Ennyi a lényege a Thol királlyal váltott üzeneteknek.
És a nyári Hosszú Tánc után, nagyjából egy hónapja, hajóraj vitorlázott le a Fennút-átjárón és fel az Ébenyhely-szoroson és át az Enyhely-öböl bejáratán. Vörös vitorlás, hosszú és vörös testű hajók szállították Nagy Kapu kikötőjébe a sisakforgós harcosokat, a nagyszerű talárokba öltözött követeket és néhány lefátyolozott arcú nőt.
— Viselje hát Tholnak, a magasságos királynak, Thoreg trónja örökösének és Wuluha leszármazottjának leánya a Béke Gyűrűjét kezén, akárcsak Elfáran Szoléa királynője viselte, s legyen ez a keleti és a nyugati szigetek között örökkön tartó béke jele.
Ezt üzente a magasságos király Lebannennek. Nagy archik rúnákkal íratta tekercsre, de mielőtt Lebannen kezébe került volna, Thol nagykövete hangosan felolvasta. Nyilvánosan, a küldöttség fogadása során az enyhelyi királyi udvarban, a teljes udvartartás előtt, amely a karg követek tiszteletére gyűlt össze. Lehet, hogy a nagykövet nem tudott archik nyelven olvasni, és emiatt hangosan és lassan, emlékezetből mondta fel a szöveget, de valamely okból kifolyólag a szavak olyan súlyt nyertek, mintha ultimátumot közvetítenének.
A hercegnő nem szólalt meg. Kimagasodott ama tíz cseléd vagy rabszolgalány közül, akik elkísérték Enyhelyre, és az udvarhölgyek közül, akiket sebtiben jelöltek ki, hogy gondoskodjanak kényelméről és ellátásáról. Mindig fátylat viselt, ahogy ez, úgy tűnt, a jó családból származó hur-át-huri nők szokása volt. A fátylak, vörösek aranyfonállal hímzett csíkokkal, egyenesen függtek le egy lapos karimájú kalapról vagy fejfedőféléről, így a hercegnő leginkább vörös oszlopnak vagy pillérnek tűnt, hengeresnek, jellegtelennek, ahogy ott állt mozdulatlanul és csendesen.
— A magasságos Thol király megtisztel minket — válaszolt Lebannen tiszta, nyugodt hangon; és szünetet tartott. Az udvar és a követség várakozott. — Üdvözlünk udvarunkban, hercegnő! — fordult a lefátyolozott alak felé. Az nem mozdult.
— Legyen a hercegnő szállása a Folyami ház, és legyen minden kívánsága szerint — parancsolta Lebannen.
A Folyami ház szépséges kisebb palotaként állt a város északi peremén, egybeépítve a régi városfallal, oldalán kiemelkedő teraszokkal, amelyek a kis Csipkéspatakra néztek. Még Heru királynő építtette, és emiatt gyakran nevezték a Királynő házának. Amikor Lebannen trónra került felújíttatta és újrabútoroztatta Maharion palotájával együtt, amelyet ezután Megújult palotának neveztek, és amelyben udvartartása berendezkedett. A Folyami ház kényelmét csak a nyári ünnepségek alkalmával vette igénybe, és néha arra használta, hogy magányosan visszavonuljon néhány napra.
Halk suttogás futott végig az udvaroncok hadán. A Királynő háza?
Miután lezajlott a karg küldöttség udvarias fogadása, Lebannen elhagyta az audienciatermet. Az öltözőjébe ment, ahol egyedül lehetett, már amennyire egy király egyedül lehet bárhol is, öreg szolgálójával, Tölggyel, akit egész életében ismert.
Kiterítette a díszes tekercset egy asztalra. — Sajt a patkányfogóban — mormolta maga elé. Megborzongott. Előkapta a tőrt, amelyet hüvelyével együtt mindig magánál hordott, és egy mozdulattal belevágott a magasságos király üzenetébe. — Zsákbamacska — mondta —, vagy áruszerződés. Gyűrű a kezére és póráz a nyakamra.
