— Hagyjuk ezt, Mak — felelte a Vadkan szenvtelen hangon. — Én már elbúcsúztam. Mindig elbúcsúzom, ha elmegyek otthonról. Szóval ez a Központ. Ki gondolta volna…
Maxim a parkolóban bemanőverezett egy ütött-kopott kisautó, és egy állami luxus-limuzin közé.
— Nos, azt hiszem, itt volnánk — mondta. — Kívánjon nekem szerencsét, Vadkan.
— Teljes szívemből. — a Vadkan hangja megbicsaklott. — Hát mégis megérhettem ezt a napot — mormogta maga elé.
Maxim fejét a kormánykerékre hajtotta.
— Bárcsak túlélnénk ezt a napot — mondta. — Jó lenne megérni az estét.
A Vadkan nyugtalanul figyelte.
— Nem szívesen megyek be oda, Vadkan — magyarázta Maxim. — Nagyon nem szívesen. Mindenesetre emlékezzen erre, és feltétlenül mondja el a barátainak: maguk nem egy gömb belső felületén élnek, hanem a külsőn. A világmindenségben nagyon sok ilyen gömb van. Egyeseknek a lakói sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint maguk, másokon sokkal jobban élnek maguknál. De én mondom magának: a mindenségben sehol nem élnek emberek maguknál ostobábban. Nem hiszi? A pokolba magával! Indulok.
Kinyitotta az ajtót, és kikászálódott. Átsétált a parkolón, és felment a kőlépcsőn. Felfelé menet kitapogatta a zsebében a belépési engedélyt, amit a főügyész készített neki, a benti tartózkodási engedélyt, amit a főügyész lopott, és az üres, rózsaszín keménypapír darabot, ami egy másik engedélyt volt hivatva helyettesíteni, amit a főügyész sem hamisítani, sem lopni nem tudott neki. Meleg volt, és a lakott sziget áthatolhatatlan égboltja úgy ragyogott, mintha alumíniumból lett volna. A lépcső mintha égette volna a cipőtalpán keresztül. Micsoda esztelen vállalkozás! — Mi az ördögnek vágtam bele, ha nem volt időm rendesen felkészülni? Mi van, ha egy katonatiszt helyett kettő, vagy három vár rám abban a kis szobában, fegyverekkel? Csacsu kapitány pisztolyt használt, de ezúttal jóval több golyóra számíthatok. Akkor sokkal jobb állapotban voltam, és Csacsu mégis majdnem elintézett. Most nem fogják hagyni, hogy elkússzak. Micsoda bolond vagyok! Bolond voltam akkor is, és az vagyok még most is. A főügyész jól behúzott a csőbe. De hogy lehet az, hogy megbízott bennem? Nem tudok rájönni. Ó, milyen jó is volna hagyni ezt az egészet, elrohanni, ki a hegyekbe, szívni a tiszta, friss hegyi levegőt. Sosem sikerült eljutnom oda. Egy ilyen agyafúrt, bizalmatlan ember — mégis rám bízott egy ilyen értékes titkot! Világának legnagyobb kincsét!
Kinyitotta az üvegajtót, és átnyújtotta a légiósnak a belépési engedélyét. Az előcsarnokon áthaladva elment egy szemüveges lány mellett, aki az engedélyeket pecsételte, és egy adminisztrátor mellett, aki telefonon veszekedett valakivel. A folyosó bejáratánál felmutatta a tartózkodási engedélyét egy másik légiósnak. A légiós barátságosan biccentett az ismerős alaknak: Maxim naponta megfordult itt az elmúlt három nap során.
Ment tovább.
Végigment a hosszú, ajtók nélküli folyosón, és balra fordult.
Ez volt itt a második látogatása. Tegnap „tévedésből” járt erre. (– Melyik szobát keresi, uram? — A tizenhatost, káplár. — Rossz folyosóra jött, uram. Az a következőn van. — Elnézést, káplár. Köszönöm.)
Átadta a káplárnak a tartózkodási engedélyét, és vetett egy lapos pillantást a szemben lévő ajtó két oldalán feszes vigyázzban álló, géppisztollyal felfegyverzett két stramm légiósra. Aztán a másik ajtóra nézett, amin néhány másodperc múlva be fog menni. „Különleges Szállítmányozás.” A káplár gondosan szemügyre vette az engedélyét, és megnyomott egy gombot a falon. Csengő szólalt meg az ajtó mögött. — Most riasztotta a zöld függöny mögött ülő tisztet. Talán két tisztet. Vagy akár hármat. Rám várnak, hogy bemenjek. Ha megijedek tőlük, és meghátrálok, belefutok a káplárba, és abba a másik ajtót őrző két légiósba. És az a szoba valószínűleg tömve van katonákkal.
A káplár visszaadta az engedélyt. — Kérem, tartsa készenlétben a dokumentumait — mondta.
