— Na és? — kérdezte Zef türelmetlenül.
— Nagyjából harminc perc múlva a Vándor megérkezik a kapuhoz.
— Visszajött?
— Ne szakíts félbe. A Vándor várhatóan nagyjából harminc perc múlva érkezik a kapuhoz. Ha nem — hát nem. Te csak lapulsz, és megvársz engem. De ha jön — lődd le.
— Elment az eszed? — kérdezte Zef. Maxim elindult, Zef átkozódva rohant utána. — Masszaraks, mindnyájunkat meg fognak ölni! Őrség… Spiclik mindenütt…
— Tégy meg minden tőled telhetőt. A Vándort le kell lőni.
Odaértek a garázshoz. Maxim teljes súlyával nekifeszült a retesznek, és kitárta az ajtót.
— Ez őrültség — mondta Zef. — Miért a Vándort? Nem egy rossz fickó; mindenki szereti.
— Tegyetek meg minden tőletek telhetőt — mondta Maxim hűvösen. Felnyitotta a csomagtartót, megtapogatta a gyújtót és az időzítő szerkezetet az olajos papíron keresztül, aztán visszacsukta a fedelet. — Most nem mondhatok neked semmit. De van egy esélyünk. Csak egyetlen esélyünk. — Beült a kormánykerék mögé, és bedugta a slusszkulcsot. — És gondolj arra: ha ti nem intézitek el, ő fog elintézni engem. Nagyon kevés időtök lesz rá. Indulj, Zef!
Elindította a motort, és lassan kitolatott a garázsból.
Zef az ajtóban állt. Maxim először látta őt ilyennek: ijedtnek, döbbentnek, zavarodottnak.
A kocsi továbbgördült a kapu felé. A faarcú légiós minden sietség nélkül felírta a rendszámot, felnyitotta a csomagtartót, belenézett, lecsukta, aztán visszament Maximhoz.
— Mi van a csomagtartóban?
— Refraktométer — felelte Maxim, odanyújtva neki az igazolványát és a refraktométer szállítólevelét.
— Refraktométer, RL-7, gyári szám… — dünnyögte a légiós. Egy perc, felírom.
A zsebében kotorászott, a noteszét kereste.
— Siessen, kérem. Sürgős dolgom van — mondta Maxim.
— Ki írta alá ezt a szállítót?
— Nem tudom. Talán a Nagyfejű.
— Nem tudja? Nem lenne semmi gond, ha ki tudnám betűzni az aláírását.
Végül kinyitotta a kaput, és Maxim kigördült az útra. — Ha ez nem jön össze — gondolta — és túlélem, akkor menekülnöm kell. Átkozott Vándor, megérezte, hogy valami készül, és visszajött. Tegyük fel, hogy sikerül — akkor mi van? Semmi sincs készen, nincs meg a palota alaprajza. Agyasnak nem volt ideje megszerezni, és nem szerezte meg azokat a fotókat sem a Teremtőkről. Az embereink nincsenek felkészülve; nincsen tervünk. Átkozott Vándor! Ha ő nem lenne, maradt volna három napom, hogy kidolgozzak valami tervet. Aztán meg itt van a hadsereg… Meg a vezetőség, masszaraks! Ők gyorsan rá fognak mozdulni. Velük is foglalkozni kell. Nos, ez a Vadkan dolga lesz. Örömmel fogja csinálni. Ő tudja, hogy kell bánni velük. Aztán itt vannak a fehér tengeralattjárók… Masszaraks, és még ez a háború is! Igen, úgy látszik, a háború véget ért. Habár, ki tudja, talán még készül ott valami…
Maxim a Központi utcáról befordult két gigantikus, rózsaszín kőből épült felhőkarcoló közé, egy keskeny utcácskába, és a macskakövön tovább gördült egy düledező, koromtól megfeketedett házikó felé. A Vadkan már várt rá, egy lámpaoszlopnak dőlve cigarettázott. Mikor a kocsi melléje állt, eldobta a csikket, átpréselte magát az aprócska ajtón, és beült Maxim mellé. Nyugodt volt, mint mindig.
— Üdvözlöm, Mak. Mi az ábra?
Maxim egy éles kanyarral megfordult, és visszatért a főutcára.
— Tudja, mi az a termikus bomba?
— Hallottam róla — felelte a Vadkan.
— Jó. Volt már dolga időzített gyújtóval?
— Például tegnap…
— Nagyszerű.
