— Nem akarok. Nem szabad.
— Muszáj. Étel. Reggeli.
— Nem akarok reggeli. Íze rossz.
— Muszáj megenni reggelit. Jó.
— Halacska, — robbant ki Maxim linkoz nyelven, — hogy te micsoda kegyetlen nőszemély vagy! Ha te jönnél a Földre, én rongyosra járnám a lábam, hogy neked tetsző ételt keressek.
— Nem értem — mondta a nő kifejezéstelen arccal. — Mit jelent 'halacska'?
Miközben undorodva rágcsált egy zsíros falatot, Maxim vett egy darab papírt, és felskiccelt rá egy naphalat szemből nézve. A nő gondosan tanulmányozta, aztán eltette a köpenye zsebébe. Maxim minden rajzát elvette, és eltette őket valahová. Maxim rengeteget rajzolt, és élvezettel csinálta. Szabad perceiben, és éjjel, amikor nem tudott aludni, semmi más tennivalót nem talált. Így hát rajzolt állatokat és embereket, táblázatokat és diagrammokat, és anatómiai ábrákat. Lerajzolta Megu professzort vízilóként, és egy vízilovat Megu professzorként. Megszerkesztette a linkoz encilopédikus táblázatát, gépezetek vázlatát, és a történeti kronológia diagrammjait. Az elhasznált sok ívnyi papír mind eltűnt Halacska zsebében, de semmi nem mutatott arra, hogy Maximnak sikerült volna kapcsolatot teremtenie vendéglátóival. Vízilónak — Megu professzornak — megvolt az elképzelése a probléma megoldásáról, és nem állt szándékában változtatni rajta.
A linkoz enciklopédikus táblázata, aminek tanulmányozása lehetővé tette volna nekik, hogy kommunikálni kezdjenek Maximmal, egyáltalán nem váltott ki semmi érdeklődést Vízilóból. Halacska volt az egyetlen, aki az idegent a helyi nyelvre tanította, de ő is csak a legelemibb kifejezéseket — „Csukd be az ablakot,” „Vedd fel a kezeslábasodat,” meg ilyesmit. Egyetlen árva kommunikációs szakembert sem állítottak rá az ügyére. Víziló, és csakis Víziló foglalkozott Maximmal.
Igaz, neki rendelkezésére állt egy meglehetősen hatékony kutató eszköz — a mentoszkopikus berendezés — és Maxim napi tizennégy-tizenhat órákat töltött a vizsgálószékben. Ráadásul Víziló mentoszkópja nagyon érzékeny műszer volt. Meglehetősen mély behatolást tett lehetővé a memóriába, és rendkívül jó felbontó kapacitással rendelkezett. Egy ilyen berendezéssel nyelvtudás nélkül is boldogultak volna.
De Víziló meglehetősen különös módon használta a mentoszkópot. Kategorikusan visszautasította, hogy a saját mentogrammjait valakinek megmutassa, már a javaslat is meglehetősen feldühítette. Maxim mentogrammjaihoz való hozzáállása is különös volt. Maxim úgy rendszerezte az emlékképeit, hogy a helybeliek egy meglehetősen átfogó képet kaphassanak a Föld társadalmi, gazdasági, és kulturális életéről. De ezek a mentogrammok nem tudtak Vízilóból semmi lelkesültséget kiváltani. Savanyú képet vágott, dünnyögött, odébb ment, telefonált, vagy az asszisztensét zaklatta, sűrűn ismételgetve egy zamatos hangzású szót: „masszaraks”. Ám ha a képernyő azt mutatta, Maxim hogy robbant fel egy a hajója felé tartó jégszirtet, hogyan tép darabokra egy páncélos farkast, vagy hogy ment meg egy mobil laboratóriumot egy óriási, de ostoba ál-poliptól, el sem lehetett volna vonszolni a mentoszkóptól. Halkan sikoltozott, örömében a fejét csapkodta, és a kimerült asszisztenssel ordítozott, aki a képeket rögzítette. Egy kronoszférikus protuberancia látványa révületbe ejtette a professzort, mintha még sosem látott volna ilyet azelőtt. És nagyon kedvelte a szerelmi jeleneteket, amiket Maxim filmekből ollózott össze, külön azzal a céllal, hogy a helyieknek valami fogalmuk lehessen a földlakók érzelemvilágáról.
