És bebizonyosodott. A cica — kétségkívül boldogan, hogy távol lehet a kutyás, kóbor macskás, kakasos és kiszámíthatatlan Hangás háztartástól —, keményen próbálta bizonyítani, mennyire megbízható és szorgalmas macska ő, és kiűzte az egereket a házból. Éger vállán utazott, ha a férfi megengedte neki, és közvetlenül az arcához telepedett le aludni, dorombolva, amint gazdája leheveredett. Éger átaludta az éjszakát anélkül, hogy utána emlékezett volna bármiféle álmára, és arra ébredt, hogy a cica a mellkasán ülve mosakszik a maga csendes módján.
Ám amikor Karvaly megpróbálta meghatározni a nemét, vadul prüszkölt és csapkodott. — Rendben — mondta a mágus, és gyorsan kirántotta kezét a veszélyes körből —, legyen úgy, ahogy akarod. Fiú vagy lány, Éger, ennyit biztosan tudunk.
— Én aztán nem fogok nevet adni neki — ellenkezett a másik. — Eltűnnek, mint a gyertyaláng, ezek a kismacskák. Ha elnevezed őket, csak jobban bánkódsz utánuk.
Aznap Éger javaslatára kimentek kerítést javítani. Felsétáltak a kecskelegelő kerítéséhez, Karvaly bent, Éger kívül maradva tette a dolgát. Ha találtak egy helyet, ahol a deszkázat a korhadás kezdeti jeleit mutatta vagy az átkötőlécek meggyengültek, ott Éger megérintette a fát, benyomta és kifeszítette, lesimította és megerősítette. Közben félig kiejtett szavakat kántált oly halkan, hogy szinte torkába és mellkasába börtönözte hangját, de tekintete nyugodt és határozott volt.
Egyszer a folyamatot figyelő Karvaly, így mormogott maga elé: — És valaha ez még ajándék volt!
Éger annyira elmerült a munkában, hogy nem kérdezte meg, mire gondol az öreg.
— Így — mondta a végén a fiú —, ez tartani fog. — És mentek tovább, közvetlen mögöttük a két kíváncsi kecskével, akik úgy döfködték és lökdösték a léceket, mintha a javítást tennék próbára.- Arra gondoltam — szólalt meg Karvaly —, hogy jól tennéd, ha elmennél Enyhelyre.
Éger riadtan nézett fel rá. — Ó — válaszolta óvatosan —, én arra gondoltam, hogy ha már talán van egy módja, hogy távol maradjak… attól a helytől… Akár haza is mehetnék Taónra. — De amint kimondta, már nem is hitte saját igazát.
— Lehet, de nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne.
Éger kelletlenül értett egyet. — Nagy kérés egy kiscicától, hogy megvédelmezzen egy embert a holtak seregétől.
— Az.
— De… mi keresnivalóm van Enyhelyen? — És reménykedve hozzátette: — Te is jönnél?
Karvaly megrázta a fejét. — Én itt maradok.
— A formamester…
— Hozzám küldött. És én elküldelek azokhoz, akiknek hallaniuk kell a történetedet és kitalálhatják, hogy mit is jelent valójában… Megmondom neked őszintén, Éger: szerintem szíve mélyén a formamester még mindig annak tart, aki voltam. Úgy hiszi, csupáncsak rejtőzködöm itt, a gonti erdőségben, és a legnagyobb szükség idején majd újra előbújok. — Az idős férfi lenézett izzadság-áztatta, foltozott ruhájára, poros cipőjére, és felnevetett. — Itt állok előtted teljes pompámban!
— Mehehe — mekegett fel mögötte a barna kecske.
— De mindegy is, Éger, mert igaza volt, amikor ideküldött. Merthogy ő is itt lenne, ha nem hajózott volna el.
— Tenar úrnő?
— Hama Gondun, ahogyan a formamester nevezte őt — válaszolta Karvaly, közben kifürkészhetetlen tekintettel nézett Égerre a kerítés felett. — Egy nő Gontról. Gont leánya. Tehanu.
Második fejezet
Paloták
Mikor Éger visszaért a kikötőbe, a Messzeszálló még ott lebegett a dokknál, fűrészárut vett fel rakományként. A férfi tudta, hogy azon a hajón már eljátszotta a szíves fogadtatást. Inkább a szomszédos mólónál kikötött, megkopott kószter, a Bájos Rózsa felé vette az irányt.