Egy darabig csendben folytatták az útjukat. Nagy volt a forgalom. Maxim minden figyelmét arra összpontosította, hogy átfurakodjon a hatalmas teherautók és öreg buszok között anélkül, hogy nekikoccanjon valamelyiknek, vagy ők neki, hogy elcsípje a zöld lámpákat, és hogy tartsa a sebességet. Végül kiverekedték magukat az ismerős, hatalmas fákkal szegélyezett autópályára.
— Milyen különös — villant Maxim eszébe hirtelen. — Ugyanezen az úton kerültem ebbe a világba — azaz hozott be Fank. Igencsak valószínű, hogy ugyanezen az úton fogom elhagyni is ezt, és minden más világot, és magammal viszek egy jó embert is. Vetett egy gyors oldalpillantást a Vadkan derűs arcára: ott ült, műkezét kilógatva az ablakon, udvariasan várva Maxim magyarázatára. Lehet, hogy meglepődött, vagy nyugtalan volt, de arca kifejezéstelen maradt. Maxim büszke volt rá, hogy egy ilyen kaliberű ember megbízott benne, és hallgatólagosan rábízta magát.
— Nagyon hálás vagyok magának, Vadkan — mondta.
— Hogyhogy? — kérdezte a Vadkan, feléje fordulva.
— Emlékszik, mikor egyszer egy vezetőségi ülésen félrehívott, és adott néhány jó tanácsot?
— Igen.
— Hát ezért vagyok hálás magának. Megfogadtam a tanácsát.
— Igen, észrevettem. De egy kicsit ki is ábrándított.
— Igaza volt akkor — mondta Maxim. — Megfogadtam a tanácsát. Ennek eredményeképpen alakultak úgy a dolgok, hogy felmerült annak a lehetősége, hogy elfoglaljam a Központot.
A Vadkan beindult.
— Most? — kérdezte élénken.
— Igen, most. Sietnünk kell. Nem volt időm, hogy bármit is előkészítsek. Lehet, hogy meg fognak ölni; akkor az egész hiába volt. Ezért csak magát hoztam.
— Folytassa.
— Én bemegyek az épületbe, maga a kocsiban marad. Hamarosan beindul a riasztó, lövöldözés is lehet. Emiatt ne zavartassa magát. Maradjon veszteg a kocsiban, és várjon. Várjon húsz percig. Ha ezalatt sugárcsapást érez, az azt jelenti, hogy minden rendben halad. Boldog mosollyal az arcán ájulhat el. Ha nem, akkor szálljon ki a kocsiból. Talál egy bombát a csomagtartóban. Időzített gyújtása van, tíz percre beállítva. Tegye ki a bombát az utcára, kapcsolja be a gyújtást, aztán menjen. Nagy pánik lesz. Használja ki a lehetőséget.
A Vadkan Maxim szavain töprengett.
— Telefonálhatok?
— Nem.
— Figyeljen Mak, ha még életben lesz, emberekre lesz szüksége, akik felkészültek a harcra. Ha meghal, nekem lesz rájuk szükségem. Mert egyedül csak engem hozott. Ha magam vagyok, csak elkezdeni tudom a dolgot. Akkor aztán túl kevés időnk marad. Ezért előre figyelmeztetni kellene az embereket. Szeretném figyelmeztetni őket.
— A földalatti mozgalom vezetőségét? — kérdezte Maxim ellenségesen.
— Még mit nem. Megvan nekem a saját csapatom.
Maxim nem válaszolt. Ismerős, szürke, ötemeletes épület, előtte kőfallal, tornyosult föléjük. A folyosóin Halacska sétált, és a dühös Víziló kiabált és köpködött valahol. Ez volt a Központ. A kör bezárult.
— Rendben van — egyezett bele Maxim. — Van ott egy telefonfülke a bejáratnál. Mikor én bementem — de nem előbb — maga kiszáll a kocsiból, és telefonál.
— Jó — mondta a Vadkan.
Ahogy közeledtek az autósztráda lehajtójához, Rada képe villant Maxim agyába; azon tűnődött, mi lesz vele, ha ő nem tér vissza. Alighanem rossz idők várnak majd a lányra. De az is lehet, hogy semmi nem történik, elengedik. — Akkor is, teljesen magára marad majd. Sem Gaj, sem én… Szegény lány.
— Van családja? — kérdezte Vadkant.
— Igen, feleségem.
Maxim az ajkába harapott.
— Sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül alakultak a dolgok.