A professzor abszurd reakciói kétségbe ejtették Maximot. Azon tűnődött, vajon Víziló tényleg professzor-e, és nem csak egyszerűen egy mentoszkóp-kezelő, aki előkészíti az anyagot egy igazi vizsgálóbizottság számára, amit a világűrből érkezett látogatókkal való kapcsolatfelvétel céljára állítottak fel. Víziló meglehetősen primitív személyiségnek tűnt, mint egy kölyök, akit a Háború és békéből csak a csatajelenetek érdekelnek. Maxim úgy érezte, megalázó, hogy az olyan komoly anyagot, mint a bemutatói a Földről, ilyen könnyedén kezelik. Joggal számított rá, hogy komolyabb partnerre talál kommunikációs próbálkozásához.
Persze lehetséges, hogy ez a világ csillagközi útvonalak kereszteződésénél helyezkedik el, ezért a világűrből érkezett látogatók mindennaposak — valójában olyan hétköznapiak, hogy külön bizottságot sem állítanak fel minden érkezőnek. A hatóságok egyszerűen csak arra korlátozzák tevékenységüket, hogy a legalapvetőbb információkat kiszedjék belőlük. Ebben az esetben például a csillogó gombos emberek, akik nyilván nem szakértők, kivizsgálták a körülményeit, és minden teketória nélkül küldték őt, az újonnan érkezettet, a kijelölt helyére. De, gondolta, talán egyes nem-humanoidok azt a téves benyomást alakították ki a bennszülöttekben, hogy minden, más bolygókról újonnan érkezettre határozott, de indokolható gyanakvással reagáljanak. Következésképpen Víziló professzor minden fontoskodása a mentoszkóppal csupán halogató akció, csak látszata a kommunikációnak, amíg valami felsőbb hatóság nem dönt a sorsa felől.
— Így vagy úgy, — vonta le a következtetést Maxim, undorral rágcsálva az élelem utolsó darabkáját — bajban vagyok. Ha el fognak vinni valahova, jobb lesz, ha sürgősen megtanulom a nyelvüket.
— Jó! — mondta Halacska, miközben elvette a tányérját. — Gyere!
Maxim sóhajtott, és felkelt. Kiléptek a folyosóra. Hosszú volt, piszkos kék, és ajtók sorakoztak rajta, olyanok, mint ami Maxim szobáján volt. Maxim sosem találkozott össze senki mással, de néha hallott a bezárt ajtók mögül jövő izgatott hangokat. Lehet, hogy más idegeneket is tartanak itt, hogy kivárják, amíg döntenek a sorsukról.
Halacska előtte ment hosszú, férfias léptekkel, szálfa-egyenesen, és Maxim nagyon sajnálta őt. Láthatóan ez a vidék még nem volt járatos a kozmetika művészetében, és szegény Halacska kénytelen volt beérni a saját alkatrészeivel. A professzor asszisztense lenézően kezelte őt, és Víziló egyáltalán nem is figyelt oda rá. Eszébe jutott a saját udvariatlan viselkedése, kezdte bántani a lelkiismerete. Felzárkózott mögé, megveregette csontos vállát, és azt mondta: — Nolu, remek lány. Jó lány.
Amaz hideg arckifejezéssel fordult felé, eltolta a kezét, rosszallóan nézett rá, és szigorúan kijelentette: — Maxim rossz. Férfi. Nő. Nem szabad.
Maxim zavartan újra lemaradt.
Mikor elérték a folyosó végét, Halacska kinyitott egy ajtót, és beléptek egy nagy, világos szobába, amit Maxim recepciós helyiségnek gondolt. Ablakait vastag vasrudakból készült, ízléstelen rácsozat díszítette. Egy magas, bőrrel kárpitozott ajtó vezetett Víziló laboratóriumába. Valamilyen okból állandóan két nagydarab helybeli álldogált az ajtónál. Sosem válaszoltak az üdvözlésre, majdnem mozdulatlanul álltak, és úgy tűnt, mintha folyamatosan transzban lennének.
Mint mindig, Halacska egyenesen a laboratóriumba ment, Maximot a recepciós szobában hagyva. Maxim, ahogy szokta, üdvözölte az ajtónál posztoló bennszülötteket, és szokás szerint nem várt feleletet. A laboratórium ajtaja kissé nyitva volt, így hallhatta Víziló hangos, ingerült hangját, és a mentoszkóp kattogását. Maxim az ablakhoz ment, rövid ideig bámulta a nedves tájat, a fás síkságot és az autópályát, a ködben alig látszó magas fémtornyot, de hamar meg is unta. Úgy döntött, belép a laboratóriumba, anélkül, hogy hívásra várna.
Az, szokás szerint, telve volt az ózon kellemes illatával. Dupla képernyők villogtak. A kopasz, agyonhajszolt asszisztens a lehetetlen nevével, akit Maxim Állólámpának nevezett el, úgy tett, mintha a berendezést állítaná be, miközben a laboratóriumban folyó vitát figyelte.