Még közönyösebben állt a jelentésnek ahhoz a részéhez, ami a sugárzás-elhárítási csoport munkájával foglalkozott. Ők foglalkoztak a védőeszközök kutatásával.
— Benne vagy a mókuskerékben, Nagyfejű. Nem értetek el haladást sem a fizikai, sem a fiziológiai védelem terén. A fiziológiai megközelítés teljesen hibás: hülye lennék, ha hagynám magamat emiatt összeszabdalni. Viszont a vegyészeid príma munkát végeztek. Nyertek nekünk még egy percet. Egy percet tavaly, és másfelet egy évvel korábban. Most, ha beveszem a pirulát, csak huszonkét percnyi szenvedést élek át, harminc helyett. Nos, ez nem rossz. Majdnem harminc százalékos csökkenés. Szúrd be a véleményemet a jelentésedbe: növelni a munkatempót a fizikai védelem terén, ösztönözni a kémiai védelemmel foglalkozó személyzetet. Ez minden.
Visszalökte a jelentést Nagyfejűnek. — Gépeltesd le a végső fogalmazványt, és csatold hozzá a véleményemet. És most, csak a forma kedvéért, hadd lássam… nos, legutóbb a fizikusaidat látogattam meg. Mutasd meg nekem a vegyészeidet; szeretném látni, hogy mivel foglalkoznak.
Nagyfejű felugrott, és ismét rácsapott az asztalán levő gombokra. Arcán a teljes kimerültség kifejezésével az államügyész felállt a karosszékéből.
Nagyfejű, és nappali asszisztensének kíséretében ráérős tempóban végigjárták a kémiai védelem laboratóriumait, udvariasan mosolyogva a köpenyük ujján egy szolgálati csíkot viselő dolgozókra, vállon veregetve a csík nélkülieket, megállva és kezet rázva a kétcsíkosokkal, nagy értelmesen bólogatva, és érdeklődve, nincs-e valami panaszuk.
Nem volt. Mindenki dolgozott, vagy úgy tettek, mintha dolgoznának. Fények hunyorogtak a különböző berendezéseken, az edényekben folyadékok bugyborékoltak, valamilyen anyag szörnyű szagot árasztott, és valahol a laboratóriumban állatokat kínoztak. A labor tiszta volt, világos, és tágas; az emberek elégedettnek és derűsnek tűntek. Nem mutatták jelét extatikus lelkesedésnek, és korrekt módon viselkedtek az ellenőrrel szemben, de melegség, és minden esetben szolgai megalázkodás nélkül.
Sok iroda és laboratórium falát a Vándor portréja díszítette: ott lógott a munkaasztalok fölött, a táblázatok és grafikonok mellett, az ablakok között és ajtók fölött, néha az asztalokat borító üveglapok alatt. Fotók, ceruza- és szénrajzok, még egy olajfestmény is volt. A Vándor, amint labdázik, előadást tart, almát eszik, meditál, fáradt, dühös, vagy éppen teli torokból nevet. Ezek a kutyaháziak még karikatúrákat is készítettek róla, amiket a leginkább látható helyekre akasztottak ki. Felháborító! Képzeld csak el, gondolta a főügyész, hogy belépsz a fiatal Filtik ügyvédbojtár irodájába, és egy rólad készült karikatúrát találsz ott. Masszaraks, ez elképzelhetetlen lenne, képtelenség!
Mosolygott tovább, veregette a vállakat, rázta a kezeket, közben végig azon gondolkodott, hogy a múlt év óta ez volt a második látogatása a laboratóriumban, és látszólag semmi nem változott. De mostanáig erre nem fordított komolyabb figyelmet. — Most oda kell figyelnem — gondolta magában. — Mit jelentett nekem a Vándor egy vagy két évvel ezelőtt? Formálisan egy volt közülünk; valójában egy kormányhivatalnok, akinek semmi befolyása nem volt a politikára, nem volt döntéshozói szerepe, nem voltak politikai ambíciói. Azóta jó sokat haladt előre: a külföldi kémek eltakarítását célzó országos akció a Vándor műve volt. — A főügyész maga vezette a tárgyalásokat, és megrendülten jött rá, hogy nem a szokásos degen kémekkel van dolga, hanem igazi, tapasztalt felderítő ügynökökkel, akiket a Sziget Birodalom telepített mindenhová, hogy tudományos és gazdasági információkat gyűjtsenek. A Vándor elkapta mindet, az utolsó szálig, és azóta a Különleges Kémelhárítás véglegesített vezetője lett.
