— A korona nehéz dolog — vélte Karvaly, és finoman kihúzogatta a tollakat a ritkás hajzatból.
— Ki a királyné, Karvaster? — rikoltott fel Hanga. — Ki a királyné? Bannen a király, ki a királyné?
— Lebannen király mellett nincs királyné, Hanga.
— Miért? Kéne lennie! Miért nincs?
— Talán még keresi.
— Tehanut veszi el! — visított fel örömében a nő. — Őt fogja!
Éger látta, hogy Karvaly arckifejezése megváltozik, vonásai bezárulnak, kőkeménnyé merevednek.
De csak annyit szólt: — Kétlem. — Kezében tartotta a Moha hajából kivett tollakat, és önkéntelen mozdulatokkal simogatta azokat. — Szívességért jöttem hozzád, mint mindig, Moha néne — mondta.
A vénasszony kinyújtotta jobb kezét és oly kedvességgel fogta meg a férfi kezét, hogy Éger szíve belesajdult.
— Kölcsön akarom kérni az egyik kölyköt.
Moha tekintete elszomorodott. Hanga mellette állt és tátogott, mintha a fejét törte volna egy darabig, azután elkiáltotta magát: — A kölykök! Moha néne, a kölykök! De mind elmentek!
A vénasszony bólintott, szomorkásan nézett, közben Karvaly barna kezét cirógatta.
— Valaki elvitte őket?
— A legnagyobb kiszökött és talán elszaladt az erdőbe és valami megölhette, mert nem jött vissza, és aztán az öreg Kószáló jött és mondta, hogy terelőkutya kellene neki és elvinné mind a kettőt és kitanítaná őket és néne odaadta őket, mert kergették a kiscsirkéket, a Hópihe csibéit, akiket most költött ki, és kiesznek a vagyonunkból, és tényleg, mert tényleg.
— Nohát, Kószálónak meglesz a dolga, mire kitanítja őket — mondta Karvaly egy félmosollyal. — Örülök, hogy ő vitte el a kölyköket, de sajnálom, hogy nem maradt egy sem, mert kölcsön akartam kérni az egyiküket. Egy vagy két éjszakára. Az ágyadban aludtak, ugye, Moha?
A vénasszony bólintott, még mindig szomorkásan. Azután felderült kissé, félrefordított fejjel felnézett, és nyávogott egyet.
Karvaly csak pislogott, de Hanga mindent értett. — Ó! A cicák! — kiáltotta. — Kis Szürkének volt négy és Vén Fekete megölt egyet, mielőtt lefoghattuk volna, de még mindig itt kószál valahol kettő vagy három, akik velünk alszanak majdnem minden éjjel most, hogy a kiskutyák nincsenek. Cicc! Ci-ci-ci-cicc! Hol vagytok, kiscicák? — És egy nagy adag felfordulást és dulakodást és metsző nyávogást követően újra felbukkant a kunyhó mélyét borító sötétségből egy nyivákoló és vonagló, szürke kismacskával a markában. — Itt az egyik! — kiáltotta és odadobta Karvalynak. Az öreg ügyesen elkapta. A kis állat azonnal ráharapott az egyik ujjára.
— Jól van, jól van — simogatta a mágus. — Nyugalom. — Válaszképpen halk korgás-morgás érkezett, és a szőrcsomó újra megpróbálta megharapni. Moha intett egyet, és Karvaly letette a kis teremtményt az asszony ölébe. Ő is megsimogatta lassú, nehézkes kezével. A macska még domborított egyet, azután nyújtózkodott, felnézett a vénasszonyra és dorombolni kezdett.
— Elkérhetem egy időre?
A boszorkány felemelte kezét a cicáról és oly nemes mozdulattal intett, hogy abban minden benne volt: vidd csak és szívesen!
— Éger mesternek bajos álmai vannak, tudod, és gondoltam, egy állattal maga mellett, biztosan könnyebben alszik éjjelente.
Moha komolyan bólintott. Égerre felnézve becsúsztatta kezét a cica alá és felemelte, odanyújtotta. Éger igencsak óvatosan vette kezei közé. Az állatka nem morgott és nem harapott. Egy csavarintással kiszabadította magát, felszaladt Éger karján, és bebújt a nyakához a haja alá, minthogy a férfi félhosszú frizuráját tarkón lazán összefogva viselte.
