— Hogyhogy egyedül jött? — kérdezte meglepetten. — A férjem négy személyre rendelt vacsorát.
— Igen — mondta a főügyész. — Azt hittem, a barátnőjével jön. Emlékszem arra a lányra. Majdnem nagy zűrbe keveredett ön miatt.
— Úgy van — felelte Mak szenvtelenül. De, engedelmével, ezt talán később vitassuk meg.
A vacsora sokáig tartott; sokat nevettek, keveset ittak. A főügyész elismételte a legfrissebb pletykákat; a felesége mondott néhány sikamlós viccet; és Mak elmesélte repülését a bombázóval. Ahogy harsogva nevetett rajta, a főügyész magában rettegve gondolt arra, mi történne most vele, ha akár egyetlen rakéta is célba talált volna.
Mikor a vacsora véget ért, a főügyész felesége elnézést kért, és távozott. A főügyész karon fogta Makot, és a dolgozószobájába vezette, hogy megkóstoljanak egy bort, amit az egész országban kevesebb, mint három tucat embernek volt csak alkalma megízlelni.
Letelepedtek a kényelmes karosszékekbe a kávézóasztal két oldalán, a dolgozószoba legmeghittebb sarkában, kortyolgatták a drága bort, és figyelték egymást. Mak nagyon komoly kifejezést öltött magára. Nyilván tudta, hogy mi következik, ezért a főügyész hirtelen elvetette eredeti tervét a beszélgetés folytatására, egy homályos célzásokból felépített agyafúrt tervet, egymás céljainak fokozatos megismertetésére. Rada sorsa, a Vándor intrikái, a Teremtők fondorkodása — ezek mind elvesztették jelentőségüket. A főügyész kétségbe esve, bámulatosan tisztán látta, hogy minden képessége a társalgásnak ilyetén irányítására hatástalan lenne erre az emberre. Mak vagy elfogadja a javaslatait, vagy egyenesen visszautasítja őket. A dolog rendkívül egyszerű volt, mint amilyen egyszerű a főügyész sorsának kérdése: vagy életben marad, vagy néhány napon belül eltapossák. Az ujjai remegtek; a borospoharat gyorsan az asztalra tette, és egyenesen a tárgyra tért.
— Tudom, Mak, hogy ön a földalatti mozgalom tagja, tagja a vezetőségének, és ellensége a fennálló rendszernek. Tudom azt is, hogy ön egy szökött elítélt, aki meggyilkolta egy speciális hadműveletet végző tank személyzetét. Nos, ami engem illet, én az állami főügyész vagyok, megbízható kormányhivatalnok, hozzáféréssel a legmagasabb szintű államtitkokhoz, és szintén a fennálló rend ellensége. A javaslatom: megszervezek egy államcsínyt. Hogy ön megdönthesse a Teremtők hatalmát. Mikor azt mondom, 'ön', akkor önre, és csakis önre gondolok: az ön szervezetének ehhez semmi köze. Meg kell értenie, hogy a földalatti mozgalom bármiféle beavatkozása totális katasztrófához vezetne. Az általam javasolt összeesküvés az én, a legmagasabb szintű államtitkokat érintő tudásomon alapul. Én el fogom árulni önnek ezeket a titkokat. Erről csak ön, és én tudhatunk. Ha egy harmadik személy is megtudná, nagyon gyorsan elintéznének minket. Tartsa észben, hogy a földalatti mozgalom, és annak vezetősége tele van provokátorokkal. Tehát ne számítson arra, hogy bárkiben is megbízhat, még a legközelebbi barátaiban sem.
Anélkül, hogy megízlelte volna, kiitta a borát. Aztán Mak felé hajolva folytatta.
— Tudom, hogy hol van a Központ. Ön az egyetlen ember, aki a hatalmába tudja keríteni. Én most javaslok önnek egy tervet, amit a Központ elfoglalására, és az azt követő intézkedésekre dolgoztam ki. Ön végrehajtja ezt a tervet, és ön lesz az államfő. Én ön mellett maradok, mint az ön politikai és gazdasági tanácsadója, mivel ön teljesen képzetlen ezeken a területeken. Én jól ismerem az ön céljainak általános vonásait. Nem ellenzem őket. Támogatom őket, egyszerűen azért, mert semmi sem lehet rosszabb annál, ami most van. Ez a helyzet. Én befejeztem. Most ön következik.