Tölgy csendes riadalommal nézte. Az Angládok Arren hercege még sohasem veszítette el a türelmét. Gyermekként is legfeljebb csak elsírta magát, egyperces keserű zokogás erejéig, de ennyivel mindig letudta bánatát. Túl jól képzett, túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy utat engedjen haragjának. És mint király, mint a holtak földjén való átkeléssel birodalmára rászolgált király, zord még csak-csak lehetett volna, de mindig — gondolta Tölgy —, mindig túl büszke és túl erős volt ahhoz, hogy dühöngeni kezdjen.
— Nem fognak kihasználni! — vicsorgott Lebannen. Újra végigvágott a tekercsen, tekintete oly sötét és elvakult volt a haragtól, hogy a vénember valódi félelemtől hajtva húzódott hátrébb valamelyest.
Lebannen észrevette a mozdulatot. Mindig éberen figyelt a körötte lévőkre.
Eltette tőrét. Szolgájához már jóval nyugodtabb hangon szólt: — Nevemre mondom, Tölgy, előbb pusztítom el Tholt és a királyságát, mintsem hagyjam, hogy zsámolynak használjon a trónja előtt. — Azután hosszan sóhajtott és leült, hagyta, hogy Tölgy levegye válláról a nehéz, aranysujtásos díszköpönyeget.
Tölgy soha egy szót sem ejtett el másoknak erről a jelenetről, de az udvarnépnek már amúgy is megvoltak a maga spekulációi és pletykái a kargok hercegnőjéről és arról, hogy mit szándékozik tenni vele a király — vagy mit tett már vele.
Nem mondta, hogy elfogadja a hercegnőt menyasszonyaként. Csupán azt ismerte el, hogy a hölgyet felajánlották menyasszonyának; az Elfáran Gyűrűje körüli beszéd nem igazán rejtette el az ajánlatot, vagy az alkut, vagy a fenyegetést. Ugyanakkor, nem utasította el. Válasza (a végtelenségig elemezve is) csupán üdvözlőbeszéd volt, és hogy legyen a hercegnő kívánsága szerint, és hogy lakjon a hercegnő a Folyami házban: a Királynő házában! Biztos, hogy jelent ez valamit egyáltalán? De másfelől nézve, miért nem a Megújult palotában? Miért küldte el a hercegnőt a város másik végébe?
Lebannen megkoronázása óta nemesi házak hölgyei, az Angládok, Éa és Út régi uralkodói vérvonalainak hercegnői jönnek hozzá látogatóba, vagy hogy beköltözzenek az udvartartásba. Mindegyikük uralkodói bánásmódban részesült és a király táncolt az esküvőiken, ahogy egymás után megállapodtak egy-egy nemesember vagy vagyonos polgár oldalán. Köztudott volt, hogy kedveli a nők társaságát, és javaslataikat hasonlóképpen; hogy szívesen flörtöl egy bájos leánnyal és meghív egy intelligens nőt, tanácsot kér tőle, vitát vagy vigaszt keres nála. De sem leány sem nő nem jutott még közelébe annak, hogy a szóbeszédek összeházasítsák őket. És soha leányt vagy nőt nem szállásolt még el a Folyami házban.
A király mellé kell egy királyné, mondták neki tanácsadói rendszeres időközönként.
— Valóban meg kell házasodnod, Arren. — Anyja is így szólott, mikor utoljára élve látta.
Mórred örököse! Nem lesz örököse? kérdi a köznép.
Mindegyiküknek csak annyit mondott, különféle szavakkal és módokon: — Adjatok időt! Romjaiból kell újjáépítenem egy királyságot. Hadd építsek olyan lakhelyet, amely megfelel egy királynénak, és olyan birodalmat, ami felett gyermekemnek érdemes lesz uralkodnia! — És minthogy szerették és megbíztak benne, és mivel még mindig fiatal volt, így vonzerejével és meggyőzőerejével elkerülte a reményteli szüzeket. Egészen idáig.
Mi lehetett a súlyos, vörös fátylak alatt? Ki él az átláthatatlan sátorlapok mögött? A hercegnő kíséretére kijelölt hölgyeket, ilyen kérdésekkel ostromolták. Csinos? Csúf netalántán? Igaz, hogy magas és karcsú, alacsony és izmos, bőre tejfehér, himlőhelyes, egyszemű, szőke vagy fekete hajú, negyvenöt esztendős már, csak tízesztendős legfeljebb, nyáladzó kretén, ragyogó szépség?