Ahogy sétáltak visszafelé a Vén Mágus házához, a cica bebújt Éger inge alá, és Karvaly magyarázatba fogott. — Egyszer, amikor még kezdő voltam a művészetekben, megkértek, hogy gyógyítsak meg egy vöröslázban szenvedő gyermeket. Tudtam, hogy a gyermek haldoklik, de úgy éreztem, nem hagyhatom elmenni. Próbáltam követni. Hogy visszahozzam. A falon túlról… És közben itt testemmel lehanyatlottam az ágy mellé, és magam is úgy feküdtem, mint a holtak. Volt ott egy boszorkány, aki kitalálta, hogy mi történt, elvitetett a házamba és ágyba fektetett. És ott a házamban volt egy állatka, akivel még fiúkoromban, Kútfőn barátkoztam össze, egy vad teremtmény, amely magától jött oda hozzám, és velem is maradt. Egy pomat. Ismered? Azt hiszem, északon nem él meg.
Éger habozott, majd így válaszolt: — Csak a Tettekből ismerem, amelyek elbeszélik, hogyan… a mágus hogyan jutott el Terranon udvarába Rosszán-szigeten. És a pomat próbálta figyelmeztetni egy zombitra, amely a vezetőjeként ment előtte. És a mágus megszabadult ugyan a zombittól, de a kis állatka odaveszett.
Karvaly szótlan ment tovább húsz, vagy még több lépésen keresztül. — Igen. Csak ennyit fűzött hozzá. — Szóval, a pomat megmentette az életemet, amikor a saját ostobaságom miatt a fal rossz oldalára kerültem, s a testem itt hevert, és a lelkem odaát tévelygett. A pomat odajött és mosdatni kezdett, ahogy maguk mosakodnak és kölykeiket mosdatják, ahogy a macskák is csinálják, száraz nyelvvel, türelmesen, megérintett és az érintésével visszahozott, visszahozott a testembe. És az ajándék, amit az állatka adott nekem, nemcsak maga az élet volt, de emellett olyan tudás, amit Kútfőn sohasem tanítottak… De amint látod, már nehezen emlékszem vissza arra is, amit az élet tanított.
— Egyfajta tudás, valóban, de mégis inkább misztérium. Mi a különbség köztünk és az állatok között? A beszéd? Minden állat tud beszélni valami módon, hívják és figyelmeztetik egymást és még többet is mondanak; de nem mesélnek történeteket, és nem hazudnak. Mi pedig…
— De a sárkányok beszélnek; az Igaz Nyelvet beszélik, a Teremtés Nyelvét, amelyen nem lehet hazudni, amelyen ha történetet mesélsz, az valóra válik! Mégis állatoknak tartjuk a sárkányokat…
— Talán mégsem nyelvünkben rejlik a különbség. Talán abban, hogy az állatok nem tesznek jót vagy rosszat. Csak azt teszik, amit tenniük kell. Nevezhetjük ártalmasnak vagy hasztalannak cselekedeteiket, de a jóság és a gonoszság hozzánk tartozik, és így megválaszthatjuk, miként cselekszünk. A sárkányok veszélyesek, igen. Ártalmunkra lehetnek, igen. De nem gonoszak. Erkölcsileg alacsonyabb rendűek, ha úgy tetszik, akárcsak az állatok. De lehet, hogy felette állnak az emberi erkölcsiségnek, és egyszerűen csak nem tudnak mit kezdeni vele.
— Választanunk és döntenünk kell újra meg újra. Az állatnak elegendő léteznie és cselekednie. Mi vagyunk igában, és ők a szabadok. Így hát egy állattal együtt lenni nem más, mint megtapasztalni egy kevéske szabadságot…
— A múlt éjjel azon gondolkodtam, hogy miért van a boszorkányoknak gyakran társuk, famulusuk? A nagynénémnek egy öreg kutyája volt, ami sohasem ugatott, mégis Hírnöknek nevezte. És a főmágus Nemmeziz, amikor először mentem Kútfőre, egy hollót tudott maga mellett, amely mindenhová vele tartott. És eszembe jutott egy fiatal nő is, akit valaha ismertem, és aki egy kicsinyke sárkánygyíkot, egy gekkót hordott karperecként. És végül ott volt a pomatom is. Azután az jutott eszembe, hogy ha Égernek egy érintés melege kell ahhoz, hogy a falnak ezen az oldalán maradjon, akkor miért ne lehetne az egy állat érintése? Talán egy kutya vagy egy macska is lehet olyan jó, mint Kútfő egyik mestere…