Karvaly adott neki egy utazólevelet, ellátva a király kézjegyével, és lepecsételve a Béke Rúnájával. — Nekem küldte, hogy használjam, ha meggondolnám magam — mondta az öregember, egy horkantás kíséretében. — Jó szolgálatodra lesz. — A hajó gazdája — miután előkerítette a pénztárosát, hogy az olvassa fel neki az írást — nagyon is tisztelettudóvá vált, és sokat mentegetőzött a szűkös hely és az út előre látható hossza miatt. A Bájos Rózsa Enyhely felé tartott, ez bizonyos volt, azonban sekélyvízi hajóról lévén szó, amely kisebb javakat visz kikötőből-kikötőbe, akár egy hónapig is eltarthatott, mire megkerüli a Nagy Sziget délkeleti sarkát, és eljut a Királyvárosba.
Neki teljesen megfelel, Éger így válaszolt. Ha tartott is az utazástól, még jobban félt a végétől.
Újholdtól félholdig a tengeri út a béke időszaka volt számára. A szürke kismacska merész utazónak bizonyult, és buzgón egerészett a hajón egész nap, de este hűségesen tekeredett össze Éger arca mellett vagy karnyújtásnyira tőle. A férfi szüntelen csodálkozására, az élet melegének e kicsiny töredéke távol tartotta a kőfaltól, és a kőfalon túlról őt szólító hangoktól. De nem egészen. Nem annyira, hogy teljesen elfeledhesse őket. Ott voltak a sötétben, csak elfedve az alvás fátylával és a nappalok fényességével. A melegebb éjszakákat kint töltötte a fedélzeten, szendergés közben gyakran kinyitotta szemét, hogy lássa az elvándorló csillagokat, ahogy a lehorgonyzott hajó himbálózásának ritmusára inognak odafent, és tekintetével követte sétájukat az ég nyugati pereme felé. Még mindig megkísértett ember volt, ám a nyári hajóút fél hónapján keresztül, Komord és Barniszk és a Nagy Sziget partjai mentén, hátat fordíthatott szellemeinek.
A cica napokig vadászott egy fiatal patkányra, amelyik közel akkora volt, mint ő maga. Amikor büszkén és fáradságos munkával végigvonszolta a tetemet a fedélzeten, az egyik matróz elnevezte Huzinak. Éger elfogadta ezt a nevet.
Áthajóztak az Ébenyhely-szoroson és az Enyhely-öböl bejáratán. A napsütötte víz felett apródonként megjelentek a világ középpontjában álló város fehér tornyai, kibomlottak a távolság ködéből. Éger a hajóorrban állt, miközben beúsztak a kikötőbe, és felnézve ezüstös csillanást látott a legmagasabb torony csúcsán: Vandór-Akbé kardját.
Most azt kívánta, bárcsak maradhatna inkább a fedélzeten és vitorlázhatna tovább és ne kellene partra szállnia a nagyszerű városban a nagyszerű emberek közé, egy levéllel a királynak. Tudta, hogy nem való ő futárnak. Miért kellett ilyen nagy terhet cipelnie? Hogyan lehetséges, hogy egy falusi varázsló, aki mit sem tud a nemesi ügyekről és a művészet mélységeiről, szólítva lett és utaznia kell szigetről-szigetre, mágusoktól az uralkodóhoz, élőktől a holtakhoz?
Mondott valami ilyesmit Karvalynak: — Nagyobb dolog ez nálam. — Így. Az öreg csak nézett rá egy darabig, azután az igaz nevén szólítva ezt válaszolta: — A világ hatalmas és különös hely, Hara, de nem hatalmasabb és nem különösebb, mint amilyen az elménk lehet. Gondolj erre néha.
A város mögött az eget szárazföldi zivatar sötétítette el. A tornyok fehérre fagyott lángokként álltak a lilás-fekete háttér előtt, és a közöttük szárnyaló sirályok, sodródó szikráknak tűntek.
A Bájos Rózsa lehorgonyzott, kitolták a feljárót. Ezúttal a matrózok jókívánságai kísérték, ahogy vállára vette csomagját. Felkapta a fedett tyúkülőkast, amelyben Huzi lapult türelmesen, és partra szállt.
Sok zsúfolt utcát talált maga előtt, de a palotához egyszerű út vezetett, és ötlete sem akadt, mi mást tehetne, mint egyenesen odamegy és közli, hogy levelet hozott a királynak. Karvaly főmágustól.