Zsebéből kivéve a rózsaszín kartondarabot kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába.
Masszaraks! Nem egy szoba, hanem három. Egy egész lakosztály, zöld függöny a túlsó végén. A lába alatt a futószőnyeg egyenesen a zöld függönyhöz vezet. Legalább harminc méter.
És nem két vagy három katonatiszt. Hat!
Az első szobában ketten, a hadsereg szürke egyenruhájában. A fegyverüket már rá szegezték. A második szobában ketten a légió feketéjében. A fegyverükkel még nem céloznak, de már előhúzták. A harmadikban ketten, civil ruhában, a függöny két oldalán.
Az egyik elfordította a fejét.
— Rajta, Mak!
Egy hatalmas ugrással előrelendült, és egy töredék pillanatig arra gondolt, mi lesz, ha meghúzódik valamelyik ina. Léghuzat csapott az arcába.
Itt van: a zöld függöny.
A bal oldali civil másfelé néz. Adj neki — egy csapás a nyakára.
A jobb oldali civil pislog. A szemei fennakadnak.
Most lecsapod, aztán befelé a liftbe!
A liftben sötét van. Hol a kapcsoló? Masszaraks, hol van?
Magányos géppisztoly kattog lassan, visszhangzik a folyosókon. Egy második azonnal csatlakozik hozzá.
De még mindig az ajtóra lőnek, ahol utoljára láttak. Még nem fogták fel, hogy mi történt. Csak reflex.
A kapcsoló. Hol van? Masszaraks, itt, a legkézenfekvőbb helyen.
Megnyomta a gombot, és a fülke ereszkedni kezdett. Gyorsan haladt: expressz lift. A lába fájni kezdett. — Megrándult a bokám? Oda se neki, nem számít. Masszaraks, ezt végig kell csinálnom!
A fülke megállt, Maxim kiugrott. Az akna morajlani és kongani kezdett, szilánkok röpködtek. Három fegyver tüzelt folyamatosan felülről a fülke tetejére. — Lőjetek csak. Majd rájöttök, hogy csak az időtöket vesztegetitek, hogy vissza kell szereznetek a liftet, hogy magatoknak kell lejönnötök. Eljátszottátok a szerencséteket.
Körbepillantott. — Masszaraks, már megint egy probléma. Nem egy bejárat van, hanem három. Három teljesen egyforma alagút. Aha, kettő közülük csak tartalék generátor. Amíg az egyik dolgozik, a másik kettőt karbantartják. Most melyik működik? Úgy látszik, ez.
Berohant a középső alagútba. A lift felberregett a háta mögött. — Elkéstetek, fiúk. Nem fog összejönni, még akkor sem, ha hosszú az alagút, és nekem fáj a bokám. Á, itt egy kanyar. Most már nem kaptok el, szarháziak. — Odaért az acéllap mögött dübörgő generátorokhoz, és megpihent néhány másodpercre. — A munka nagyjával végeztem; a maradék már könnyű lesz. Pár perc múlva lejönnek a lifttel, és betódulnak az alagútba. De azt nem tudják, hogy a depressziós sugárzó majd visszaűzi őket. Mi más történhet még? Bedobhatnak egy könnygázgránátot a folyosóra. De ezt kétlem: feltehetően nincs is nekik. Mostanra már valószínűleg megszólaltatták a riasztót. Természetesen a Teremtők ki tudnák kapcsolni a depressziós sorompót. De ők nem fogják rászánni magukat, hogy megtegyék. És nem tudnák időben megtenni, még ha akarnák sem. Ötüknek kellene összejönni, öt kulccsal, és mindegyiknek egyet kellene értenie a döntéssel; először is azt kellene tisztázniuk, nem trükközik-e valamelyik közülük, vagy nincs-e valami provokáció a háttérben. Végül is ki tudna ezen a világon áttörni a sugárzási sorompón? Talán a Vándor, ha titokban kifejlesztett valami védőberendezést. De az a hat fegyveres őr odafönt megállítaná. Más pedig nincsen.
Géppisztolyok kezdtek kelepelni a sarkon túl, a sötét alagútban. — Lőjetek csak, fafejűek. Engem nem zavar. — Az energiaellátó kapcsolótáblája fölé hajolt, óvatosan eltávolította a burkolatát, és kidobta a sarkon túlra. — Igen, nagyon primitív készülék. Jó, hogy annyit olvastam az elektronikájukról. És ha nem olvastam volna? És ha a Vándor két nappal ezelőtt visszaérkezett volna? Igen, barátocskáim, itt állok, mint egy újonc műszerész, akinek nagy sietve kell valami hibát elhárítania. Még azt sem tudom, hogy mit keresek. Masszaraks, miféle tervezés ez… Nincs szigetelés! Aha, itt van. Nos, Isten hírével, ahogy az államügyész úr mondaná!