A két jármű az autópálya egy viszonylag néptelen szakaszán találkozott, és majdnem összeütköztek, mikor elszáguldottak egymás mellett. Maxim egy tar koponyát pillantott meg, kerek, zöld szemeket, hatalmas, elálló füleket, és összeszorult a szíve. — A Vándor! Masszaraks! Az egész országot kiütötte a depressziós mező, hazavágott minden degent, és ennek a kurafinak, ennek az ördögnek sikerült megszökni előle. Ami azt jelenti, hogy feltalált valami védőberendezést. És nálam nincsen fegyver. — Maxim a visszapillantó tükörre pillantott, látta, hogy a hosszú, sárga kocsi megfordul. — Nos, boldogulni fogok anélkül is. A lelkiismeretem a legkevésbé sem fog tiltakozni, ha elintézem ezt a fickót. — Padlóig nyomta a gázt. — Húzz bele, gyerünk! Gyerünk, kicsikém! — A lapos, sárga motorháztető egyre közeledett, már az acélzöld szempárt is látta a kormánykerék mögött. — Gyerünk, Mak!
Egyik kezét védően a Vadkan elé tartva Maxim megfeszítette izmait, és a fékre taposott. A fékek visítása és csikorgása, fém recsegése és ropogása közepette a sárga motorháztető a csomagtartójába vágódott, összegyűrődött, mint a harmonika, és felnyílt. Üvegszilánkok záporoztak mindenfelé. Maxim kirúgta az ajtót, és kibukott a kocsiból. Testét fájdalom járta át tetőtől talpig, de törött térdéről, lenyúzott kezéről rögtön megfeledkezett, mikor megpillantotta az előtte álló Vándort. A Vándor! Ez lehetetlen! De ott volt. Az ördögi Vándor, hűvösen és fenyegetőn, kezét ütésre emelve.
Maxim nekirontott, és minden maradék erejét latba vetve feléje sújtott. Elhibázta! A tarkóját ért rettenetes ütéstől megpördült, mint a motolla. Mikor visszanyerte az egyensúlyát, látta, hogy a Vándor megint föléje tornyosuclass="underline" a kopasz koponya, az acélos zöld szemek, és karja felemelve, hogy ismét lesújtson vele. Arca fagyos maszk volt, elbámult Maxim feje felett. Maxim megint feléje csapott, és ezúttal talált. A sötét, hórihorgas alak összecsuklott, és lassan az úttestre roskadt. Maxim fújt egyet, és megfordult.
A Központ kocka alakú épülete tisztán kivehető volt. Aztán a szeme láttára belapult, leomlott, összeroskadt. Vibráló, forró levegő, gőz és füst emelkedett föléje; és valami vakító fehérség, aminek hőjét még ebből a távolságból is érezni lehetett, tűnt fel a hosszú függőleges gerendák, és ablakkeretek között. Rendben, minden a terv szerint megy. Maxim diadalittasan fordult a Vándor felé. Az ördögi figura az oldalán feküdt, szemei csukva, hosszú karjait gyomra köré kulcsolta. Maxim óvatosan közelebb ment hozzá. Az összetört kocsiból Vadkan dugta ki a fejét. Tekeregve és vergődve próbált kikászálódni belőle. Maxim megállt a Vándor mellett, és föléje hajolt, azt fontolgatva, hogyan, és hová vihetné be a végső csapást. Mikor kezét a földön elterült alak fölé emelte, a Vándor kissé kinyitotta a szemét, és rekedten, elfúló hangon azt mondta linkoz nyelven: — Idióta! — Maxim úgy érezte, rögtön összecsuklik.
— Átkozott idióta! Taknyos! — folytatta a Vándor.
A szürke ürességen át Maxim a Vadkan hangját hallotta, hangosan és tisztán: — Álljon félre, Mak, nekem van fegyverem.
Maxim elkapta a kezét.
A Vándor nagy nehezen felült, még mindig a gyomrát markolászva. — A pokolba — motyogta fájdalmasan. — Ne ácsorogjon itt. Szerezzen egy kocsit. Mint ha élne!
Maxim értetlen képpel nézett körül. Az autópálya újra életre kelt. A Központ eltűnt: már csak egy gőzölgő, bűzös, olvadt fémtócsa volt a helyén. A tornyok nem működtek, a bábok megszűntek báboknak lenni. Elképedt alakok toporogtak az autóik körül, próbálták kitalálni, hogy mi történt velük, hogyan és miért jöttek ide, és mit fognak csinálni ezután.