A Vándor volt az, aki felfedte a Hólyag szervezte összeesküvést. Ez az alak szilárdan bebetonozta magát a pozíciójában, és azon volt, hogy veszélyesen aláássa a Vándor befolyását a kémelhárítás felett. Mivel senki másban nem bízott, a Vándor saját maga intézte el őt. Mindig nyíltan, és egymagában dolgozott. Nem kötött koalíciókat, ideiglenes szövetségeket. Azonos módon megbuktatott három egymást követő főnököt a Hadügyminisztérium élén (mielőtt a szájukat kinyithatták volna, már hivatták is őket fentiek elé), míg végül összehozta a Bábos kinevezését. A Bábos halálosan félt a háborútól. A Vándor volt az, aki egy évvel ezelőtt megfúrta az 'Arany' tervezetet, amit a Birodalmi Ipari és Pénzügyi Unió nyújtott be a fentieknek. Abban az időben úgy látszott, hogy a Vándor bármelyik pillanatban lapátra kerülhet, mert a Kancellár maga lelkesedett a tervezetért. A Vándor valahogy meggyőzte őt, hogy a tervezet előnyei igencsak átmenetiek lesznek, tíz éven belül őrültség járvány követi majd, és teljes pusztulás. — Mindig sikerült neki bebizonyítania azt, amit bizonyítani akart; senki másnak nem sikerült ez, csak a Vándornak. Általánosságban érthető, hogy miért. Sosem félt semmitől. Igaz, sokáig rejtőzködött az irodája mélyén, de végül rájött, hogy hatalma van. Rájött, hogy mindannyiunknak szükségünk van rá, függetlenül attól, hogy kik is vagyunk, és hogyan harcolunk egymás ellen. Csak a Vándor képes rá, hogy védelmet fejlesszen ki a sugárzás ellen; csak ő tud megvédeni minket a sugárzás gyötrelmeitől. És ha arra gondolunk, hogy ezek a fehér köpenyes taknyosok karikatúrákat rajzolnak róla…
A referense kinyitotta az ajtót. Megpillantotta Makot. Mak fehér köpenyben, egy csíkkal a hajtókáján, az ablakpárkányon ült, és kifelé nézett. Ha egy ügyvédbojtár vette volna a bátorságot, hogy munkaidő alatt az ablakpárkányon ülve álmodozzon, ő tiszta lelkiismerettel deportáltatta volna, mint henyélőt, vagy akár mint szabotőrt. De most, masszaraks, hallgatnia kell. Próbálná csak elkapni a grabancát, még össze is szidnák nagy sietve: — Elnézést kérek, éppen egy mentális kísérleten dolgozom. Legyen szíves, menjen innen, ne zavarjon!
A Nagy Mak éppen ábrándozott. Egy rövid pillantást vetett a látogatóra, elindult, hogy visszatérjen a munkájához, aztán újra rápillantott, hogy jobban megnézze. — Megismert — gondolta a főügyész. — Aha, megismert, az okos fiú. — Udvariasan Makra mosolygott, és megveregette egy fiatal laborasszisztens vállát. A helyiség közepén megállva körülnézett.
— Nos, — kérdezte Mak és Nagyfejű közé állva, — és itt mivel foglalkoznak?
— Szim úr — mondta Nagyfejű elvörösödve. — Magyarázza el az ellenőr úrnak, mit…
— Azt hiszem, én ismerem magát — mondta a Nagy Mak. — Bocsássa meg, ha tévednék, de ön nem az állami főügyész?
Nem könnyű dolog Makkal bánni: a főügyész gondosan végiggondolt terve egyszerre dugába dőlt. Maknak eszébe sem jutott, hogy bármit rejtegessen előle; ő nem félt senkitől, és kíváncsi volt mindenre. Az óriás teljes magasságában kiegyenesedve úgy nézett le a főügyészre, mintha valami egzotikus állatot bámult volna meg. A főügyésznek rögtönöznie kellett.
— De igen, én vagyok. — Abbahagyta a mosolygást, és hűvös meglepetéssel nézett Makra. — Amennyire tudom, én vagyok az állami főügyész, habár nem értem… — Homlokát ráncolva bámult Mak arcába. Mak szélesen elmosolyodott. — Ó, persze, persze! Mak Szim. Maxim Kammerer. Bocsásson meg, de azt gondoltuk, hogy meghalt. Masszaraks, egyáltalán hogy került ön ide?