Mak nem szólt semmit. Forgatta ujjai közöt a borospoharat, és hallgatott. A főügyész várt: különös érzést érzett, mintha elszakadt volna a testétől, mintha már nem lett volna benne, hanem valahol az űrben lebegett volna; mintha valahonnan felülről nézett volna le erre a lágyan megvilágított, meghitt kis sarokra, a hallgatag Makra, és arra a Mak melletti karosszékbe kapaszkodó merev, vak, és élettelen valamire.
Végül Mak megtörte a csendet.
— Ha elfoglalom a Központot, mennyi az esély, hogy túlélem?
— Ötven-ötven százalék. Talán több. Nem tudom.
Mak újra hosszú hallgatásba merült.
— Megegyeztünk — mondta végül. — Hol van a Központ?
19.
Dél felé megcsörrent a telefon. Maxim felvette a kagylót. Az államügyész volt.
— Szim úrral szeretnék beszélni.
— Én vagyok — felelte Maxim. — Üdvözlöm. — Rögtön érezte, hogy történt valami.
— Visszajött. Tudna most rögtön kezdeni?
— Igen — felelte Maxim fojtott hangon. — De maga ígért valamit…
— Nem volt rá időm. — A hangjában ott volt a pánik jele. — És most sincs időm. Kezdje most rögtön. Egyetlen percet sem késlekedhetünk! Mak, hall engem?
— Igen, kitűnően. Ez minden?
— Úton van az intézet felé. Harminc-negyven percen belül ott lesz.
— Értem. Más?
— Ez minden. Gyerünk, Mak. Isten hírével!
Maxim letette a kagylót, csak ült ott néhány másodpercig, a következő lépést fontolgatta. — Masszaraks, micsoda felfordulás! De van még időm gondolkodni. — Újra megragadta a kagylót. — Allu Zef professzort kérem.
— Tessék!
— Mak vagyok.
— Masszaraks, kértelek, hogy ne zavarj ma.
— Maradj csendben, és figyelj. Azonnal gyere le az előcsarnokba, és ott várj rám.
— Masszaraks, dolgom van!
Maxim a fogát csikorgatta, és az asszisztensére pillantott. Az szorgalmasan számolt valamit a kalkulátoron.
— Zef, most azonnal menj le az előcsarnokba! Megértetted? Most! — Letette a kagylót, aztán tárcsázta a Vadkan számát. Szerencséje volt: otthon találta. — Mak vagyok. Menjen ki a ház elé, és várjon meg. Fontos!
— Nagyszerű — mondta a Vadkan. — Már megyek is.
Maxim letette a kagylót, kezével benyúlt az íróasztal fiókjába, és kihúzta az első mappát, amihez hozzáért. Miközben gépiesen belelapozott, lázasan próbálta felidézni magában a megtett előkészületeket. — A kocsi a garázsban van. A bomba a csomagtartóban. A tank tele van üzemanyaggal. Fegyverek nincsenek. Az ördögbe, nincs szükségem rájuk. Az iratok a zsebemben, és Vadkan vár rám. Jó, hogy eszembe jutott, hogy őt hívjam. Igaz, lehet, hogy nem akar majd jönni. Nem, nem hiszem, hogy visszautasítaná. Én sem tenném. Úgy látszik, ez minden… — A laboránshoz fordult: — Ha bárki keresne, mondd azt, hogy az Építésügyi Minisztériumba mentem. Egy-két órán belül itt leszek. Viszlát!
Hóna alá csapta a mappát, kilépett a laboratóriumból, és leszaladt a lépcsőn. Zef már az előcsarnokban sétált. Mikor észrevette Maximot, megállt, karját összefonta a háta mögött, és homlokát ráncolva nézett rá.
— Mi a fene van? Masszaraks!
Maxim megragadta a karját, és a kijárat felé húzta.
— Mi a fene van itt? — morogta Zef. — Hová megyünk? És miért?
Maxim kilökte az ajtón, magas után húzta az aszfaltozott járdán, és befordultak a sarkon, a garázs felé. A környék néptelen volt, csak egy fűnyíró pöfögött a távolban.
— Hova az ördögbe viszel? — kiabált Zef.
— Pofa be, és figyelj! Most rögtön szedd össze az összes emberedet. Mindet. Mindenkit, akit csak elérsz. A pokolba a kérdésekkel! Figyelj! Mindenkit, akit csak tudsz. És fegyvereket. Van ott egy pavilon a kapuval szemben. Tudod, hol van? Vedd be magad oda, és várj. Nagyjából harminc percig. Figyelsz rám, Zef?