— Kicsoda maga? — kérdezte a Vadkan.
— Semmi köze hozzá — felelte a Vándor linkoz nyelven. Láthatóan fájdalmai voltak.
— Nem értem — mondta Vadkan, és felemelte a fegyverét.
— Kammerer, — emelte fel a hangját a Vándor, — mondja meg a terrorista barátjának, hogy fogja be. És menjen, szerezzen egy kocsit.
— Egy kocsit? — kérdezte Maxim, értetlenül és tanácstalanul.
— Masszaraks! — nyögte a Vándor, kezét még mindig a gyomrára szorítva. Sikerült talpra állnia, aztán bizonytalan léptekkel odament Maxim kocsijához, és bemászott. — Üljenek be! — szólt ki a vezetőülésből. Válla fölött hátrapillantott a lángokkal színezet füstoszlopra. — Mi a fenét pakolt alá?
– Egy termikus bombát.
— Az alagsorba, vagy az előcsarnokba?
— Az alagsorba.
A Vándor felnyögött, fejét hátrahajtva megpihent pár pillanatra, aztán beindította a motort. A kocsi rázkódni és zörögni kezdett.
— Az Isten szerelmére, szálljanak már be! — kiáltotta.
— Ki ez? — kérdezte a Vadkan. — Egy honti?
Maxim megrázta a fejét, egy rántással kinyitotta az összegyűrődött hátsó ajtót, és intett Vadkannak, hogy szálljon be.
Ő megkerülte a kocsit, és beült a Vándor mellé. A kocsi meglódult, és imbolyogva elindult az autópályán.
— Most mit akar tenni? — kérdezte a Vándor.
— Várjon már — mondta Maxim. — Legalább azt mondja meg, hogy kicsoda maga.
— A Galaktikus Biztonsági Szolgálat ügynöke vagyok — felelte a Vándor keserűen. — Öt éve vagyok itt. Azért jöttünk, hogy előkészítsünk egy fontos akciót; hogy megpróbáljuk megmenteni ezt a világot. Mindent alaposan megterveztünk, minden lehetséges következményt figyelembe vettünk. Mindent! Ért engem? Aztán jön maga. Ki az ördög maga, hogy beleüti az orrát más emberek dolgaiba, mindent összezagyvál, és bombákat robbant? Kinek képzeli magát?
— Honnan tudhattam volna? — Maxim hangja elcsuklott.
— Persze hogy nem tudta. De a Független Felderítő Egység tagjaként azt tudnia kellett volna, hogy tilos beleavatkoznia az itteni dolgokba. Otthon, a Földön, az édesanyja majd' eszét veszti az aggodalomtól, a barátnői egyfolytában telefonálgatnak, az apja otthagyja a munkáját… Mi az ördögöt akart csinálni?
— Lelőni magát — felelte Maxim.
— Micsoda?
A kocsi hirtelen megfarolt.
— Igen — mondta Maxim megadóan. — Mi mást tehettem volna? Azt mondták, maga a felelős mindazért a sok gonoszságért, amit itt láttam.
— És ezt nem is volt olyan nehéz elhinnie, igaz?
— Nem, nem volt.
— Nos, rendben van. Mi volt a terve?
— Arra számítottam, hogy kitör a forradalom.
— Miért is?
— Nos, mivel a Központ megsemmisült, és nincs többé sugárzás, azt gondoltam, hogy…
— Mit gondolt?
— Hogy egyszerre megértik majd, hogy elnyomták őket, hogy nyomorúságos az életük, és fellázadnak.
— Miért lázadnának fel? — kérdezte a Vándor szomorúan. — Ki lázadna fel? A Teremtők még élnek és virulnak; a Légió ép és sértetlen; a hadsereg mozgósítva van, és az ország háborúban áll. Mégis mire számított?
Maxim az ajkába harapott. Természetesen beszélhetett volna a Vándornak a terveiről és céljairól, de nem lett volna semmi értelme, mivel semmi nem volt előkészítve, és így alakultak a dolgok…
— Arra számítottam, hogy a többire már nekik lesz gondjuk. — Maxim a válla fölött a Vadkanra mutatott. — Például ennek az embernek. Hadd foglalkozzon vele ő. Az én dolgom annyi volt, megadni nekik a lehetőséget, hogy ők maguk tervezhessenek.