Egy rakás pénzt elköltött, a Szultán rettentő dühös volt, és még most is az. Hogy kockázatos? Persze hogy az; a Vándor vállalta, de ennek az lett az eredménye, hogy a minisztérium most tényleg az övé. Az emberei sosem fogják elárulni, vagy áskálódni ellene. Ötszáz alkalmazott dolgozik neki, főleg fiatalok. Ők nem olvasnak újságot, nem hallgatják a rádiót; nincs rá idejük — túlságosan lekötik őket a fontos kutatások. Így hát az emitterek itt nem érik el a céljukat; vagy inkább máshová céloznak, oda, ahol a Vándornak több hasznot hoznak. Igen, Vándor, én a te helyedben nem sietném el a dolgot azokkal a védősisakokkal. Biztosan te sem sieted el. De, a fenébe, hogy kaphatnálak a kezeim közé? Bárcsak találhatnék egy másik Vándort. Nem, az egész világon nincs még egy olyan elme, mint az övé, és ő tudja ezt. Nyitva tartja a szemét, keresi a tehetségeket. Fiatal korukban szerzi meg őket; nagyon kedves hozzájuk; elviszi őket a szüleiktől — és a szülők, azok a bolondok, odavannak a boldogságtól — és máris újabb kis katona csatlakozott a seregéhez. Micsoda szerencsém van, hogy a Vándor most nincs itthon!
A kocsi megállt, és a referense szélesre tárta az ajtót. A főügyész kikászálódott, és felment a lépcsőn az üvegezett előcsarnokba. Nagyfejű és az asszisztense már vártak rá. Arcára szándékosan unatkozó kifejezést erőltetve lagymatagon megrázta Nagyfejű kezét, rápillantott az asszisztensére, aztán hagyta, hogy a felvonóhoz kísérjék. Felsorakoztak a protokollnak megfelelően: elöl az államügyész, utána a minisztérium helyettes vezetője, aztán az államügyész referense, és a helyettes vezető rangidős asszisztense. A többiek az előcsarnokban maradtak. A csoport tovább ment Nagyfejű irodájába, és újból felsorakozott a protokoll szerint: a főügyész, aztán Nagyfejű; a főügyész referense és Nagyfejű rangidős asszisztense a fogadószobában maradtak. Amint beléptek a belső irodába, a főügyész fáradtan belesüppedt egy karosszékbe, Nagyfejű pedig rögtön munkához látott. Gombokat nyomott meg az íróasztal szélén, mire titkárok egész serege érkezett rohanva az irodába, és ő teát rendelt.
A főügyész szórakozásképpen Nagyfejű tanulmányozásával töltötte ez első néhány percet. A férfi arcára rendkívüli módon kiült a bűntudat. Vonakodott egyenesen az ember szemébe nézni, a haját simogatta, a kezét tördelte görcsösen, és számos öntudatlan, ideges mozdulatot tett. Mindig így viselkedett. Mondhatnánk, ez volt az ő alaptőkéje. Állandóan a rossz lelkiismeret gyanúját keltve folyamatosan alapos ellenőrzés alatt állt. A Közegészségügyi Minisztérium éjjel-nappal vizsgálta az életét. És mivel feddhetetlen volt, minden újabb ellenőrzés csak megerősítette meglepő ártatlanságát. Látványosan haladt felfelé a ranglétrán.
Az államügyész nagyon jól tudta ezt, ő maga ellenőrizte Nagyfejűt három alkalommal is, mégis most, miközben tanulmányozta, és mulattatta magát a komédiázásával, hirtelen azon kapta magát, hogy eltűnődik: vajon nem arról van-e szó, hogy az öreg róka tudja, hol van a Vándor, és most halálra van rémülve, hogy kiszedhetik belőle ezt az információt. A főügyész nem tudott ellenállni a kísértésnek.
— A Vándor üdvözletét küldi — mondta mintegy mellékesen, ujjaival dobolva a szék karfáján.
Nagyfejű egy pillanatig a főügyészre nézett, aztán elfordította szemét.
— Igen — mondta, az ajkát harapdálva. — Hát, perceken belül itt lesz a teánk.
— Kérte, hogy hívd fel — mondta a főügyész még inkább közömbös hangon.
— Mi? Hááát… Rendben. A tea ma különlegesen jó lesz. Az új titkárom igazi szakértő a teafőzés terén… Ami… Háát… Hol tudnám felhívni?
— Nem értem — mondta a főügyész.
— Úgy értem, ahhoz, hogy felhívjam, tudnom kéne a számát. Sosem adja meg a számát. — Kínosan elpirulva Nagyfejű matatni kezdett az asztalon, tenyerével itt-ott rácsapva, míg meg nem találta a ceruzát. — Mit mondott, hol hívhatnám vissza?
A főügyész feladta a próbálkozást.
— Csak vicceltem.
A gyanú árnyéka suhant át Nagyfejű arcán. — Hát, szóval csak vicceltél? — Erőltetett nevetésben tört ki. — Az biztos, jól átvertél. Én meg azt hittem… Ha-ha-ha! Na, itt a tea.
A főügyész elfogadott egy pohár erős teát az elegáns titkár ápolt kezéből.
— Rendben, Nagyfejű, lássunk munkához. Nincs sok időm. Hol a jelentés?
Miután tett néhány felesleges mozdulatot, Nagyfejű előhúzta az ellenőrzési jelentést az asztalfiókból, és átadta a főügyésznek. Határozatlan viselkedése azt sugallta, hogy a jelentés tele van hamis információkkal, a célja az, hogy félrevezesse az ellenőrző személyt, és felforgató szándékkal fogalmazták meg.
— Nos, jól van. — A főügyész belekortyolt a teájába. — Lássuk csak, mi ez. „Ellenőrzési jelentés.” Jó. Interferenciás jelenségek laboratóriuma. Spektrális vizsgálatok laboratóriuma. Integrális sugárzás laboratóriuma. Semmit nem értek belőle, beletörik a bicskám. Te meg tudod fejteni ezt a szöveget?
— Én… hát tudod, én sem egészen értem. Én igazából csak egy adminisztrátor vagyok. Igen, adminisztrátor. Az a dolgom, hogy általános útmutatásokat adjak, igazgassak.
Nagyfejű kerülte a főügyész tekintetét, ajkát harapdálta, heves mozdulattal a hajába túrt. Teljesen nyilvánvalónak tűnt, hogy ez az ember nem egy adminisztrátor, hanem nagyon alapos kiképzésen átesett honti kém. Micsoda figura!
A főügyész visszatért a jelentéshez. Mélyen szántó megjegyzést tett az energiaerősítő csoport által elkövetett költségvetés-túllépést illetően; rákérdezett, ki az a Zon Barutu, és hogy nem rokona-e Moru Barutunak, az ismert írónak és propagandistának; megrótta Nagyfejűt egy lencse nélküli refraktométer beszerzése miatt, ami embertelen összegbe került, és még mindig nem helyezték üzembe. Röviden összefoglalta a sugárzás kutatás- és fejlesztési szektor munkáját, megjegyezve, hogy hiányoznak a jelentős haladást igazoló bizonyítékok (– Hál' Istennek! — tette hozzá magában) és hogy a személyes véleményét csatolni fogja az ellenőrzési jelentés végső fogalmazványához.